(A szerző a GKI vezérigazgató-helyettese. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Napjaink magyar válságkezelő gazdaságpolitikájának még neve sincs, nemhogy végig gondolt stratégiája. Nincs olyan emblematikus vezetője, vagy legalább neve, mint a maga idejében a Kupa program, a Bokros- majd Gyurcsány csomag, vagy a Széll Kámán terv volt. Igaz, hivatalosan valódi gazdasági válság sincs, csak Magyarországot körülvevő „háborús” vagy „szankciós” válság, melynek hatásaitól azonban megvéd bennünket a magyar kormány.

A névtelenség jól tükrözi, hogy a kormányzat valójában nem jelentette be, hogy az egyensúlyjavító és antiinflációs gazdaságpolitika szakítást jelent az elmúlt évek erőltetett növekedésével. Nem közölte, mert ennek beismerése ellentétes lenne folyamatosságon és „tévedhetetlenségen” alapuló hatalomtechnikai céljaival. Éppen ezért valójában csak félszívvel képviseli azokat. Ez vezet gyakran végigondolatlan kapkodáshoz, a gazdaságilag megalapozott döntések politikai felülírásához. Gondoljunk csak az ársapkák megszüntetése mellett még nyáron hitet tevő Nagy Márton néhány napon belüli visszakozására, amit most, az ársapkák kiterjesztéséről szóló miniszterelnöki bejelentés után alighanem e lépés megideologizálásának kell követnie. De említhető az MNB furcsa, 2021 ősze után most októberben megismételt, a monetáris politikát váratlanul lazító döntése. Tavaly a jegybank olyan időpontban felezte meg havi kamatemelésének mértékét, most pedig jelentette be a kamatemelési ciklus leállítását, amikor gyorsuló, vagyis szigorodó monetáris politikát igénylő inflációt jelzett előre.

A következmény mindkét esetben a forint árfolyamának zuhanása volt.

Nehezen hihető, hogy a jegybank illetékesei szakmai alapon követtek volna el ekkora szarvashibát. Feltehetőleg a magas kamatoktól a növekedést, s nem kevésbé a növekedés látszatát féltő politikai elvárásnak igyekeztek lojálisan megfelelni, miként tette ezt a tárca nélküli miniszter is az ársapkák ügyében. Mindez tovább erodálta a magyar gazdaságpolitika hitelességét.

A gazdaságpolitikai cikcakk azonban folytatódik. A forint októberi vészes gyengülése az irányadó kamat brutális, 5 százalékpontos emelését kényszerítette ki, ami természetesen továbbgyűrűzött a piaci kamatokon. A kormányzat ezért a lakosság után a kkv-szektor számára is kamatstopot vezetett be. Ez természetesen jó az érintetteknek, de akadályozza a kereslet csökkenését, és ezzel az infláció leküzdését, miként a különböző állami támogatások – például a gyármentő program, a jellemzően csökkenő hiteldíjú Széchenyi Kártya program – is. Sajátos gazdaságpolitikai spirál alakult ki: a kényszerű gazdasági szigor politikai okokból való enyhítése még nagyobb szigort kényszerít ki, ami lazító reflexeket hoz mozgásba, s így tovább. Eközben az infláció emelkedik, a forint gyengül, az ország megítélése romlik, ami további kamatemelést kényszeríthet ki. Lehetett volna, lehetne azonban másként. A Bankszövetség már 2022 nyarán azt javasolta, hogy a kamatstop egyszerű meghosszabbítása helyett kezdődjön meg a törlesztőrészletek fokozatos, társadalmilag elviselhető mértékű közelítése a valós, szerződés szerinti kamatokhoz. A rezsicsökkentéshez való merev ragaszkodás akadályozta meg a változó környezethez való alkalmazkodást, hogy aztán már részleges visszavonásakor is nagy megrázkódtatást és veszteséget okozzon.

Az elmúlt hetekben meglehetősen nagy vihart kavart Parragh László iparkamarai elnök és miniszterelnöki főtanácsadó – egy minimálbérről rendezett konferencián tett – kijelentése. Eszerint „versenyképeségünk alapja az olcsó munkaerő, van, aki ki meri mondani, van, aki nem”. Majd kifejtette, hogy nem fogja támogatni az uniós minimálbért Magyarországon, mivel az egy versenyképességi előny elvesztését jelentené. (Mivel a kamarai elnök az elmúlt évtizedben már számos esetben volt a miniszterelnök gondolatainak előhangja vagy támogatója, így kijelentése mindenképpen figyelmet érdemel. Egy évvel ezelőtt lelkes híve volt a miniszterelnök 200 ezer forintos, vagyis a választások előtt ugrásszerűen megemelkedő, az elemzők nagy többsége által közgazdaságilag megalapozatlannak tartott 2022. évi minimálbérre tett javaslatának. Igaz, a mostanival homlokegyenest ellentétes érveléssel. Akkor úgy vélte, hogy szakítani kell az elmúlt harminc év gondolkodásával, miszerint az olcsó munkaerő a versenyképesség kulcsa.

Mi lehetett Parragh mostani kijelentéseinek célja? Feltételezhetően a béremelési várakozások hűtése. Hiszen kifejezetten azt a „szomorú közgazdasági összefüggést” emelte ki, miszerint inflációcsökkenés akkor van, ha csökken a kereslet, s nehéz azt feltételezni, hogy miközben a béreket tovább nyomjuk fölfelé, egyidejűleg csökkentjük az inflációt.

A jövő évi magyar minimálbér szempontjából az európai minimálbér elutasítása még nem releváns, hiszen az csak 2025-től lép hatályba. Igaz, az ahhoz való közeledés legitim cél lehet. Az EU irányelve szerint „a törvényileg meghatározott minimálbér megfelelőségének értékeléséhez viszonyítási alap lehet egy reál árakon vett áru- és szolgáltatáskosár, illetve a bruttó mediánbér 60 százaléka vagy a bruttó átlagbér 50 százaléka”. A legfrissebb, 2022. első nyolchavi adatok szerint a munkáltatók teljes körénél teljes munkaidőben alkalmazásban állók havi bruttó átlagkeresete 488.449 forint, a havi bruttó mediánkeresete (aminél ugyanannyian keresnek többet, mint kevesebbet) pedig 378.977 forint volt. Ennek 50, illetve 60 százaléka 244.224, illetve 227.386 forint. A 200 ezer forintos minimálbér tehát jelenleg alsó hangon is 13 százalékos elmaradásban van az EU által kitűzött céltól. Ez ugyan kevesebb, mint azt sokan gondolják, de eltűntetésének kísérlete a következő inflációs években bér-ár spirállal fenyegetne. Hiszen ennél sokkal nagyobb minimálbér-emelés lenne szükséges a követelmények teljesítéséhez, mivel közben maga az átlag- és mediánbér is emelkedik. A problémát egyébként a többkulcsos adórendszer – a kormányzat által amúgy mereven ellenzett – bevezetése sem oldaná meg, mivel az a nettó, és nem a bruttó keresetek közeledését eredményezné. 

A kamarai elnöknek tehát nem a visszafogott bérkövetelésekre felszólító, hanem a versenyképességet az olcsó munkaerővel összekapcsoló, ha úgy tetszik a tudásalapú helyett munkaalapú gazdaságban való kormányzati gondolkodást képviselő mondataival van probléma. Ez az alapja ugyanis a versenyképesség alapját képező piaci verseny korlátozásának, az oktatás lezüllesztésének. Ezek a problémák azonban láthatóan kívül esnek a kormányzati gondolkodás fókuszán.

A minimálbérről és a garantált bérminimumról elvileg a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumán kell megállapodni. Az eddigi tárgyalásokról kiszivárgott hírek alapján mindenki a kormány valós gazdasági előrejelzésére vár. Nem mintha az annyira megbízható lenne. Hiszen a pár hónapja, 2022 júniusában elfogadott 2023. évi költségvetés például 8,9 százalékos idei és 5,2 százalékos jövő évi áremelkedéssel számolt. (Az MNB szeptember végén már 14 százalék körüli idei és 11,5-14 százalékos jövő évi inflációt prognosztizált.) Ugyanakkor érdekes módon a költségvetésben tervezett jövő évi, 10 százalék körüli bruttó bérnövekedés – bár reálértelemben nemhogy az eredetileg szándékolt 5 százalékos, de semmilyen reálkereset-növekedést nem jelentene – elképzelhető kormányzati kiindulópont lehet. A bértárgyalások idején 20 százalék feletti infláció körülményei között ugyanis az „embereknek” és a szakszervezeteknek lélektanilag nehéz lenne 10 százaléknál kisebb, egyszámjegyű keresetemelkedést javasolni. Ezt a feltételezést támasztja alá az a miniszterelnöki nyilatkozat is, miszerint „tisztelettel megkértem a jegybankelnököt, és utasítottam a pénzügyminisztert, hogy a következő év végére ezt az inflációt … vigyék le úgy, hogy egyszámjegyű legyen”.

Ha ez sikerülne, a jövő év végi állapot már a reálkeresetek megőrzését sugallhatná.

Ezt a kormányzati törekvést támasztja alá az MNB szeptember végi előrejelzése is, mely 2023-ra a versenyszektorban 9,3-10,3 százalékos béremelkedést valószínűsít, s az év végére lehetségesnek tartja az egyszámjegyű áremelkedést.

A munkaadók közül a munkaerőhiányos területeken tevékenykedők jelentősebb béremelésre (idén augusztusban a júliusinál több mint 1 százalékponttal gyorsabb volt az átlagkeresetek növekedése) kényszerülnek, az exportképesek a számukra kedvező árfolyam miatt ezt meg is engedhetik maguknak, a hazai piacra szállító, költségnövekedéssel és vásárlóerő csökkenéssel küzdők viszont nem vagy alig képesek erre. A minimálbér, illetve a garantált bérminimum emelése főleg ez utóbbi szférát érinti. Ugyanakkor a munkaerőpiac, ha lassan is, de a gazdaság egyre több területén válik egyre feszesebbé. A munkanélküliségi ráta alacsony, de a júniusi 3,3 százalékról szeptemberre már 3,8 százalékra nőtt, az üzleti szférában pedig októberben másfél év után ismét több lett a létszám csökkentését, mint bővítését tervező cégek száma.

Feszültségek várhatók a költségvetési szektorban is. Ugyanis az, hogy az MNB előrejelzése a gazdaság egészében az átlagbéreknek a versenyszféráénál lényegesen lassúbb, csak 7,5-8,6 százalékos emelésére számít, a költségvetési és nonprofit szektorban dolgozók egészen csekély, pár százalékos keresetemelkedését feltételezi, miközben például a pedagógusok fizetésemelésének lemaradása már most is éles konfliktust okoz.

Az első nyilatkozatok szerint a munkavállalók legalább a reálkeresetek megőrzését igénylik, amitől csak drámai módon fenyegető munkanélküliség esetén tudnának eltekinteni. Szerintük a munkaadók is hajlanak ennek elfogadására. Ugyanakkor a munkaadók ehhez növekvő költségeik ellensúlyozása érdekében a kormányzat segítségét is szükségesnek tartják.

A kormánynak a várható áremelkedés alulbecslése áll érdekében az inflációs várakozások hűtése (és ezzel a közhangulat romlásának csökkentése), valamint az inflációhoz kötött költségvetési kiadások – mindenekelőtt a nyugdíjemelés – legalább időleges leszorítása miatt. Ugyanakkor a kormányzat népbarát jellegének folytatódó hangsúlyozása elképzelhetővé teszi a vállalati béremelések némi állami megsegítését, a minimálbér emelésének például az MNB által prognosztizált áremelkedés 11,5 százalékos alsó határához való felzárkózást.

Ezzel együtt könnyen lehet, hogy jövőre ismét „meglepetés-infláció” következik be, ami jelentős részben az alulbecslés következménye lesz.

Nagy kérdés az is, hogy a gazdaságpolitikában mennyire fog ténylegesen érvényesülni az antiinflációs cél elsődlegessége, s mennyire helyettesítik ezt adminisztratív, ársapka-szerű módszerek. Ha a szigorú monetáris politika ismét átmenetinek bizonyulna, s folytatódna az ezáltal kiváltott keresletszűkítés adminisztratív ellensúlyozása, valamint a valós hatékonysági feltételek nélküli pénzosztás, továbbá, ha nem kerül sor az EU-val való kiegyezésre, ráadásul a világgazdasági folyamatok is kedvezőtlenül alakulnak, akkor az infláció, ha lassul is, de még 2023 végén is bőven kétszámjegyű lesz. Ráadásul ebben az esetben elhúzódóan magas áremelkedési ütemmel, sőt a stagfláció veszélyével is szembe kell majd nézni.

A nyílt beszédhez annak kormányzati kimondására lenne szükség, hogy a cserearányok idei első nyolc hónapban drámai mértékű, 6,9 százalékos romlása, a folyó fizetési mérleg ijesztően magas, már az első nyolc hónapban 8,5 milliárd euró deficitje az idei erőltetett, fedezetlen, adósság terhére történő növekedés kényszerű kiigazítása miatt nem, vagy csak újabb nagy adósságnövekedés árán teszi lehetővé a gazdasági visszaesés, ezen belül fogyasztás-csökkenés elkerülését. Magyarán, a reálkeresetek csökkenése elkerülhetetlennek látszik. Az MNB a lakosság reáljövedelmének jövő évi 2,7-3,7 százalékos csökkenésével számol, ami egyáltalán nem irreális.

Az infláció óvatos becslése tehát a bér-ár spirál visszafogása érdekében lélektanilag érthető. A veszély inkább a politikai motivációjú jövedelemnövelés serkentése, a lojalitásalapú magyar gazdasági modell továbbélése. A sikeres válságelhárításnak természetesen nem a névadás, hanem az eddigi elvekkel és gyakorlattal való szakítás lenne az előfeltétele.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Pénz gazdaság infláció Magyarország mnb nagy márton Olvasson tovább a kategóriában