Európában és a világban az elmúlt években növekvő népszerűségnek örvendtek a nacionalista politikai erők, amelyek az elitellenesség és a populista jelszavak mellett jelentős részt a nemzeti értékek és a nemzeti kultúra védelmére, továbbá az adott nemzet ezeket megalapozó, sok száz vagy ezerévesnek mondott történelmére hivatkozva hirdetik a jelenlegi politikai keretek felrúgását. 

Ez a kommunikációs stratégia nem kis részt az európai történelem populáris értelmezésére támaszkodik, amely jellemzően „nemzeti” keretek között értelmezi a múltat. Magyarországon természetesnek számít Szent Istvánra vagy Károly Róbertre ugyanazon „nemzet” vezetőjeként tekinteni, mint amelyet Batthyány Lajos, Tisza Kálmán vagy a 20. és 21. század különböző nagy emberei irányítottak. 

A görögök ennél is mélyebbre nyúlnak, és gyakran kontinuitást feltételeznek az ókori városállamok és a modern görög állam között, ahogy Olaszországban is népszerű a Római Birodalom örökségének és nagyságának megidézése. Nem is beszélve az egyes narratívákban ötezer éves kínai történelemről, amely a fentiekhez hasonlóan a valóságban igen eltérő politikai, kulturális és etnikai összetételű államszervezeteket próbál egy egységes múlttá gyúrni.

A modern állam kialakulása, a nemzet mint kategória megszületése és a nemzetállamok létrejötte ugyanakkor relatíve új jelenség a világtörténelemben, amelyek megjelenését különböző felfogások a 17–19. század közé teszik. Az ennél korábbi „államok” etnikai, vallási és kulturális téren is nehezen lennének összehasonlíthatók a modern államfelfogással, bár az a mai napig viták tárgya, hogy a nemzet és a modern állam pontosan miért és hogyan alakult ki.  

A vesztfáliai mítosz

Az állami szuverenitás és a modern államrendszer kialakulását a nemzetközi kapcsolatok kutatói jellemzően a harmincéves háborút lezáró, 1648-as vesztfáliai békétől datálják. Ezen narratíva szerint a harmincéves háború az állam régi és új formájának összecsapása volt, ahol az egyik oldalon a Habsburg dinasztia és a keresztény univerzalizmus állt, amely a politikai legitimációt a kereszténységből vezette le, párhuzamos vallási és világi hatalmi rendet tartott fent, és birodalmi alapon szerveződött, ahol a politikai hatalom elaprózódott, a területiség szerepe mérsékelt volt.

Ebben a felállásban a határok folyamatosan változtak, az államszervezet minimális volt, a főhatalom mérsékelt közvetett befolyással bírt. A gazdaság megszervezését, az adószedést, a biztonság garantálását és egyéb „állami feladatokat” az uralkodó alatti szinteken különböző nemesek, hűbéresek látták el. Ezekben a birodalmakban az etnikai és nyelvi különbségek sem játszottak kiemelt szerepet: az elit számára a latin jelentette a közös nyelvet, a keresztény vallás a kulturális egységet. Azaz a „királyok, teokraták és birodalmi elitek államaik határainak kiterjesztésére törekedtek, az uralmuk alá kerülő népesség etnikai hátterétől függetlenül”.

A harmincéves háborúban ezzel szemben álltak azok a jellemzően protestáns államalakulatok és a katolikus francia királyság, amelyek nem ismerték el a keresztény univerzalizmust és a pápa hatalmát, és az állami szuverenitás elismerését követelték, vagyis azt, hogy minden államalakulat maga dönthessen politikai és vallási kérdéseiről.

A sztenderd sztori szerint a vesztfáliai béke eredményeként létrejött a modern államrendszer, ahol elismerték a szuverenitást, megszilárdult az államok területisége, megindult a párhuzamos vallási hatalom felszámolása, és a birodalmi rend idejére jellemző, egyes hatalmi szereplők érdekeit követő „magánháborúk” helyett megjelent az államérdek mint a hatalmi rendszer alapja.   

A teljes valóság természetesen bonyolultabb ennél, a modern állam és államrendszer kialakulása egy hosszabb folyamat eredménye volt, a szuverenitás megszilárdulása a gyakorlatban inkább a 19. századra tehető. Az viszont tény, hogy az állam jellege alapvetően megváltozott ezekben az évszázadokban.

A nemzetállam nyomában

Ennél is fogósabb kérdés, hogy a modern állam hogyan kapcsolódott össze a nemzet fogalmával, és miért és hogyan lett a politikai szerveződés alapja a kulturális és nyelvi összetartozás mítosza a 19. századtól.

A nemzetállam kialakulásának a történelem során számos eltérő példája volt, Franciaországban vagy Oroszországban forradalom, az Egyesült Államokban polgárháború, Japánban egy felülről oktrojált állami modernizációs program, Svédországban lassú átmenet, Jugoszláviában vagy Mexikóban nacionalista szecessziós mozgalmak, Németországban vagy Olaszországban pedig nacionalista egyesítési mozgalmak mentén jött létre a modern nemzetállam.

Ennek ellenére a nemzetállam kialakulását számos elmélet próbálja egy tőre visszavezetni. Ernest Gellner cseh-brit filozófus gazdasági modernizációs elmélete szerint a nacionalizmus és a nemzetállam kialakulása az iparosodáshoz köthető. A nagy volumenű ipari termelés mobil és rugalmas munkaerő-piacot követelt, ami megteremtette a közoktatás és a standardizált közös nyelvhasználat igényét, amely létrehozta a homogén „nemzeti” kultúrát. A birodalmi kereteket szétfeszítő nacionalista mozgalmakat emellett az iparosítás során a városokba érkező parasztság társadalmi kirekesztettségérzése is táplálta.

A politikai modernizációs elméletek egy csokra szerint a 16. századtól Európában a folyamatos birodalmi háborúk megkövetelték az adószedés és erőforrás-felhasználás hatékonyságának javítását, ezáltal pedig az államszervezet központosítását és kiterjesztését. Emiatt a regionális arisztokráciára támaszkodó feudális hatalmi rendszert folyamatosan felváltotta egy központosított, egységes és bürokratizált uralkodási forma.

• Egyes kutatók – például Charles Tilly és Michael Hechter – szerint az államszervezet központosítását felülről érkező kulturális homogenizáció követte: a hatalmi elit a 19. század során a nacionalizmuson keresztül legitimálta hatalmát, illetve asszimilálta a sokszínű társadalmat.
• Mások, például Michael Mann szerint ugyanakkor a nacionalizmus iránti igény alulról jött: az a militarizált és az élet egyre több területébe beavatkozó központosított hatalommal szembeni mozgósítás és a demokratikus képviseletre vonatkozó követelések mentén jelent meg a regionális elitek és a köznép részéről. Utóbbi volt a jellemző a Habsburg Birodalom és az Oszmán Birodalom perifériáján, azaz a Kárpát-medencében és a Balkánon is.

Elképzelt közösségek

A harmadik nagy elmélet a kulturális modernizáció, amelyet Benedict Anderson munkáiból szokás levezetni. Anderson szerint a nacionalizmus kialakulása a reformációra, az államszervezet bürokratizálódására, mindenekelőtt pedig a nyomtatás megjelenésére és elterjedésére (avagy nyomtatáskapitalizmusra) vezethető vissza.

A nyomtatásba és a sajtóba befektető korai kapitalisták piacuk és megtérülésük növelése végett az elit bonyolult nyelvezete, azaz a latin helyett a köznép egyszerűbb, helyi nyelvezetén kezdték terjeszteni könyveiket és lapjaikat. Ez döntő szerepet játszott benne, hogy az azonos nyelvet beszélő népesség körében kialakult egy tágabb kulturális és narratív közösség érzete.

A jelenséget „elképzelt közösségnek” nevezi: szemben a premodern, kis közösségekkel, a nemzet tagjait nem személyes kapcsolatok fűzik össze, hanem a közös kultúra és az abból levezetett politikai sorsközösséghez való tartozás élménye. Ez pedig létrehozta a „horizontális bajtársiasságot”, amely során az eltérő társadalmi státuszú, de egy nyelvet beszélő népesség tagjai azonos nemzeti célokat határoztak meg, jellemzően egy külső hatalommal szemben.

Ez szerinte már a nemzetállamok kialakulásának első hullámában, a latin-amerikai függetlenségi háborúkban is szerepet játszott, de főként a 19. századi Európában vált a nemzetállam iránti igények alapvető mozgatórugójává. Ezt követően két további hullámot ír le, amely során a despotikus uralkodók a nacionalizmust meglovagolva próbálták legitimálni hatalmukat, majd a második világháborút követő dekolonizáció időszakát, ahol szerinte szintén alapvető fontosságú volt a közös nyelven beszélő sajtó elterjedése.

Ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy az első és negyedik hullám túlmutatott a nyelvi közösségen: Latin-Amerikában és a második világháború után a gyarmati sorból felszabaduló területeken jellemzően korábbi tartományi és gyarmati határok mentén alakultak ki a nemzetállamok, amit ő a gyarmatosítás rendszerének tartományi szegregációjával és a helyi hatalmi elit érdekeivel magyaráz.

Globális kultúra és másolás

John Meyer és szerzőtársai ezzel szemben globális jelenségnek tartják a nemzetállam létrejöttét. Ezen elképzelés szerint a nemzetállam legtöbb jellegzetessége egy, az elmúlt 200 évben kialakult „globális kultúra” eredményeként jött létre, amely során a független államok elitjei átvettek egyes, globális kulturális és hatalmi központokban kialakult mintákat. Ezen minták közé tartozott a nacionalizmus mint a politikai legitimáció és a nemzetállam mint az államiság elfogadott formája.

A fentiekkel szemben a történelmi institucionalizmus az egyes társadalmi csoportok közti hatalmi harcként tekint az állam átalakulására és a modern nemzetállam létrejöttére. Az ebben a felfogásban kutatók egyik hipotézise, hogy a nacionalizmus és nemzetállam terjedése egy imitációs folyamat eredménye: miután az első néhány nemzetállam – az Egyesült Államok, Franciaország és az Egyesült Királyság – a világ legerősebb hatalmai voltak, a modernizációs mozgalmak a 18. századtól ezen államok másolására törekedtek, annak reményében, hogy az hasonló „nagyságot” hoz majd számukra. (Ez annyiban más a globális kultúrára vonatkozó elméletnél, hogy nem feltételezi valamiféle közös globális eszmerendszer jelenlétét, hanem pusztán úgy tartja, hogy a japán, török, arab vagy afrikai modernizációs mozgalmak a külső példákból merítettek.)

Egy másik feltételezés, hogy a nemzetállam kialakulása attól függött, hogy a nacionalisták mennyire voltak képesek tág társadalmi konszenzust kialakítani és megfelelő mértékben delegitimálni és külső erők kiszolgálójaként beállítani az „előző rendszert” – illetve hogy az előző rendszer mennyiben volt képes ellenállni a nacionalista kihívásnak. Ez a történelmi institucionalista megközelítés szerint nem valamiféle gazdasági vagy politikai modernizáció eredménye volt, az egyes államokban eltérő mértékű iparosodottság, nyelvhasználat és írástudás mellett ment végbe a folyamat.

Függetlenül a fenti elméletek valóságtartalmától, a nemzetállami keretek között való gondolkodás manapság a társadalomtudományokban nem valami népszerű: a politikai és gazdasági viszonyokat a modern korban jellemzően az állami kereteket meghaladó, határokon átívelő folyamatok alakították, a szuverenitás tankönyvi formája pedig a gyakorlatban nem fenntartható egy globalizált világban.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAz évszakoknak köszönhetjük a civilizációt egy új elmélet szerintNagy talány, hogy miért alakult ki a mezőgazdaság hét független civilizációban is. Egy új kutatás szerint az évszakok erősebb elválása a felelős.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkKi irányítja a történelmet, ha nem a nagy vezetők?A nagy és heroikus személyek tetteinek jelentősége helyett manapság inkább tágabb társadalmi jelenségekkel magyarázzák a történelem fordulatait.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkMit tanulhatunk abból, hogy háromezer éve összeomlott a civilizáció?Egymástól kölcsönösen függő, sokat kereskedő, magas technológiai szintet képviselő birodalmak sora tűnt el vagy gyengült meg végleg a bronzkor végén. Miért?

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ állam nemzetállam nemzeti érdek politikatudomány társadalomtudomány történelem Olvasson tovább a kategóriában