Kiderült, hogy nem lehet minden orosz katonát mészárszékre küldeni

Miközben az Ukrajnát támogatók lélegzetvisszafojtva várják, hogy mikor indul meg a régóta ígért tavaszi ellentámadás, az oroszok pedig azt, hogy mikor foglalják el teljesen Bahmutot, a nagy területi változásokat nem hozó téli csaták eredményeképpen egy fontos dolog azért kiderült. Az orosz hadsereg nagy részével nem lehet megcsinálni azt, amit a Wagner börtönökből toborzott katonáival: kivégzés terhe mellett számolatlanul kilátástalan rohamokra küldeni őket az ukrán állások ellen. Ennek pedig messzemenő következményei vannak.

Bár hivatalosan még nem jelentették be, de a kiszivárgott információk alapján az orosz hadsereggel foglalkozó elemzők biztosra veszik, hogy felmentették Rusztam Muradov vezérezredest, az orosz keleti katonai körzet parancsnokát, aki egyben az ebből az országrészből érkezett alakulatokat is irányította az ukrajnai háborúban.

Ez abból a szempontból meglepő, hogy őt csak a közelmúltban – február közepén – léptette elő Vlagyimir Putyin orosz elnök háromcsillagos tábornokká, és hivatalosan csak október eleje óta irányította a világ legtöbb országánál nagyobb területű keleti orosz katonai körzetet. Igaz, ténylegesen valószínűleg már korábban átvette ezt a feladatot, miután elődje, Alekszandr Csajko vezérezredes megbukott a Kijev ellen északnyugati irányból vezetett tavaly február-márciusi hadművelettel.

Abból a szempontból viszont nem meglepő Muradov eltávolítása, hogy – bár az eltérő körülmények miatt nehéz az összehasonlítás – Ukrajnában valószínűleg Csajkónál is rosszabb parancsnoki teljesítményt nyújtott. A központi ukázoktól legalább részben függetlenül működő – közönségüket a Telegramon elérő – orosz háborús tudósítók már akkor alaposan kiosztották a tábornokot, amikor novemberben a Doneck megyei Pavlivka elleni támadást irányította. Ez ugyan végül sikerrel járt, de borzalmasan nagy veszteségek árán, miközben önmagában túl sok jelentősége nem volt, a Vuhledár elleni támadás előkészületeként akarták elfoglalni az oroszok.

Az utóbbinak leginkább az adja a fontosságát, hogy a térségből az ukránok csöves tüzérséggel – tehát aránylag könnyen és olcsón – tűz alatt tarthatják a Doneck városából délre és délnyugatra, Mariupol, Melitopol és a Krím irányába futó egyetlen vasútvonalat. Mivel a kercsi híd vasúti részét még mindig javítják a fél évvel ezelőtti támadás óta, fontos lenne az előbbi zavartalan használata az oroszok számára az utánpótlási rendszer működtetéséhez.

Muradov január utolsó hetében meg is indította Vuhledár ellen a támadást, de ebből az egész háború egyik legnagyobb orosz fiaskója lett: a támadó csapatok összes hulláma megtört a jól elhelyezett aknamezőkön, az erős tüzérségi tűzön, a védők ügyességén és elszántságán. Több hetes harc után az orosz csapatok lényegében nem jutottak közelebb Vuhledár elfoglalásához, miközben az egymás közelében aknára futó és megsemmisülő orosz páncélosok képei bejárták a világsajtót.

🧵09.02 🇺🇦Vuhledar – 18:00 update
1/5 It became known to us that word “Vuhledar” became infamous among occupiers, and when soldiers or officers figure out that their unit is being transferred to the Vuhledar area, they seek ways to find their way out of it. pic.twitter.com/7jfBcVKWVj

— Tatarigami_UA (@Tatarigami_UA) February 9, 2023

A több orosz hivatásos és önkéntes egységet szinte teljesen lenullázó katasztrófa nyomán az orosz háborús bloggerek szinte őrjöngve követelték Muradov fejét, amit végül meg is kaptak. (Ennek hivatalos megerősítése talán azért késik, mert furcsán venné ki magát nem sokkal a Putyinnal készült közös képek után.)

Bár Vuhledár ukrán megtartása önmagában is fontos a háború alakulása szempontjából, az ott történtek általánosítható üzenete ennél is sokkal lényegesebb. A Vuhledár környéki harcokkal ugyanis lényegében egy időben gyorsultak fel az események Bahmut környékén, ahol eleinte kizárólag, majd jelentős részben a Wagner-csoport támadott, elsősorban a börtönökből toborzott több tízezer harcosára támaszkodva. A taktika leegyszerűsítve úgy nézett ki, hogy őket küldték kézi gránátvetővel vagy valamilyen sorozatlövő fegyverrel a jól kiépített állásokban várakozó ukránok ellen. Az első hullám gyakran el sem érte ezeket az állásokat, de a leküzdése érdekében az ukránok kénytelenek voltak felfedni addig rejtett tüzelőpozícióikat, amelyet ezt követően az oroszok tüzérséggel és elítéltek újabb hullámaival támadhattak.

Ha valaki parancs nélkül akart visszavonulni, számíthatott rá, hogy a sajátjai végeznek vele. Ukrán katonák az utóbbi hetekben-hónapokban sokszor nyilatkozták a fronton járó tudósítóknak, hogy egyszerűen nem akarták elhinni, de ezek az orosz katonák a legerősebb tűzben is tovább rohantak az állásaik felé – mert még ez is több életben maradási eséllyel kecsegtetett (ha harcképtelenné tudták tenni az ukrán védőket), mint a visszavonulás.

A szokásos orosz harceljáráshoz képest a Wagner csak minimálisan alkalmazott páncélosokat a rohamok során, főként támogató szerepben, aránylag biztonságos távolságból tüzelve. Ez alacsonyan tartotta a páncélosveszteségeket, cserébe az ágyútöltelékként számon tartott gyalogság legtöbb tagja nemigen élt túl egy-két rohamnál többet. A börtönökből toborzott nagyjából 50 ezer ember nagyobb része mostanra meghalt vagy súlyosan megsebesült, és csak a tizedük érte meg, hogy az előírt hat hónapot leszolgálva hazamehetett, kihasználva az elnöki amnesztiát. Ez a taktika mindenesetre lehetővé tette, hogy január közepén a Wagner elfoglalja Szoledárt, majd ezt kihasználva három oldalról benyomuljon Bahmutba, amelynek már a központjában zajlanak a harcok, és az ukrán erők szilárdan már csak a nyugati részét tartják a kezükben.

A bahmuti frontvonal helyzete április 9-i állás szerint, a rózsaszín árnyalataival az orosz ellenőrzés alatt lévő területek. Forrás: Militaryland.net

A vuhledári támadás ezzel szemben kezdetben egy klasszikus orosz offenzíva volt sok páncélos bevetésével, ám ezek nagy részének elvesztése után egyre inkább gyalogsági próbálkozások sorozatává vált, erősen emlékeztetve a Bahmut körüli helyzetre. A nagy kérdés ekkor állt elő: meg lehet-e csinálni a besorozott, a civil életből pár hónappal korábban kirángatott orosz katonákkal ugyanazt, mint a börtönökből érkezettekkel, akaratuk ellenére szinte öngyilkossággal felérő rohamokra küldeni őket.

A válasz egyáltalán nem tűnt triviálisnak, a sorozás elrendelés után idehaza is megjelentek olyan vélemények, hogy ha máshogy nem, akkor az orosz hadsereg a puszta tömegével legázolja majd az ukrán ellenállást. („Hamarosan akár kétmillió orosz katona állhat majd talpig fegyverben, és kezdheti meg a pár évtizede Ukrajnának nevezett terület leradírozását a térképről” – írta a Magyar Nemzet szerzője tavaly szeptemberben, a részleges mozgósítás elrendelése után.)

A kérdésre azonban a válasz azonban jelen állás szerint határozott nem:

sem a katonák, sem az orosz közvélemény nem fogadja el, hogy a besorozottakat tömegével ilyen, öngyilkos jellegű támadásba hajszolják.

Konkrétan Vuhledárral kapcsolatban több beszámoló szerint a mészárlást túlélő vagy közelről követő egységek, alegységek megtagadták az újabb támadásokra vonatkozó parancsokat, az ukrán hadsereg szerint még a katonai rendészet erőit is meg kellett erősíteni a térségben a zendülésveszély miatt. Nehéz megmondani, hogy ebből mennyi a valóság és mennyi az ukrán propaganda, az viszont tény, hogy az utóbbi néhány hét során már nem indult érdemi méretű orosz támadás Vuhledár ellen. Ha pedig ismét indul majd, azt nem Muradov fogja vezetni.

11/ Vuhledar AO. Russian efforts to capture Vuhledar have largely ground to a halt. This has allowed Ukrainian forces in the Vuhledar area to conduct a series of small-scale counter attacks that have pushed back against what little gains the Russians made in Jan 2023 #Vuhledar pic.twitter.com/WmD9BbxCA6

— Jomini of the West (@JominiW) April 7, 2023

Összefoglaló az utóbbi hetek történéseiről a vuhledári hadszíntéren, az orosz támadás már február 20. előtt kifulladt. A Twitter-üzenetből a térkép nagyobb méretben is elérhető

Ukrán oldalon felmerült, hogy ha az utolsó emberig nem is lehet kivéreztetni az orosz egységeket, de ha időről-időre új, a térségben korábban nem járt csapatokat vetnek be, akkor mégiscsak reprodukálható lenne a Wagner taktikája. Valószínűleg azonban ez sem igaz. Miközben az orosz nyilvánosságban elvétve szólalt meg valaki a wagneres elítéltek sorsa miatt, és a jelek szerint az orosz állami és magánhadseregek szerződéses állományának veszteségét is tolerálja a közvélemény („tudták, mire szerződnek”), a besorozottak esetében a tűrésküszöb sokkal alacsonyabban van. Amikor szilveszterkor Doneck közelében egy makijivkai, kaszárnyaként használt épület elleni ukrán rakétatámadásban százas nagyságrendben haltak meg sorozott orosz katonák, az óriási felháborodást váltott ki. A rossz kiképzés, felszerelés, a hadvezetés nemtörődömsége, hibái, a magas veszteségek miatti elégedetlenségnek hangot adó videók szintén elég sok emberhez eljutnak, és egyelőre nem tudta ezeket kiirtani az orosz hadvezetés.

Nyugati mérce szerint persze az orosz hadsereg elég könnyelműen bánik a katonái életével, de annak egyelőre nincs nyoma, hogy a front bármely szakaszán rendszeresen Wagner-stílusú rohamokat vezetnének. A legközelebb ehhez a szintén Doneck megyei avgyijivkai térség áll, ahol a korábban a szeparatista „Donyecki Népköztársaság” erőinél szolgáló parancsnokok időnként bedobnak a vérszivattyúba egy-egy alájuk beosztott, orosz sorozottakból álló alegységet. Ez azonban nem olyan rendszerszerűen történik, mint a Wagner esetében, időnként páncélosok is próbálják őket támogatni, amelyek aztán nem ritkán a levegőbe repülve végzik.

The 59th brigade repulsed an attack south of Avdiivka. The Russian tanks did not survive. pic.twitter.com/xOmx1qI6yD

— NOËL 🇪🇺 🇺🇦 (@NOELreports) April 4, 2023

Ezzel együtt az utóbbi időben ebből a térségből töltötték fel a legtöbb, a sérelmeket felsoroló, a kivonást kérő videót, aminek talán ahhoz is köze van, hogy itt is elakadni látszik az orosz támadás, mert óvatosabban kell bánni az emberélettel. Ami a többi frontszakaszt illeti, a Harkiv és Luhanszk megyei orosz támadásokat a hivatalos ukrán jelentések is úgy írják le, mint amelyek a tüzérség, a páncélosok és a gyalogság összehangolt munkájával próbálnak előrejutni (nem sok sikerrel).

A mostani orosz politikai rendszernél valószínűleg sokkal durvább – lényegében sztálini keménységű – elnyomásra lenne szükség Oroszországban ahhoz, hogy a közvélemény elfogadja a Wagner-taktikával járó veszteségeket. Bár az orosz rendszer egyre keményedik, ilyen változásra egyelőre kevés jel utal, és ha el is indul ebbe az irányba a vezetés, időbe telik, mire ez eredményre vezet.

Ha ez így marad, az azt jelenti, hogy az orosz győzelemhez vezető potenciális lehetőségek közül ki kell venni a tömegtámadásokat. A nyugati elemzői vélemények uralkodó narratívája mostanában amúgy is inkább az, hogy Putyin a konfliktus elnyújtásával akarja elérni célját: ha a háborúba belefáradt Nyugat megszünteti vagy drasztikusan csökkenti Ukrajna anyagi és katonai támogatását, akkor annak – elegendő saját erőforrás híján – nem lesz más választása, mint elfogadni az orosz követeléseket. Addig pedig nyilván vissza kell verniük az ukrán támadásokat, a harcok során megsemmisítve a nyugatról kapott fegyverek minél nagyobb részét. Ha ez sikerülne, az is rengeteg orosz katona halálával és sebesülésével járna, de ha ez térben és időben elosztva jelentkezik, az az eddigi tapasztalatok szerint nem jár túl nagy társadalmi felzúdulással.