Ma reggel elhagyta Odesszát az első olyan hajó, amely a július 22-én aláírt megállapodás keretében szállít el Ukrajnából terményt (konkrétan 26 ezer tonna kukoricát). Ez természetesen még nem jelenti azt, hogy a több tízmillió gabona Ukrajnából történő kijuttatását célzó megállapodás nagy része meg fog valósulni, de kezdetnek biztató. Különösen ahhoz képest, hogy a megállapodás aláírása után nem egészen egy nappal az orosz hadsereg rakétatámadást hajtott végre Odessza kikötője ellen.
Az egyértelmű, hogy Ukrajnának miért áll érdekében a megállapodás: több milliárd dollár devizabevételhez jut, ha teljesen megvalósul a program, amire a nyugati pénzügyi támogatás mellett is égetően szüksége van az országnak. Emellett az agrárvállalkozások túléléséhez is kell a bevétel, illetve felszabadulnak a gabonatárolók, lesz hová elhelyezni az idei termést.
Oroszország motivációja viszont sokkal kevésbé egyértelmű. A megállapodás aláírása előtti hetekben a nyugati elemzők körében szinte konszenzussá vált, hogy az orosz vezetés az élelemhiányt és a magas élelmiszerárakat fegyverként használja, amelynek nyomán menekültek újabb hulláma indulhat Európába. Ez pedig erősen gyengítheti Ukrajna támogatását a moszkvai remények szerint.
A Carnegie elemzőintézet múlt heti írása ugyanakkor jó pár szempontot felsorakoztatott, amelyek a megállapodás végrehajtására vehetik rá az orosz vezetést. Ezek közül az egyik, hogy Oroszország erősíteni szeretné befolyását olyan afrikai és közel-keleti országokban, amelyek ráutaltak az ukrán és orosz gabonára, és ezek az államok a fekete-tengeri exportútvonal megnyitása érdekében lobbiztak.
Ehhez kapcsolódó szempont, hogy a megállapodás gördülékenyebbé teheti az orosz agrárexportot is. Erre ugyan a nyugati szankciók nem vonatkoznak, de a politikai-pénzügyi bizonytalanság miatt ez is nehézzé vált, akárcsak a műtrágyák és az ezek alapanyagául szolgáló termékek kivitele. Tavaly Oroszország csak gabonaexportból 11 milliárd dollár bevételhez jutott, és mivel idén rekordtermés várható, nyilván szeretné az ebből adódó lehetőségeket kihasználni az orosz vezetés.
Már csak azért is, mert a legnagyobb orosz agrárcégek közül több is erősen be van hozzá kötve. A második legtöbb gabonát exportáló vállalat, a Demetra Holding például az orosz külügyminiszter mostohafiának érdekeltsége. Ráadásul az orosz agrárexport megkönnyítése érdekében az EU részben feloldja a Bank Rosszija és a Promszvjazbank elleni szankciókat, ezek a pénzintézetek még külföldön ragadt forrásaik egy részéhez is hozzáférhetnek.
A legtöbbet talán mégis az orosz agrárium importfüggősége nyomott a latba. Míg nagy vonalakban igaz, hogy az orosz mezőgazdaság önellátásra rendezkedett be, van néhány terület, ahol súlyos gondokat okozna, ha tartósan ellehetetlenülne az import. A vetőmagvaknál például egyedül a búza esetében önellátó az ország, a vetőburgonya 90 százaléka jön külföldről, a repcénél pedig 70 százalék ez az arány.
A növényvédő szerek harmadát vették eddig külföldről az oroszok – igaz, itt Kína részesedése jelentős a szállítók között, és onnan továbbra is jöhet az import -, míg az állatgyógyászati készítményeknél 70 százalékos a kitettség. A sertés- és baromfiágazat tenyészállatai eddig nagyobb részben szintén külföldről jöttek. Nem jobb a helyzet az agráriumban használt gépeknél és alkatrészeknél sem, ahol 75 százalékos az orosz importarány.
Néhány évig valószínűleg nem okozna még óriási gondot a nyugati import kiesése ezeken a területeken, hiszen a gépek egy ideig még működnek, és fémzárolt, magas minőségű vetőmagok híján is lehet növényeket termeszteni (csak a hozam lesz kisebb). Utána viszont az összeadódó hatások már olyan mértékben visszavethetnék az orosz agráriumot, hogy a Carnegie elemzői szerint az már az ország élelmiszer-biztonságát is veszélybe sodorná.
