A magyar kormány az elmúlt években elsősorban az európai uniós tagság – néha valós, általában nem valós – költségeinek hangoztatásával volt elfoglalva, gyakran ekézte Európa gazdasági állapotát, és deklaráltan az Európán kívüli világgal, elsősorban Ázsiával való kapcsolatépítéstől várja a gyengén muzsikáló magyar növekedés beindítását. 

Ez annak fényében elég érdekes, hogy egy friss, júniusban megjelent tanulmány alapján az európai uniós csatlakozás a térségünkben páratlan gazdasági csodát eredményezett, amelyet még Ázsia feltörekvő gazdaságai is megirigyelhetnének.

2004 és 2019 között a tíz, 2004-ben csatlakozott tagállam jóléte 30 százalékkal nőtt ahhoz képest, mintha az EU-n kívül maradtak volna.

A tíz ország egy főre eső hazai összterméke (GDP) a vizsgált időszakban mintegy megduplázódott, az EU-15-höz, azaz a 2004 előtti tagsághoz viszonyított felzárkózás üteme nőtt a csatlakozást követően. 

Mindez nemzetközi összevetésben is példátlan. A Világbank definíciója szerint 2004-ben a tíz új belépőből nyolc közepes jövedelmű ország volt, mára viszont globális összevetésben mindannyian magas jövedelműnek számítanak. Ez az ugrás 1960 és 2008 között a Világbank korábbi számításai szerint mindössze 13 gazdaságnak sikerült, köztük négy EU-tagnak (Spanyolország, Írország, Portugália, Görögország), valamint egy maréknyi ázsiai sikersztorinak (Japán, Dél-Korea, Szingapúr, Hongkong, Tajvan).

Azaz a közepes jövedelmi csapdaként is ismert jelenségből való kilépésnek az elmúlt évtizedekben a legjobb módja az EU-ba való belépés volt, amely még az agyonsztárolt ázsiai iparpolitikánál is jobb hatékonysággal működött. 

És ezt miből számolta ki?

A tanulmány szerzője, Basile Grassi, a Bocconi Egyetem kutatója napjaink egyik legkedveltebb ökonometriai módszerével, a szintetikus kontrollváltozó alkalmazásával mérte fel az uniós csatlakozás hatását. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy keresett néhány olyan, EU-n kívüli államot, amely 1991 és 2003 között hasonló növekedési teljesítményt mutatott, valamint hasonló gazdasági szerkezettel és fejlettségi szinttel bírt, mint a csatlakozó európai országok, majd összehasonlította a két csoport növekedésének (súlyozott) alakulását 2004 előtt és után. 

Ezen összehasonlítás szerint 1990 és 2004 között a tíz, akkor még tagjelölt ország nagyjából azonos növekedési pályán volt a kontrollcsoporttal, azonban 2004-től élesen elváltak útjaik. A tíz uniós tagállam egy főre eső GDP-je 2019-re 32 százalékkal, avagy 8400 dollárral magasabbá vált, mint a kontrollváltozóé. 

Baloldali grafikon: az EU-hoz 2004-ben csatlakozott uniós tagországok (telt vonal) és a szintetikus kontrollváltozó (szaggatott vonal) növekedési pályája.
Jobboldali grafikon: az EU 2004 előtti 15 tagja (telt vonal) és a szintetikus kontrollváltozó (szaggatott vonal) növekedési pályája. Forrás: Grassi, B (2024), “The EU Miracle: When 75 Million Reach High Income”, VoxEU, 2024. június 6.

Konyhanyelven ez nagyjából azt jelenti, hogy a tíz érintett ország életszínvonalának harmada az uniós tagság eredménye, avagy fejenként körülbelül hárommillió forintot ért az EU-ba való belépés (bár a GDP természetesen nem váltható egy az egyben át a jövedelmek növekedésére, hazánkban például tíz százalékponttal csökkent a jövedelmek GDP-arányos értéke az utóbbi években). Az erős felzárkózás nem csak a csoport egészét, hanem minden egyes közepes jövedelmű tagját illetően is egyértelmű volt, függetlenül a kormányaik politikai színezete és gazdaságpolitikai programjai közötti eltérésektől. Egyedül a már 2004-ben is magas jövedelmi kategóriába sorolt Ciprus növekedési ütemét nem dobta meg jelentősen a belépés.  

Ezért Grassi számításai szerint nagyrészt a munkaerő és a tőke termelékenységének gyors növekedése felel, amely az uniós csatlakozást követően sokkal erősebb ütemben nőtt a tíz új tagállamban, mint az unión kívüli kontrollcsoportban és azokban az országokban, amelyek 2004 előtt is EU-tagok voltak. Egyéb makrogazdasági, befektetési és intézményi változók terén az újonnan csatlakozó országok relatíve hamar közelíteni kezdtek az uniós átlaghoz, ami azt figyelembe véve nem meglepő, hogy ezek nagy részét a közös uniós joganyag szabályozza.

A gyorsabb termelékenységnövekedés mélyebb okaira Grassi tanulmánya nem ad világos választ, bár több lehetőséget is felvet. Például a csatlakozással járó technológiatranszferek, a jobb versenyszabályozás, a növekvő kereskedelem és migráció, a képzést és a gépparkot (is) fejlesztő uniós támogatások, a monetáris politikai konvergencia szerepe is felmerül.  

A régi tagállamok nem jártak jól, de rosszul sem

A tanulmány másik megállapítása, hogy szemben a tíz új tagállammal, a 2004 előtti tagság esetében nem mutat pozitív változást a bővítés: ezek a fejlett országok 2004 és 2019 között is hasonló pályán mozogtak, mint a hasonló gazdaságszerkezetű, EU-n kívüli országokból gyúrt kontrollcsoport.

Ez egyrészt erősen árnyalja azt az itthon is népszerű narratívát, amely szerint az EU valamiféle gazdasági gyarmatosító projekt, amelynek célja, hogy megnyissa a keleti piacokat a nyugati cégek előtt, hogy azok aztán letarolhassák a védtelen fejlődő országokat.

Egyúttal viszont az is látszik az eredményekből, hogy a régi tagállamok számára nem járt gazdasági teherrel sem a tíz ország beengedése. Ez az elképzelés főként a nyugat-európai populista politikai erők körében népszerű, ahol a korábbi és jövőbeli bővítések esetében is felmerül, hogy az elmaradott keleti és déli országok felvétele túl sok kiadással jár, a tagsággal járó szabad letelepedés, illetve az ahhoz köthető keleti migráció pedig lehúzza a nyugati béreket.

Az eredmények fényében az EU-15 akkor sem számíthatott volna számottevően más növekedési pályára, ha nem szembesülnek növekvő bevándorlással az uniós bővítését követően, valamint nettó befizetőként, az EU kohéziós alapjain keresztül nem támogatják közvetetten az új tagállamok felzárkózását, illetve a keleti politikai elitek gazdasági hátországának közbeszerzéseken keresztül való kitermelését. 

Mindez Ukrajna és a további tagjelöltek beengedésének költségeivel kapcsolatos vitákat illetően is lényeges: mások mellett a magyar kormány részéről is felmerül, hogy az ukrán csatlakozás túl jelentős közvetlen és közvetett gazdasági költségekkel járna, ezért az magyar szempontból nem kívánatos. Ugyan az ukrán – sőt akár az albán, bosznia-hercegovinai, grúz vagy georgiai, moldáv, montenegrói, észak-macedón, szerb, vagy a soha be nem teljesülő török – csatlakozással kapcsolatban felmerülhetnek jogos politikai aggályok, de

a fentiek alapján nem kell attól tartani, hogy ezen országok felzárkózása hatalmas terheket ró majd a jelenlegi tagságra. 

A másik oldalról a fenti eredmények azt is jelzik, hogy az uniós bővítés számottevően javíthatja ezen államok jóléti mutatóit, azaz az ukrán (vagy legalábbis a kijevi) emberek gazdaságilag racionálisan cselekedtek, amikor 2004-ben, majd 2014-ben is tüntetéshullámmal próbálták kikényszeríteni a politikai nyugatosodást, és 2022 óta jelentős áldozatok ellenére sem hajlandóak beletörődni az orosz uralomba. 

Nem újdonság

Hasonló eredményre jutottak korábbi, az EU bővítésének jóléti hatásait vizsgáló kutatások is. Egy 2021-es tanulmányban a portugál jegybank, a Pennsylvaniai Állami Egyetem és a Bolognai Egyetem kutatói az európai munkaerőpiaci felmérések adataival dolgozva azt hozták ki, hogy az újonnan csatlakozó tagállamok, azokon belül pedig különösen a képzetlen munkások voltak a bővítés legnagyobb nyertesei, miután utóbbiak jövedelme a szabad letelepedés és munkavállalás miatt jelentősen nőtt 2004-et követően. Ez a kutatás szintén nem talált jelentős jóléti változást a régi tagállamokra nézve.

Egy 2014-es tanulmányban a Párizsi Közgazdaságtudományi Egyetem, a Padovai Egyetem és a University College London kutatói pedig egy hasonló szintetikus kontrollváltozót alkalmazva szintén jelentős, bár mérsékeltebb, 12 százalékos életszínvonal-emelkedést társítottak az EU-csatlakozáshoz. A pozitív hatás az 1980-as években csatlakozott, kevésbé fejlett déli országok és 2004-es bővítési kör tagjainak mindegyik államában jelentkezett, Görögország kivételével. 

A két tanulmány számai közti eltérést részben magyarázza, hogy utóbbi csoport 2008-ig bezárólag vizsgálta a bővítéshez hatását, azaz jóval rövidebb időtávot nézett, még úgy is, hogy ők a tagjelölti státustól kezdték az összehasonlítást. A 2010-es évek erős, általában a világátlagot jóval meghaladó mértékű konjunktúrát hoztak az új tagállamokban, azaz a tagsággal járó jóléti előnyök relatív mértéke növekedett 2008 óta.

Ez az összehasonlítás a görög válság kontextusba helyezését illetően is hasznos. A görög adósságválságban és az azt követő súlyos, elhúzódó recesszióban tagadhatatlanul fontos szerepet játszottak az európai integráció és az eurózónás válságkezelés egyes strukturális jellemzői és központi döntései. Azonban Görögország növekedési pályája már az 1980-as évek elejétől kezdve eltért a szintetikus kontrollváltozótól, azaz egyedüli uniós tagállamként már jóval a válság előtt alulteljesítette a nem uniós növekedési pályát. 

Ez egyrészt arra enged következtetni, hogy a válság és a görög leszakadás jelentős részben belső politikai, társadalmi és gazdasági folyamatok eredménye; másrészt azt is jelzi, hogy megfelelően inkompetens gazdaságpolitika mellett az uniós tagság előnyeit is el lehet herdálni.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAz EU olyan, mint egy autópálya: a sofőrtől függ, hogy balesetezik, vagy szabadon száguld rajtaA déli tagállamok példája is megmutatja a 2004-től kezdve csatlakozottaknak, hogy az EU-tagság milyen lehetőségeket és veszélyeket hordoz magában. Székely István a G7 Podcast e heti vendége.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkNem ragadtunk a közepes jövedelmi csapdában, de a további felzárkózáshoz reformok kellenekA V4-ek, illetve Románia, Horvátország és Szlovénia is közelebb került az EU-átlaghoz a csatlakozás után, az e heti G7 Podcastban Mátyás Lászlóval arról beszélgettünk, min múlik, hogy ez a felzárkózás folytatódik-e.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet eu-csatlakozás Európai Unió gazdasági fejlődés gazdasági növekedés közepes fejlettség Magyarország Olvasson tovább a kategóriában