A G7 Holnap – Jó iskola-sorozatunk segít végiggondolni a gyerekek szemszögéből, hogy milyennek kellene lennie az iskolának a XXI. században.

Amikor 2006-ban az Európai Unió – a tagállamok jogkörében hagyva az oktatást – megfogalmazta az egész életen át tartó tanulás követelményét, egyúttal meghatározta, melyek azok a kulcskompetenciák, amelyek fejlesztése ehhez elengedhetetlen. Ennek a listának az élén ez áll: „1. Anyanyelven folytatott kommunikáció: annak képessége, hogy az egyén fogalmakat, gondolatokat, érzéseket, tényeket és véleményeket tud kifejezni és értelmezni szóban és írásban egyaránt. 2. Idegen nyelven folytatott kommunikáció: a fentieket mediációs készségekkel egészíti ki (például összefoglalás, parafrazeálás, tolmácsolás vagy fordítás), valamint interkulturális megértés.”

A kulcskompetenciák között nem véletlenül az első az anyanyelv használatának kompetenciája.

Elméletileg is tudjuk, a hétköznapokban is tapasztaljuk, hogy minden tudásunkat, képességünket és lehetőségünket nemcsak befolyásolja, hanem egyenesen meghatározza, hogy mennyire értjük meg az elmondottakat, és mennyire tudjuk kifejezni magunkat. Ettől függ, hogy el tudunk-e igazodni az életünket behálózó jogszabályok dzsungelében, a pénzügyek útvesztőiben vagy a politikai ígéretek között, és hogy képesek vagyunk-e megtanulni a különböző tudományokat és mesterségeket. Ettől függ, hogy mennyire tudjuk kifejezni az érzelmeinket, hogyan tudunk társas kapcsolatokat teremteni és megérteni közvetlen és tágabb környezetünket. Ettől függ az is, mennyire vagyunk képesek eligazodni a szavak, a mondatszerkezetek, a hangsúlyok és hanglejtések finom árnyalati között, hogy kihalljuk és jól értjük-e a megbecsülés vagy az irónia attitűdjét, és képesek vagyunk-e gondolatainknak, érzelmeinknek megfelelő modalitást használni.

Mindenben benne van

Bármilyen tudományt tanulunk és művelünk, bármilyen szakmát sajátítunk el és gyakorlunk, mindent a nyelv segítségével végzünk. Az orvosnak el kell magyaráznia a betegnek, mi a betegsége és mi vele a tennivalója, a betegnek meg kell értenie az orvos magyarázatát, és pontosan azt kell tennie, amilyen tanácsot kapott. Sőt, el kell olvasnia gyógyszere több oldalas tájékoztatóját, össze kell kapcsolnia azzal, amit az orvostól hallott, közben kritikusan kell kezelnie azt, amit szomszédai, családtagjai vagy az internetes oldalak hozzászólói a betegségéről állítanak. És ugyanígy példának hozhatnánk bármiféle mesterséget a vízvezeték-szerelőtől a pékig, az informatikustól a bolti eladóig.

Vagyis az anyanyelvi kompetencia az a bázis, amelyre minden más területe az életnek – a legintimebb magánélettől a munkavállaláson át a legmélyebb világnézeti és hitbéli kérdésekig – alapozódik. Általa kapjuk meg az emberiség tudását, a világunkat megmagyarázó történeteket, és általa adjuk tovább a számunkra fontos értékeket a gyerekeinknek és a következő nemzedékeknek.

Gyökeres szemléletváltás kell

A kompetencia fogalma összetett. Alapvetően képességnek fordíthatjuk, de inkább mint a képességek, ismeretek, készségek és attitűdök összességét és rendszerét határozhatjuk meg. Ez azt is jelenti, hogy a kompetencia mindig a személyről szól, aki kompetens vagy nem kompetens valamiben. A kompetenciaalapú oktatás az egyénre helyezi át a hangsúlyt, arra, hogy milyen kompetenciákat sajátít el valaki iskoláztatása során. Képes-e pontosan és árnyaltan kifejezni magát, jól eligazodni az ismeretek és információk erdejében, mélységében is megérteni egy szöveget, és kiemelni a lényeget, meghallani az intenciót, lefordítani a modalitást. Ez óriási szemléletváltás az európai oktatáspolitikában, amitől nem távolodni kellene, hanem teljes mértékben magunkévá tenni. Az állam nem arra figyel elsősorban, hogy mi legyen a megtanítandó tudásanyag, hanem

azt helyezi a középpontba, hogy az oktatásban részt vevők milyen kompetenciákkal lépjenek ki az iskola falai közül.

És ezen képességek közül elsőnek a hatékony anyanyelvi, a másodiknak a hatékony idegen nyelvi kommunikációt tekinti.

A 2000-es évtizedben nálunk is megérkezett ez a szemléletváltás. Az előbb a SuliNova, majd az Educatio nevű szervezet irányításával hatalmas, addig és azóta sem látott oktatásfejlesztés kezdődött, amelynek keretében létrejött egy hatalmas és új szemléletű kompetenciaalapú oktatási programcsomag. Ezen belül is megkülönböztetett figyelem kísérte és egészen kiemelkedő eredményeket hozott a Szövegértés–szövegalkotás^*A programcsomag megalkotásában nagyon sok alkotó vett részt Arató László (irodalom), Kálmán László (nyelvészet) és Pethőné Nagy Csilla (módszertan) vezetésével. A programcsomag füzetei megtalálhatóak a Magyartanárok Egyesülete honlapján. nevű programcsomag.

Figyeljünk fel már a nevére: nem Magyar nyelv és irodalom a neve, amely két tudományágat és kulturális hagyományt adna át az iskolás fiataloknak, hanem azt a két képességet, amelyben az Unió is az anyanyelvi kompetencia lényegét látja, hogy ugyanis

minden egyes embernek jól kell tudnia szövegeket érteni és alkotni,

írásban és szóban, a magánélet és a nyilvánosság terében egyaránt, rendkívül sokféle témában, változatos nyelvi regiszterekben, szövegfajtákban és nyelvi szinteken. A programcsomag füzeteiben nagyon sok ismeretet is kapunk, rendkívül gazdag irodalmi-kulturális tartalommal, de mindez annak van alárendelve, hogy az egyes leckék, témák vagy feladatok által hogyan és miben fejlődnek a diákok.

A kompetenciafejlesztés elve ugyanis azt tűzi ki célul, hogy minden elemével fejlessze a diákok képességeit. A tudás ugyanis nem állandó. Nem hihetjük, hogy a ma, 2022 őszén megszerzett tudás érvényes és hasznos tudás lesz 2052-ben is, akkor, amikor a ma iskolába lépő gyerekek harminchat éves, középkorú munkavállalók, továbbá családapák és családanyák lesznek. A tudás állandóan megújul, vagyis bizonyos elemei elavulnak, másrészt kiegészül új elemekkel, mindenekelőtt pedig átstrukturálódik, és – ez az élethosszig tartó tanulás koncepciójának kiindulópontja – minden életkorban alkalmasnak kell lennie az embernek arra, hogy az új, aktuális elvárásoknak megfeleljen. Ehhez pedig meg kell érteni minden szöveget, ami az ember elé kerül.

Nem kell félteni az irodalmat

Egy pillanatra el kell azon is gondolkodni, hogy ez nem szünteti-e meg az irodalom hagyományos prioritását, az irodalom értékét, hogy van-e ebben helye a fikciónak, az érzelemkifejezésnek, vagyis mindannak, amit hagyományosan magyartanításnak, pontosabban irodalomtanításnak tartunk. Merthogy a fő cél nem ennek az átadása, hanem a szövegek megértésére és alkotására való képesség fejlesztése. Ám úgy vélem, nemcsak azért nem kell ettől félteni az irodalmat, mert a gyakorlat nem azt mutatta, hogy megszűnt volna az irodalomtanítás a kompetenciafejlesztésre fókuszáló programokban, hanem elsősorban azért nem,

mert az irodalom hordoz olyan tartalmakat és képességeket, amelyek elsősorban vagy csakis általa fejlődnek.

Egy történet elmondásának képessége, a jellemek, személyiségek és motivációk árnyalt megértése, egy történet terének, idejének és társadalmi közegének azonosítása, fikció és nem-fikció elválasztása, a hangnemek észlelése és jelentésképző szerepének azonosítása, a világról való – szokták mondani: sérülésmentes – tapasztalatszerzés lehetősége, a múlt világának megismerése, a jelen történelmi gyökereinek megértése, egy mélyebb önismeret és emberismeret, közösségeinek múltjának, történelmének és dinamikájának megértése, az érzelmek árnyalt érzékelése és éppoly árnyalt kifejezése: nos, mindezeket elsősorban az irodalom hordozza.

Az eltántorodás okai

Miért történt mégis az, hogy a kompetenciafejlesztés elvével meglehetősen sokan vitatkoznak, és sokan ódzkodnak tőle? Az egyik megfontolás politikai: nagyon egyértelműen a 2002 és 2010 közötti szocialista-liberális oktatáspolitika kiemelt prioritása volt a kompetenciafejlesztés. A második megfontolás kulturális, mondjuk így, kultúravédő: sokan féltik a magyar irodalmat attól, hogy ha az iskolában nem vagy nem eléggé lenne jelen, akkor azzal veszítene jelentőségéből, bizonyos művek és szerzők kiszorulnának a közös emlékezetből. A harmadik megfontolás oktatási: az ismeretátadásnak komoly hagyományai vannak az iskolákban, és ez a hagyomány legitimitást és biztonságot jelent a tanároknak és az intézményrendszernek. A negyedik megfontolás gyakorlati-módszertani: a készségfejlesztés sokkal időigényesebb, mint a puszta ismeretátadás. És nemcsak időigényesebb, de komolyan feladatigényes – nyilván azáltal fejlődik bármely gyerek, hogyha feladatokat végez el, ha gyakorol, ha folyamatosan gondolkodik.

A gondolkodás során persze mindannyian sokszor eltévedünk, vagyis kell legyen ideje a tanárnak és a diákcsoportnak arra is, hogy a tévutakat bejárják, hogy ismételten vissza- és visszatérjenek valamely problémára.

A feladatok pedig sok-sok tanári munkát igényelnek, sokkal többet, mint egy jó előadás összeállítása.

A feladatoknak egymásra kell épülniük, gyakran differenciáltaknak kell lenniük, hiszen nem minden diák tart ugyanott, nem minden diák tanul ugyanúgy, és nem minden diák fejlődik ugyanabban a tempóban. Sok-sok idő, sok feladat, sok próbálkozás, sok gyakorlás – ezek által fejlődnek a gyerekek.

A tesiórát is akkor szeretik a gyerekek, ha sokat mozognak, ha ők maguk aktívak. Attól fejlődnek az izmaik, attól lesznek gyorsabbak, erősebbek, kitartóbbak, ha saját maguk ötvenszer végigszáguldanak minden órán a pályán. Képzeljük el – talán így teljes az analógia –, ha ehelyett felvételeket néznének meg arról, hogyan focizott az Aranycsapat, mondván, Puskáséknak ment ez igazán. (A kompetenciafejlesztésről és a kapcsolódó pedagógiai elvekről ebben a könyvemben – 4., 5., 18., 33. és 52. fejezet – részletesen írtam.)

A szülők vélhetően inkább az ismeretátadást látják az iskola feladatának. Nem rosszindulatból, hanem mert a kompetenciafejlesztés sokkal megfoghatatlanabb számukra. Azt vélhetően mindenki el tudja fogadni, hogy mikor és hol született Petőfi Sándor, vagy hogy tudni kell kívülről a Nemzeti dalt – de hogyan magyarázzuk el, hogy a gyerek jól tudja azonosítani a szövegben az egyéni és a kollektív megszólalást, nemcsak annak szövegét, de funkcióját is, hogy érti a versmenetet, továbbá hogy elkötelezetten érdekli a negyvennyolcas forradalom története, és átélten tud a nemzeti történelemről beszélni. Hogy vannak az iskolában „kemény” és „puha” tudások, azt régóta tudjuk: az előbbi egyértelmű, könnyen számonkérhető, teszttel is vizsgálható, az utóbbit átadni, megtanulni (vagyis begyakorolni és jól használni) és ellenőrizni is nehezebb.

Igaz, most már – évtizedek óta – léteznek olyan vizsgálatok, melyek a szövegértés és szövegalkotás kompetenciáját mérik. A legismertebb ezek közül a PISA-vizsgálat, amely lehetőséget biztosít arra, hogy a magyaroktatás hatékonyságát összevessük más országokéival. A PISA-vizsgálatok sok-sok tanulsága közül most csak azt emelném ki, hogy

az előző évtizedben romlott a magyar diákok szövegértése, és ez kifejezetten hátrányos helyzetbe hozza a jövő magyar munkavállalóit a munkaerőpiacon.

Emellett több mint húsz éve létezik az országos kompetenciamérések rendszere, és ezalatt hatalmas adatmennyiség, információ, tudás gyűlt össze a magyar diákok kompetenciáinak alakulásáról, ezeket az adatokat pedig folyamatosan elemzik és közzéteszik a szakemberek. Vagyis miközben egyfelől valóban nehezebben számokérhető és mérhető a szövegértés és -alkotás kompetenciájának fejlődése, mégis van egy komoly felhalmozott tudás az országban arról, hogy ezek is objektíven vizsgálhatóak. Sőt, a legfontosabb ki-, illetve bemeneti vizsgákon, a középiskolai felvételiken, illetve az érettségi vizsgán szintén részben (igaz, hogy csak részben!) kompetenciamérés zajlik. Miközben ezzel ellentétes tendenciákat látok az oktatásirányításban, le kell szögezni: jó lenne, ha egyik vizsga sem távolodna el ettől az elvtől, sőt, még erősebben ebbe az irányba mozdulnának el.

Sürgős feladatok

Mit kellene tennie a magyar oktatásirányításnak ahhoz, hogy a diákok valóban jobb – sokkal jobb – nyelvi, szövegértési-szövegalkotási kompetenciákkal lépjenek ki az iskola falai közül?

Nem lehet egységes, központilag előírt tantervből, egyetlen kerettanterv alapján és egyetlen tankönyvből tanítani: ezek gazdag kínálatával lehet elérni, hogy minden iskola maga válassza ki a diákjai számára legmegfelelőbbet. Mindenekelőtt sokkal,

nagyságrendekkel kevesebb tananyagot kellene megtanítani az iskolában.

Sok-sok idő szabadulhat így fel, amit képességfejlesztésre lehet fordítani. Ki kell alakítani egy nagyon szűk mag-tantervet, amit valóban fontos, hogy megtanítsanak az iskolában. Ez tartalmazhat tudáselemeket, de a tanterv egésze mindenekelőtt a fejlesztendő kompetenciákat jelölje ki.

Sokkal nagyobb figyelmet kellene fordítani a társadalmilag lemaradó csoportokra, és azokra az iskolatípusokra (például szakképzés), ahol ezek a csoportok megjelennek. Tény, hogy a magyar társadalom kulturálisan teljesen kettészakadt, és bizonyos társadalmi csoportok teljesen kiestek a közös kulturális nyelv és technikák elsajátításából. Az a legkevesebb, hogy vissza kellene állítani a 18. életévig tartó tankötelezettséget. Meg kellene erősíteni a tanárokat abban, hogy hogyan lehet kompetenciákat fejleszteni, ehhez pedig továbbképzések, szakkönyvek, különféle segédanyagok szükségesek. És mindenekelőtt más elképzelés a tanári munkáról: az, hogy

a tanár nem tantervvégrehajtó gép, hanem független és kompetens értelmiségi.

Sok-sok olyan cikkre, könyvre, gyakorlatra lenne szükség, amely a fejlesztéshez ad segítséget. A módszertani irodalomban ugyanis meglehetősen sok szövegértési feladatlapot találunk, és a tanári társadalom számára körülbelül húsz éve ismert és elfogadott (a kétszintű érettségi és a kompetenciamérések bevezetése óta), hogy szövegértési feladatok léteznek, és hogy azokra gyakorolni kell. Ugyanakkor nagyon kevés a konkrét gyakorlat, technika- és módszerleírás: melyik részképességet milyen feladatokkal, játékokkal, eljárásokkal lehet fejleszteni. Része kell legyen az egyetemi képzésnek a kompetenciafejlesztés: írásgyakorlatokra, szövegalkotó órákra, magyar nyelvű stílusgyakorlat-órákra, retorikaórákra van szükség már az egyetemen.

Bizonyos, hogy minden átalakítást hosszas egyeztetés után, gondosan kidolgozva érdemes csak bevezetni. Nincs értelme a kapkodásnak, az azonnali átalakításoknak, azok korrekciója mindig sokkal nehezebb, fájdalmasabb és drágább, mint eleve kiforrott elképzeléseket bevezetni. Az oktatásban hosszú távú folyamatok vannak. Egy diák tíz-tizenkét évet tölt a közoktatásban, ezért mire beérnek az egyes változások, addigra már akár egészen más oktatáspolitikai szelek fújhatnak. Ezért érdemes mindig hosszú távon gondolkodni.

A G7 Holnap Jó iskola sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.