(A G7 Ekonomi a G7 véleményrovata.)
Nem eseti balszerencse, ha az autósnak csak a harmadik töltőállomásnál sikerül teletankolnia az autóját. Ez még nem rendszeres, de kellemetlen, időveszteséggel járó eset olyan szolgáltatásnál, amelynél három évtizede legfeljebb műszaki zavar vagy extrém időjárás következtében fordult elő fizikai hiány. Mind több gond van, és még lehet a vízzel. Vízkorlátozás, locsolási tilalom korábban is volt, de sajnos valószínű, hogy ezen a területen is gyakoribb lesz a hiányjelenség.
Eseti hiány, szállításra várás, új termék bevezetése előtti felfokozott igény természetesen mindig része a gazdasági életnek, ám minőségi különbség, ha bizonyos cikkeknél átmeneti hiány lép fel, noha egyébként a kínálat tartósan meghaladja a fizetőképes keresletet, és másfelől ha fontos és jelentős javaknál kell számolni fizikai hiánnyal, a kínálati oldal merev korlátjaival.
A piacgazdaságban nem a pult előtti sorok hossza, hanem az árak alakulása jelzi a kínálat szűkösségét. Ám egyben elő is segíti annak feloldását: kiszorulnak az adott termékpiacról azok a potenciális vevők, akiknek így már nem éri meg a vásárlás, vagy egyszerűen nem képesek megadni a magas árat. Az észszerű fogyasztók a megdrágult terméket igyekeznek mással helyettesíteni, fogyasztási szokásaikon próbálnak változtatni, ezáltal mérséklődik a keresleti nyomás. Másfelől a magasabb piaci ár megnöveli a termék nyereségtartalmát, az pedig az adott termékpiacra vonz másokat is: idővel nő a kínálat.
Ez persze a tankönyvi eset. A hiányhelyzetek, gyors drágulások nyomán felerősödhet az igény a nem piaci, más szóval nem árjellegű szabályozásra. A jogi, politikai viszonyoktól függően ilyenkor hatósági árat vezetnek be, mennyiségi vásárlási korlátokat állítanak, vagy a kis jövedelműeket támogatásban részesítik, hogy több eséllyel vegyenek részt a szűkös javak iránti árversengésben. Háborús viszonyok között, természeti csapás idején vagy alapvető cikkek fizikai hiánya kialakulásakor – ahogy azt Európa és az Egyesült Államok megtapasztalta az 1970-es évek olajválságai idején – még szabadpiaci elveket valló országokban is élhetnek a hatóságok a mennyiségi és árszabályozások eszközeivel.
Csakhogy minden állami beavatkozásnak vannak súlyos mellékhatásai. A piaci ár alá jócskán leszorított hatósági ár nem ösztönzi a szűkös jószág helyettesítését, a vele való takarékoskodást. A hiányhelyzetben fellépő termelői többletnyereség elvonása pedig késlelteti a kínálati oldal növekedését. Nagy áringadozások esetén egyébként segíthet a folyamatok kisimításában a piacot csillapítva követő árszabályozás; a rendkívüli profitok elvonása is jól alátámasztható politikai és etikai érvekkel.
De azért rendre felmerülnek kellemetlen dilemmák: milyen mértékben és meddig szabad eltéríteni a hatósági árat a tényleges költségviszonyoktól, hogy ne gyengüljön az ösztönzés egyfelől a takarékosságra, másfelől a kínálatnövelésre? Ha pedig az árakat állami szubvenció mérsékeli, a gazdaság más ágazataira terülnek szét a költségek többlet adóterhelés formájában. Ami szintén gyakori: a szubvenció megnöveli az állam adósságát, és ezzel a következő generációra ró terheket.
Sok hátránnyal jár a felhasználás fizikai korlátozása is: a jegyrendszer, vásárlási limit, az állami elosztás alkalmazása. Amint azt a szocialista hiánygazdaságok évtizedei megmutatták, az ilyen hadigazdasági gyakorlat hosszú várakozási sorokhoz, korrupcióhoz, minőségrontáshoz, rengeteg társadalmi veszteséghez vezet.
Magyarországon nem vagyunk híján történelmi tapasztalatoknak. Azokat és
a közgazdasági megfontolásokat mégis félretették az Orbán-kormányok a hatósági árszabályozás hatókörének folyamatos kiterjesztésével.
Nem most kezdődött: a legsúlyosabb ügy az a bizonyos rezsicsökkentés, amelynek az eredete 2013-ra nyúlik vissza. Azzal sem önmagában az a baj, hogy alapvető szolgáltatásokra hatósági árat alkalmazott a kormány. Adódhatnak hirtelen, szinte pánikszerű helyzetek, amelyek esetén az árváltozások tompítása mellett jó érvek szólnak. A világpiaci energiaárak tavaly nyáron meginduló hirtelen megemelkedésére sok európai országban hoztak a kormányok fogyasztóvédelmi, takarékossági és kínálatösztönző intézkedéseket, beleértve néhol az átmeneti hatósági árszabályozást is. Mégis, a pénzügyi, kiskereskedelmi, valamint a közüzemi tevékenységeket érintő állami intervenció kiterjedtsége és tartóssága alapján bizonyosan Magyarország a legetatistább.
Ezt egyébként a hivatalos magyar kormányálláspont a maga sajátos nyelvén meg is erősíti: „Egyedül a magyar kormány védi erős árkorlátozással a családokat Európában, míg az áremelkedések szinte minden európai országban közvetlenül a családokat terhelik” – nyilatkozta*Kossuth rádió, Vasárnapi Újság, 2022.07.17. Dömötör Csaba, a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára. Ha most eltekintünk a politikai szóhasználattól, akkor valójában arról van szó, hogy a velünk egy politikai és piaci-gazdasági közösséget alkotó tagállamok között minálunk a legnagyobb a háztartási kiadások államilag, azaz nem piaci módon meghatározott részaránya.
A magyar családok fogyasztási kosarának legalább nyolcadát olyan termékek és szolgáltatások teszik ki, amelyekre hatósági árak, tarifák vonatkoznak.
Az adminisztratív árazás alá vont háztartási fogyasztás hányada önmagában nem mutatja meg az állami beavatkozás tényleges jelentőségét, így nemzetközi összevetésre nem is alkalmas, mivel lényeges, hogy a hatósági ár mennyire tér el a tényleges piaci viszonyoktól, mennyire életszerű az adminisztratív ár. Az észszerű gazdálkodást, üzleti kalkulációt kevésbé rontja le, ha a regulált ár közel marad a potenciális egyensúlyi árhoz, külkereskedelemképes termék esetén pedig a világpiaci trendekhez, valamint lehet arra számítani, hogy idővel, a körülmények változásának függvényében a hatósági ár is elmozdul a piaci logika szerinti érték irányába.
Ez nem könnyű, de megoldható szakmai munka. Emlékezhetünk, hogy a késő-kádári tervgazdaság évtizedeiben az Országos Anyag- és Árhivatal rengeteg cikkre és szolgáltatásra állapított meg rögzített vagy maximált árat, igyekezve egyensúlyozni a lakossági árak funkciói között: ügyelve a termelők költségeire, a lakossági teherviselési képességre és nyilván a pártpolitikai elvárásokra. Ma ilyen hatóság nálunk nincs. Gazdasági rendszerünk és a közös piacként is működő EU-tagságunk okán nem is kellene lennie.
Ahhoz viszont túl nagy már a kormány mindennapos mikrogazdasági beavatkozása, hogy eseti alapon, megfelelő szakapparátust nélkülözve értelmesen érvényesüljön a politikai akarat. Az árszabályozások bevezetése, majd pedig a túlérett szabályok kivezetése során
rengeteg szakmaiatlanság, kapkodás, jogi és logikai hiba, értelmezési bizonytalanság lép fel.
A nagy hirtelenséggel bejelentett rezsiköltség-újraszabályozás a legfrissebb példa arra, hogy előbb születik a felsőszintű politikai döntés, és csak utána kezdhet hozzá az apparátus a döntés értelmezésének és a jogi-adminisztratív keretek megalkotásának, holott a részletek – ahogy a kormány mondaná – „közvetlenül a családokat terhelik”. Két nappal korábban pedig a kata rapid átalakítását jelentették be, szintén több százezres érintetti körrel – ez az ügy egy adótörvény kapkodó átírásának iskolapéldája.
A sajátos magyar árhatósági gyakorlatból sok más fura esetet fel lehetne eleveníteni. Így a tavaly nyárit, a nekilóduló inflációra adott különös kormányzati válaszok egyik epizódját. Emlékezetes, hogy az állami presztízsberuházások, a lakossági lakásépítésekhez és felújításokhoz adott költségvetési kedvezmények, valamint a világméretű nyersanyag- és energiadrágulás együttes hatására berobbant az építőanyaghiány és a vele járó infláció. Erre júniusban felfigyelt a kormány, majd a saját ügyintézési módján reagált. A miniszterelnök szóba hozta a kivitel leállítását – ami nyilván sértené az áruk szabad mozgásának EU-s alapelvét; végül annyit jelentettek be, hogy engedélyköteles a faáruk, vasak, szigetelő anyagok kivitele. Számos építőanyag-ipari terméknél viszont hatósági árat szabtak; az annál magasabb áron megkötött ügyleteknél a jövedelmet többlet-bányajáradékként elvonják. Külön színezi az állami intervenciót, hogy az árszabályoknál eleve úgy határozták meg a vállalati méretküszöböt, hogy csupán egy tucat cég legyen érintve: egy újabb testre szabott szabály.
Az építőipari drágulás egyébként általánosítható eset a keresleti oldali hatás érvényesülésére: az anyagárak, építőipari munkadíj elfutásának a túlméretezett állami kereslet, az állami eszközökkel megerősített háztartási fizetőképesség az egyik oka; így viszont az inflációmérséklésre nem az árplafon a hatékony megoldás, hanem a keresleti oldali kiigazítás. Az anyagárrobbanás másik oka a forintárfolyam jelentős és tartós gyengülése; erre sem ad gyógyírt az ármaximálás, és életidegen eszköz a kivitel adminisztratív nehezítése. A forint komoly külső értékvesztése általános hatásként drágítja a behozatalt, és az importhányadtól függő módon emeli a termékek fogyasztói árát.
A mostanra kialakult magyar helyzet különleges voltát jól szemlélteti a magyar fogyasztói árindexet alkotó főbb cikkcsoportok drágulását mutató ábra:
A mi hálónk igen fura alakot ölt, hiszen Európában, de lényegében az egész világon az élelmiszerek és az energia súlyos drágulása hajtja az inflációt. Az előbbiek kiugró áremelkedése tehát egybeesik a nemzetközi trendekkel: a 12 hónappal korábbi szinthez képest 22,1 százalék a drágulás. A háztartási energia főcsoportban viszont csupán 1,6 százalékos az éves drágulás – ha egyáltalán drágulásnak mondható ez egy olyan gazdaságban, amelyben a hazai módszer szerint számolt fogyasztói árindex 11,7 százalék, az uniós szinten harmonizált fogyasztói árindex 12,6 százalék.
Reálértékben tehát a háztartási energia – amelynek túlnyomó részét a „rezsicsökkentett” gáz- és áramszámlák teszik ki – 2022 nyarára reálértékben mintegy 10 százalékkal lett olcsóbb. Mindezt olyan időben, amikor Magyarország nemzetközi cserearányai roppant mértékben romlottak a behozott energia árának megugrása miatt. Amikor tudható volt, hogy klímavédelmi okokból kritikusan fontos lenne az energiatakarékosság. A február 24-i orosz invázió után pedig már az ellátásbiztonsági szempont is roppant fontos lett. De mint költségtétel, a világpiaci energiaárak megnövekedése az üzleti kalkuláció világában is új helyzetet teremtett.
Az energiadrágulásra a gazdasági szereplők között azok, amelyek közvetlenül megérezték az energiaszámla megugrását, és figyelték a nemzetközi ártrendeket, bizonyos termelési és üzletpolitikai intézkedésekkel tudtak reagálni. A magyar háztartások számára azonban az általános drágulás közepette oázis maradt az energia- és egyéb rezsikiadás. A fenti ábrán a szolgáltatások főcsoportban is megtalálható néhány rezsikiadás: így az 5,5 százalékos éves növekedés, amely a 10 százalék feletti üdülési árindex és a változatlan árú víz-, csatorna-, hulladékszolgáltatás együttes hatására jött ki. Akár azt is mondhatni, az embereknél azért maradt pénz a családi büdzsében a megdráguló tartós fogyasztási cikkekre, az üdülésre, valamint az átlagnál kevésbé dráguló alkoholra és dohányra, mert a világtrenddel szembe haladva nálunk reálértékben olcsóbb lett a rezsi.
A rezsicsökkentés néven politikai termékké vált állami árszabályozás roppantul megkésett, és most nagy hirtelenséggel bejelentett megváltozása sok munkát ad még az elemzőknek. Nem könnyű megbecsülni az állami költségvetés és a háztartások közötti jövedelmi átrendeződést, amely az első havi számlák kikézbesítése után végbemegy. Még nehezebb prognosztizálni a fogyasztói kiadások árarányainak hirtelen átrendeződése nyomán a közvetlenül érintett háztartások viselkedésének megváltozását: csökken-e és mennyivel az energiafelhasználás, mérséklődnek-e ebben a körben a pénzügyi megtakarítások, milyen nem rezsi jellegű kiadásokra jut kevesebb.
Az eredeti politikai bejelentés szerint a háztartások „átlag alatti” alatti felére még mindig a 2014-es rezsitarifák vonatkoznak, így jelentős társadalmi körben fennmaradnak a teljesen abszurd, valóságtól elrugaszkodó rezsikiadások. Ezek nem erős szavak, elégséges azt megnézni a legutóbbi adatok alapján, hogy a helyi vásárlóerőt figyelembe vevő összehasonlító számítás szerint egy példaként vett átlagos nettó keresetű, két felnőttből álló fővárosi háztartás a jövedelmének mekkora hányadát költi áramra és földgázra nálunk, és mi a helyzet más országokban.
A reális összehasonlítás kedvéért az új EU-tagállamokat érdemes figyelni, és azok adataival egybevetni a magyar család 2,6 százalékos értékét: Varsó, Zágráb, Vilnius, Ljubljana, Pozsony adatai négyessel kezdődnek, Bukarest hatossal, Tallin, Prága, Szófia sokkal feljebb van.
Az, hogy a magyar „rezsicsökkentés” energiapolitikai és gazdaságpolitikai szempontok szerint elhibázott konstrukció volt, illetve még mindig megoldatlan, a júliusi bejelentések ellenére is, jól dokumentálható.*lásd Holoda Attila: Nem volt jó ötlet rezsicsökkentéssel elfedni a valódi energiahatékonysági teendőket Az energiapolitikai vonatkozásokon kívül itteni tárgyunkhoz tartozik, hogy nem egyenlő esélyeket, hanem egyenlő árakat ad a háztartásoknak, holott társadalmi helyzetük és anyagi teherbíró képességük nagyban eltér, eközben növeli a rászoruló társadalmi rétegek állammal szembeni kiszolgáltatottságát, és konzerválja a meglevő energiapazarlást.
Az eleve fenntarthatatlan hatósági árakhoz ragaszkodásával az Orbán-kormány tartósítja és súlyosbítja a nemzetgazdasági terheket.
Minél később igazítja az árhatóság a reális viszonyokhoz az árakat, vagy pedig minél később dönt az egyszeri vagy lépcsős liberalizálásról, annál nagyobbra nő a szakadék a régi és az új, életszerű ár között. Így annál nagyobb az alkalmazkodási sokk is. Minél tovább érvényesül a mesterséges árszint, annál tovább tart az erőforrás-elosztás torzulása, és a téves cselekedetre való ösztönzés. A fenntarthatatlan szintre árazott energia nemcsak nem serkent napi takarékos viselkedésre, de az energiakímélő beruházások, készülékcserék ellen ösztönöz, lerontva a megtérülési időt. A folyamatos túlfogyasztás nemzetgazdasági költséggel is jár a folyó fizetési mérlegen, a költségvetési egyenlegen keresztül: talán a rohamos egyensúlyromlás észlelése vette rá a kormány a változtatásra. De legalább ekkora baj gyűlt fel azáltal, hogy a félretájékoztatott fogyasztó olyan életmódot, életvitelt folytatott az elmúlt időkben, amelyet roppant nehéz megváltoztatni, ha végül is bekövetkezik a reális árviszonyra való áttérés.
A korábbi árliberalizálások tanulságai alapján várhatóan
- ősztől az árindex újabb felfele mutató impulzust kap a nem kedvezményes rezsikör költségszámlái*valamint a motorüzemanyagok ma még nem ismert mértékű és konstrukciójú árkiigazítása nyomán. Ennek demonstrációs hatása kellemetlen, noha valójában az infláció elfojtott részének mérséklődése és felszínre jutása van mögötte; a maginfláció ettől önmagában nem növekszik.*Ha a rezsikiadások növekedése széles foglalkoztatotti körben bérköveteléseket generál, az viszont valóban kihat a maginflációra is.
- Az érintett háztartások körében meggyorsul az ingatlankorszerűsítés, hőszigetelés.
- Életmódváltozást is előidézhetnek az új árösztönzők, mint amilyen a hűtési-fűtési hőfok megváltoztatása és egyéb olyan takarékosság, amelyet már egy ideje hangsúlyosan javasolnak a nyugat-európai országokban.
- Bizonyára nő a nagyméretű és nehezebben kifűthető vagy csak költségesen modernizálható ingatlanok kínálata a piacon, míg a kereslet megnő a kisebb és olcsóbb költségű lakások iránt.
A remélt társadalmi alkalmazkodást azonban egy sor tényező nehezíti. A közelgő gazdasági ütemcsökkentés (recesszió?) nem ideális háttér ahhoz, hogy a háztartások – akár már érintve lesznek addigra, akár csak számítanak a rezsi következő időszaki további emelkedésére – hajlandók legyenek jelentős ingatlanmodernizációba fogni. Különösen kérdéses, hogy lesz-e elég bizalom a szabályok – és a szabályozók – iránt, a költséges és hosszabb átfutású munkálatok elkezdéséhez. Elvégre nyilvánvalóan félrevezették az embereket a kilenc évvel ezelőtti tarifák örök időkre szóló megígérésével; most sokan szembesülnek a valósággal. De még mindig nem történt meg az akkori ígéret visszavonása a családok egy másik hányadánál, holott 2022 már roppant távol van 2014-től. Az új árviszonyokhoz való alkalmazkodás késedelmessége viszont hatékonyságot ront nemzetgazdasági szinten, visszafogja a gazdasági fejlődést.
Költséges külön út ez, amibe a múlt ismeretének a birtokában nem kellett volna belemenni.
Közélet
Ha fegyelem van és rend, nincs több gond az oktatással?
Mintha az lenne az oktatásirányítás meggyőződése, hogy ha valahol gondok vannak, akkor nem érdemes vizsgálni az okokat, elég a szigorítás.
Ha tíz olcsó zsemle helyett nyolc drágábbat veszünk, akkor gazdasági fordulat van, csak még nem látszik
Gyenge kereskedelmi adatokkal indult az év, amely mögött szakértő szerzőink szerint három fontos tényező állhat, és a számokban talán csak az év második felében látszik majd a kilábalás.
Nem látszik, hogy ellenzéki vezetés alatt dübörögne a budapesti kerékpáros fejlesztés
A biciklizés aránya már nem nő a fővárosban, és a budapesti infrastruktúra sok összehasonlításban le van maradva, még régiós szinten is.
Fontos
Melyik paradicsom környezetbarátabb, a kiskertből szedett vagy a boltban vett?
Egy amerikai kutatás arra hívja fel a figyelmet, hogy a kérdésre nem is olyan egyértelmű a válasz.
A kínai ingatlanpiaci válság Amerikával ellentétben nem fog rendszerszintű krízissé fajulni
Az ország új növekedési modellje már nem az ingatlanpiacra fog támaszkodni, így annak gazdasági súlya tovább csökken, és ez a részvénypiacra is hatással lesz.
Ezentúl csak akkor lesz napelem a magyar háztartásokban, ha a hozzá tartozó akkumulátorra nagy támogatás jár
A jelenleg zajló háztartási napelempályázat egy dolgot már a lezárása előtt bizonyított: akkumulátorok nélkül többé nem kerülnek napelemek a háztetőkre.
