A magyar gazdaság felzárkózásáról, tartós növekedéséről eltérő vélemények olvashatók, a kincstári hurráoptimizmustól a leszakadás vizionálásáig. Az országon belüli térségek, régiók esetében is megfigyelhető, hogy a „dübörgő” megyéktől a „balkáni” nyomorúságig mindenféle állásfoglalások megjelennek.

A régiók felzárkózását értékelni és mérni többféleképp lehet, a szokásos gazdasági kibocsátás (GDP) mellett az életszínvonalat, újabban a jóllétet vagy egyéb fejlődési mutatókat is fel lehet használni. Leggyakrabban a vásárlóerő-paritás (PPS) alapján számolt egy lakosra jutó GDP-t szokás alapul venni, az EU is ezt alkalmazza a régiók fejlettségének kimutatásánál, a kohéziós támogatások meghatározásánál. De

az EU által közölt adatok is csak becslések,

mivel területi árindexek híján ugyanazt az országos fogyasztói kosarat veszik figyelembe mindegyik régiónál, holott például az ingatlanokhoz kapcsolódó adatok nagyon eltérőek. Arról nem is beszélve, hogy például a szállítási tevékenységet nehéz helyhez kötni, továbbá a régiókon átnyúló ingázás, távmunka is bezavarhat.

A fenti fenntartásokkal a GDP alkalmazása elfogadható egy ország vagy régió felzárkózásának elemzéséhez, a trendek kimutathatók. A felzárkózás közeledést, utolérést jelent egy célként megadott szinthez, jelen esetben az EU korábbi, a mi csatlakozásunkkor meglevő 14 tagállamának átlagához (a briteket nem vesszük figyelembe). Ez egy eléggé ingadozó átlag, amire kihatott például a görög, olasz, portugál gazdaság 2008 utáni visszaesése. A közeledés elemzésekor ugyanakkor célszerű másféle viszonyítási pontokat is felhasználni: a magyar régiók esetében a hasonló hátterű cseh, lengyel, román és szlovák gazdaság és régióik tűnnek megfelelőnek.

Az Eurostat adatai alapján az öt ország esetében az elmúlt két évtizedben az ingadozások ellenére az EU14-hez történő felzárkózás megfigyelhető.

A cseh gazdaságé viszonylag egyenletes volt, miként a lengyelé és a felgyorsult románé is, míg a szlovákok 2016-tól visszaestek. A magyar gazdaság felzárkózása 2009-ben már lelassult, majd mérsékelt közeledési periódust követően 2016-tól felélénkült. Csehországtól jócskán lemaradva a másik négy ország a pandémia előtt hasonló felzárkózási szintre ért: 63-67 százalékos szinten „összezártak”.

Egy ország GDP-je a régiói GDP-jeinek összegét jelenti, egy ország felzárkózásának megítélése visszavezethető régióinak teljesítményére. Az EU-ban 241 régió található, a magyar régiók általában három megyéből állnak. Az öt ország fővárosai előkelő helyen találhatók az egy lakosra jutó GDP szerinti rangsorban: Prága az ötödik (190 százalékos szint), Pozsony, Varsó és Bukarest egymást szorosan követve a 12-13-14. helyen áll (145-147 százalék), míg Budapest a 19. (139 százalék).

Mind az öt országban a fővárosok kiemelkednek – amire rásegítettek a régióhatárok átrajzolásával is -, míg többi régiójuk jócskán lemaradva a 40-76 százalékos sávban volt található 2019-ben.

A magyar vidéki régiók esetében érzékelhető, hogy a két iparosodott dunántúli régió kiemelkedik, de 2016 után Nyugat-Dunántúl felzárkózása megtorpant 65 százalékos szinten, miközben Közép-Dunántúl 61 százalékra ért. A többi régió 43-48 százalék között mozogva az EU legkevésbé fejlett térségei közé tartozik, Pest megye kivételével a rangsor szerinti legalsó 10 százalékban található. Az öt ország 45 régiója között a romániai Nord-Est régió az utolsó, de közvetlenül előtte két szomszédos magyar régió, Észak-Alföld és Észak-Magyarország található.

A régiók igen heterogének, ezért a hazai helyzet értékeléséhez inkább a megyéket célszerű alapul venni, pontosabban a megyetípusokat. Egyik tanulmányunkból kiindulva öt típust lehet elkülöníteni:

• centrum (Budapest és Pest megye),
• FDI-feldolgozóipari (Fejér, Győr-Moson-Sopron, Komárom-Esztergom és Vas),
• újraiparosodó (Bács-Kiskun, Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Veszprém és Zala),
• tudásalapú (Baranya, Csongrád-Csanád és Hajdú-Bihar),
• rurális (Békés, Nógrád, Somogy, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Tolna).

Mindegyik típus esetében érzékelhető a felzárkózás: 2000-hez képest 2019-ben az EU14 átlagához mért százalékpontjuk megduplázódott.

A centrum – a főváros és vonzáskörzetének – növekedése 2007-ig és 2016-tól élénk, 2019-re elérte az EU14 átlagát. Az FDI-feldolgozóipari térségek teljesítménye ingadozó, 2018-tól 68 százalékon állnak, főleg a globális piaci hatások miatt, míg a többi három típus felzárkózása mindvégig nagyjából hasonló ütemű, 40-50 százalék közötti szintre jutottak.

Plasztikusabban érzékelhető a térségtípusok felzárkózása, ha az éves hozzájárulásukat nézzük az országos GDP változásához A centrumban 2010-től 2016-ig az országos átlag alatti növekedési ütem figyelhető meg, ebben az időszakban főleg a két ipari térségtípus járult hozzá az ország felzárkózásához. 2017-től egy helycsere figyelhető meg, a centrum húzta magával a gazdaságot, míg az FDI-feldolgozóipari térségek teljesítménye szinte stagnált, a másik három típus növekedési üteme pedig az országos átlag körül mozgott.

Az adatok alapján az elmúlt két évtizedben a magyar gazdaság EU14-hez történő felzárkózása a csehekétől jócskán elmaradt, de nagyjából hasonló a másik három országéhoz, főleg a lengyel gazdaságéhoz. Nem kiemelkedő, de nem is leszakadó. Az viszont szembetűnő, hogy a térségek közötti egyenlőtlenségek nem módosultak, holott az EU kohéziós támogatási forrásainak jelentős része a kevésbé fejlett térségeket célozta. Hogy ez a viszonylag egyenletes ütemű felzárkózás tartható-e, azt a térségtípusok jellemzői alapján is megbecsülhetjük.

Magyarországon az utóbbi években lezajlott egy térbeli koncentrálódási folyamat, a centrumban, főleg a fővárosban tömörülnek a magasabb hozzáadott értékű tevékenységek. Amíg 2000-ben például pénzügyi és biztosítási tevékenységben az ágazat bruttó hozzáadott értékének 66 százaléka képződött a fővárosban, addig 2019-ben már 79 százaléka. Hasonlóan az információs és kommunikációs ágazatban a főváros részesedése 59 százalékról 72 százalékra nőtt, a szakmai, tudományos és műszaki tevékenységben 51 százalékról 59 százalékra. Ezek a koncentrációs folyamatok nemcsak a felerősödő digitalizáció és a méretgazdaságosság miatt alakultak ki, hanem a hazai település- és közlekedési hálózat miatt is.

A fővároson és vonzáskörzetén kívül

nincs másik olyan településegyüttes, amelyik elérné a globális versenyhez szükséges kritikus tömeget,

a második legnépesebb városnak, Debrecennek és agglomerációjának lakossága csupán 266 ezer fő. A közlekedési hálózat is fővárosközpontú, mindegyik autópálya és komolyabb vasútvonal oda fut, ami lehetővé teszi a fővárosi cégeknek, hogy a modern üzleti szolgáltatásokat az ország nagy részén méretgazdaságosan ellássák, kiszorítva a korábbi helyi versenytársakat.

Budapest és agglomerációjának lakossága 2,7 millió fő, a 30-34 éves foglalkoztatottak mintegy fele diplomás, a nappali tagozatos alap- és mesterszakos hallgatók közel 60 százaléka a fővárosban tanul, és jelentős részük ott is marad a végzést követően. Mind a munkaerőpiac nagysága, mind a humán erőforrás minősége valószínűsíti, hogy a főváros gazdasága nemcsak a hazai területi versenyben lesz domináns, hanem globálisan is erősítheti helyzetét. Ráadásul a hazai gazdaság- és regionális politikától függetlenül is saját fejlődési pályára állhat.

Az FDI-feldolgozóipari térségek esetében a felzárkózás tényezőinek kimerülése érzékelhető, a multinacionális cégek lényegében bérmunkát végeznek, kevés helyi beszállítót alkalmaznak, így egy-egy kapacitásbővülés csak átmenetileg növeli a kibocsátást. Ráadásul ezekben a térségekben a műszaki felsőoktatás is szinte hiányzik, egyedül Győrben található számottevő létszámban és képzésekben, így az Ipar 4.0 és robotizáció hatására nem valószínű, hogy élénkül gazdasági növekedésük. Esetükben tipikus közepes jövedelmi csapda körvonalazódik, stagnáláshoz közeli gazdasági növekedéssel.

A másik három térségtípus fejlődési erőforrásai eltérőek, az iparosodó térségek nemsokára utolérhetik az FDI-feldolgozóipari típust, és belemerevedhetnek egy közepes jövedelmi csapdahelyzetbe. Talán Veszprém és Borsod-Abaúj-Zemplén megyében lehetne kitörni, amennyiben a feldolgozóipar specializálódik, és ezt a munkaerő képzése, főleg a felsőoktatás elősegíti. A három tudásalapú megyében tanul a nappali tagozatos alap- és mesterszakos hallgatók közel 26 százaléka (a fővárossal együtt 86 százalék), azaz

egy-egy generáció tehetséges fiataljai vidéken három megyeszékhelyen tömörülnek.

Megfelelő üzleti környezet kialakításával, intelligens szakosodási programokkal ezeknek a városoknak a gazdasága specializálódhat, főleg tudásalapú tevékenységek megerősítésével.

A fentieket összegezve, eltérő fejlődési, felzárkózási pályák körvonalazódnak a hazai térségekben. A fővárosban és vonzáskörzetében az üzleti folyamatok szinte automatikusan generálják a további gazdasági növekedést, a hazai területi versenyben a dominanciája megkérdőjelezhetetlen. A többi térségtípusnál, a többi megyében napjainkra egyértelművé vált, hogy a spontán üzleti folyamatok lassú felzárkózáshoz, legfeljebb a közepes fejlettségi csapdahelyzethez vezethetnek. Ezekben a térségekben gazdaságfejlesztési programokra lenne szükség, mégpedig a helyi üzleti szféra képviselőit bevonó, a helyi versenyelőnyökön alapuló integrált fejlesztési programokra. De ezek sem garanciákat, hanem csak lehetőségeket nyújthatnak a fejlődésre, ha jól menedzselik őket.

A fenntartható és integrált programok menedzseléséhez többszintű tervezésre van szükség, a központi és helyi intézmények közötti munkamegosztásra, aminek feltétele a decentralizált intézményrendszer és a felkészült helyi tervezői szakapparátus. Ennek hiányában lassú fejlődés várható, a helyi érdekegyeztetés és koordináció esetleges, nem programok, hanem egymástól független, időnként egymást hatástalanító, egyedi lobbiérdekektől vezérelt projektek indulnak, amelyek fejlesztési hatása esetleges és átmeneti. Egy megye fejlődése elsősorban a megyeszékhelyétől függ, de jelenleg a megye fejlesztéseit koordináló megyei önkormányzatnak nem tagjai a megyei jogú városok, részben ennek következtében

a fejlesztési támogatások szétforgácsolódnak,

alig élénkítik a gazdaságot.

Hogy fenntartható és integrált, a helyieket bevonó gazdaságfejlesztési programok működhetnek-e Magyarországon, az erősen kérdéses. A fejlesztésben érintett kormányzati és gazdasági szereplők közötti együttműködés gyengeségei, a bizalom hiánya a hazai térségek többségében előrevetítik a dél-olasz fejlődési pályát. A fővárosi gazdaság fejlődése nem képes az ország kétharmadát „magával húzni”, de ha a vidéki térségek nem fejlődnek, akkor a fővárosi cégek piacai sem bővülnek. A főváros és a vidék egymásra van utalva.

A G7 Holnap Felzárkózás sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.