Az elmúlt 25–30 évben a külföldi közvetlentőke-befektetések (FDI) nagysága gyors növekedést mutatott a visegrádi régió összes országában, miután a gazdaságpolitika az FDI-t a gazdasági átmenet szinte kizárólagos „csodaszerének” tekintette.

Az FDI nemcsak a tőkehiány kezelésére szolgált, hanem a gazdaság technológiai megújításának és szerkezetátalakításnak is meghatározó eszközévé vált. Azonban a tapasztalatok az mutatják, hogy az FDI önmagában nem vezet sem gyorsabb növekedéshez, sem automatikus felzárkózáshoz a kelet-közép-európai régióban.

FDI: „mindent vitt” a visegrádi régióban

Az FDI beáramlása gyökeresen átalakította a tulajdonosi struktúrákat. A külföldi tulajdon túlsúlya az 1990-es évek végére dominánssá vált a visegrádi országokban, először a banki és biztosítási szektorban, később pedig a feldolgozóiparban. 2015-ig a kelet-közép-európai országokba GDP-arányosan több külföldi közvetlen tőkebefektetés érkezett, mint a világ bármely más makrorégiójába (az adóparadicsomokat nem számítva).

A FDI-állomány GDP-hez viszonyított aránya 2019-ben Csehországban (76%), Magyarországon (61%), Szlovákiában (57%) és Lengyelországban (40%) is magas volt, főképp, ha összehasonlítjuk például ezt az arányt Németországéval (24%). Ha a külföldi leányvállalatok hozzájárulását nézzük a feldolgozóipari termelés értékéhez, akkor ez 2015-ben Szlovákiában (80%) és Magyarországon (72%) volt a legmagasabb. A régión belül ez az a két ország, amely

különösen függ a multinacionális vállalati értékláncoktól, illetve kisebb a hazai tulajdonú vállalatok súlya a feldolgozóiparban.

Miközben Magyarországon 2019-ben a működő vállalkozások alig 2,5 százaléka – mintegy 15 ezer – volt külföldi tulajdonú, ezek adták az összes hazai cég árbevételének felét, az export 80 százalékát, a pénzügyi szektor nélkül számított hozzáadott érték 51,4 százalékát (ami alapján hazánk az EU-nak a külföldi vállalatoktól leginkább függő gazdasága volt 2016-ban). Eközben a foglalkoztatottak 25 százaléka dolgozott csak ezekben a vállalkozásokban, melyek effektíve fizetett nyereségadója mindössze 3 százaléka körüli volt.

Nagy súly, kicsi gazdaságfejlesztési hatás

Míg a külföldi közvetlentőkével működő vállalatoknak aránytalanul nagy súlyuk van, kisebb pozitív gazdaságfejlesztési hatást generálnak. Részesedésük a beruházásokból egyáltalán nem kiugró, és egyre csökkenő mértékű. 2006-ban Magyarországon a külföldi közvetlentőke adta a beruházások 30 százalékát, ami 2013-ra 13 százalékra esett vissza (hasonló a tendencia a kelet-közép-európai régióban: 25-ről 6 százalékra). A csökkenő beruházási rátán belül is drasztikusan visszaesett a külföldi beruházások aránya. 2010 után a kormányzati és EU-s forrásból finanszírozott, illetve a hazai magánberuházások kaptak egyre nagyobb szerepet a gazdasági növekedésben.

A jelentős külföldi tőkebeáramlás ellenére

a GDP átlagos növekedése Magyarországon 1991 és 2020 között mindössze 2 százalékos volt, ami még a V4 országok 2,8 százalékos átlagától is jelentősen elmaradt.

A visegrádi országokban jelentős volt a növekedés visszaesése a három válság időszakában, 1991-ben -8 százalék, 2008 után -3,5 százalékos, 2020-ban -4,6 százalékos volt (Magyarországon: 1991-ben -3 százalék, 2008 után -7 százalékos, 2020-ban -5 százalékos volt.) A V4-eknek a 2008-as válság utáni hullámzó növekedési ciklusai sokkal inkább a EU-források beáramlásához, semmint az FDI befektetésekhez igazodtak. 2010 után az FDI helyett a hazai megtakarítások, valamint a pénzügyi, technológiai és infrastruktúra-fejlesztések váltak a belső növekedés motorjává.

De miért korlátozott az FDI gazdaságfejlesztő hatása?

Ez a kérdés több több tényezőre vezethető vissza. A közvetlen külföldi tőkebefektetések duális gazdasági struktúra kialakulásához vezetnek, melyben jelentős a szakadék a versenyképesebb külföldi tulajdonú nagyvállalatok és a kevésbé versenyképes hazai vállalatok között. Köztük jelentős beszállítói hálózatok nem jöttek létre, külföldi vállalatok korlátozottan vagy egyáltalán nem kapcsolódnak a hazai gazdaság szereplőihez, így a hazai gazdaságra átgyűrűző hatások szerepe is csekély. Sőt, a multik sok esetben kiszorítják a hazai (közép)vállalatokat a versenyből és a munkaerőpiacokról is, mivel a hazai cégek termék- és munkaerőpiacait foglalják el.

A külföldi vállalatok szigetszerűen működnek: a nyersanyagokat, félkész termékeket főként importból szerzik be, a termékeiket pedig exportpiacokon értékesítik, csak csekély mértékben támaszkodnak hazai beszállítókra. A profit nagy részét nem a hazai gazdaságban fektetik be újra, hanem kiviszik az országból. És a kutatás-fejlesztésben is minimális az együttműködés a külföldi és hazai többségi tulajdonú vállalatok között.

A kelet-közép-európai térség gazdaságainak versenyképessége nem az innovációkon nyugszik, hanem a külföldi leányvállalatok közepes technológiai szintet igénylő, sztenderdizált összeszerelő platformjain.

A munkahelyteremtés az FDI leggyakrabban hivatkozott előnye, de automatizált összeszerelő üzemeik gyakran nem igényelnek magasan képzett vagy nagy számú munkavállalót, viszont hozzájárulnak a jövedelmi egyenlőtlenségekhez. A munkahelyteremtés hatását jelentősen csökkentik a nagymértékű kormányzati szubvenciók, amelyek lényegében a munkabérköltségeket is évekre megtakarítják a külföldi beruházók számára. Magyarországon a GDP 2 százalékára rúgott a külföldi vállalatoknak juttatott állami támogatások átlagos nagysága, ami duplája a régió átlagának.

A közvetlen külföldi tőkebefektetések jövedelmi hatásai is nagyon korlátozottak, mivel az FDI-projektekből származó bevételek csak kis hányadát tudják a fogadó országok „megcsapolni”. A profitkivonás mértéke az idő előrehaladtával növekszik: az adózott eredmény átlagosan 70 százalékát kiviszik az országból. Mivel a külföldi beruházások importhányada rendkívül magas, a külföldi vállalatok külkereskedelmi hiányt termelnek, amivel jelentősen ronthatják a külkereskedelmi mérleget. Miután a leányvállalat és az anyavállalat úgy állapítja meg az egymás közti transzferárakat, hogy a kedvezőbb adózási feltételekkel bíró országban keletkezzen az adókötelezettségük nagy része, ezért az FDI révén keletkezett adóbevételek is túl alacsonyak. A multik fizetett effektív nyereségadója nagyjából harmada a hazai vállalatokénak.

Mit jelent mindez a felzárkózásunk szempontjából?

A rendszerváltást követő transzformációs válság miatt az 1990-es évek közepére olyan messze kerültünk az EU magterületeihez viszonyított relatív fejlettségben, mint az elmúlt száz évben soha. Az 1990-es évek derekán közel egy évtizedes növekedés indult be, ami Magyarországon jóval kisebb ütemű volt; de a V4-országok ekkorra ismét elérték 1978-as relatív fejlettségi szintjüket. A 2008-as válságot lassulás és stagnálás követte: 2018-ra a V4-országok 59 százalékos relatív fejlettségi szintet értek el a 12 legfejlettebb európai ország fajlagos GDP-éhez képest, ami a felzárkózás szempontjából az 1939-es relatív fejlettségi szintjüknek felel meg.

Magyarország 2018-ra az Európa12-höz viszonyított 55 százalékos relatív fejlettségi mutatójával nem érte el az 1913-ban mért 58 százalékos fejlettségét.

Ha tehát hosszabb időtávon nézzük a régiós növekedést, a 2010 utáni időszak növekedése egyáltalán nem kiugró, és az elmúlt másfél évszázad vonatkozásában a harmadik vagy a negyedik legalacsonyabb teljesítményt nyújtó évtizedről beszélhetünk a kumulatív GDP-hatás és a GDP átlagos növekedése alapján.

A kelet-közép-európai országok gazdasági integrációját a neoliberális ideológiák szabta „kelet-nyugati konvergencia” gazdaságpolitikai ígérete táplálta, amely magában foglalta a piacosítást, a privatizációt és a közvetlen külföldi befektetéseket. A feltétel nélküli piacnyitás, aszimmetrikus vámtarifarendszer (amely értelmében az EU-tagállamok fenntartották a vámokat az EU-tagjelölt országokkal szemben) és a hazai piac és vállalatok védelmét feladó túl gyors importliberalizáció – megfontoltabb piacvédelem hiányában – a versenyképesebb ágazatokat is válságba sodorta (élelmiszeripar, gyógyszeripar).

A csatlakozási időszakban a pénzügyi forrásokhoz történő hozzájutást szigorú előfeltételekhez kötötték. Ilyen volt a feltétel nélküli befektetésbarát és -ösztönző politika. Ennek is köszönhető, hogy már az EU-csatlakozás előtt megindult az FDI befektetések beáramlása (eleinte piacszerző, majd az olcsó munkaerőre építő hatékonyságkereső stratégiák mentén), aminek az EU-csatlakozás további lendületet adott.

Az Európai Uniót rendkívül aszimmetrikus politikai és gazdasági kapcsolatok jellemzik,

és ezek az aszimmetriák az elmúlt három évtized során újratermelték és tovább mélyítették a hagyományos történelmi függőségeket (tőke, technológia, export), miközben a globális értékláncokba integrálódás (külföldi multinacionális vállalatok cégen belüli hálózatain keresztül) és a külső finanszírozás (külföldi bankokon keresztül generált hitel-adósság kapcsolatok) új függőségeket teremtettek. Mindezek Magyarországot és régióját FDI-függő piacgazdaságként (Dependent Market Economy) integrálták az európai és a globális munkamegosztásba.

Honnan jöhetnek alternatív megoldások?

A 2008-as válságot követően általános kiábrándultság vált uralkodóvá a külföldi tőkebefektetéseken alapuló növekedési modellekkel kapcsolatban, ami alternatív megoldások keresésére ösztönözte a kormányzatokat. A gazdaságpolitikai retorika megváltozott, és elkezdődött a „jó” és a „rossz” FDI megkülönböztetése.

Magyarországon 2010 után speciális adózással nyomást kezdtek gyakorolni a „rossz multinacionális vállalatokra”, nevezetesen a külföldi bankokra, telekommunikációs cégekre és közszolgáltatókra, és néhány külföldi anyabank hajlandóságot is mutatott leányvállalatai eladására. Ennek ellenére a jól beágyazott, exportorientált feldolgozóipari leányvállalatok továbbra is állami támogatást élveznek bőséges ösztönzők formájában. Ebből következően

a visegrádi országokban az FDI-n alapuló növekedési stratégiák megmaradtak, legfeljebb némileg diverzifikálódtak földrajzi irányukat (kínai) és szektorális preferenciáikat tekintve (high-tech tudásintenzív ágazatok).

A V4-ek számára az is kérdés, hogy mennyire elérhetőek számukra a felzárkózást segítő „nem-FDI-alapú” „alternatív növekedési motorok”. Magyarország csak egy kisebb számú erősebb regionális multinacionális céggel rendelkezik, amelyek néhány iparágat dominálnak. Csehországban és főként Lengyelországban magasabb a hazai tulajdonú nagyvállalatok aránya, míg a cseh mikro- és középvállalkozások, illetve a lengyel és szlovák kisvállalkozások egészen versenyképesnek tűnnek régiós összehasonlításban. A top 10 árbevételű nagyvállalatból a hazai tulajdon aránya Magyarországon (16%) és Szlovákiában (8%) a legkisebb, míg a legnagyobb Lengyelországban (52%) és Csehországban (31%). Ugyanakkor mostanáig egyik ilyen vállalatcsoport sem lépett egyetlen országban sem egyértelműen az előtérbe, illetve nem érte el azt a kritikus tömeget, amely képessé tenné arra, hogy legalább részben átvegye a gazdaság dinamizálásának szerepét a külföldi tulajdonban működő vállalatoktól.

Az FDI-függőséget csak egy nagyon erős, hazai tőkére, regionális magyar multikra és középvállalatokra építő újraiparosítással lehetne ellensúlyozni, az FDI-ösztönzést pedig csak jelentősebb hazai beszállítói hálózatot kiépítő, valamint a high-tech tudásintenzív szektorokra kellene koncentrálni. A jóval kisebb FDI-kitettséggel rendelkező lengyel és a cseh gazdaság elitjével összevetve

a magyar oligarchia nem az újraiparosításra fókuszál,

és az állami és EU-s támogatásokon felnövekvő hozamvadász elit erre kevéssé is alkalmas.

A G7 Holnap Felzárkózás sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.