Nagyon úgy tűnik, hogy valamit kezdeni akar a kormány a jelenleg nem túl sok életjelet mutató hazai acéliparral. Hétfőn írtuk meg, hogy a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő átvilágíttatná az Ózdi Acélműveket, és ha ennek alapján úgy ítélik meg, akkor meg is vehetik az évente 200-250 ezer tonna betonacélt gyártó egységet.
A cégvásárlás azonban nem az első lépése olyan lenne a kormányzatnak, ami a szektor felfuttatását célozza. Már tavaly összeraktak egy acélipari cselekvési programot, ami az iparág helyzetének felmérését tűzte ki célul. Mások mellett meg kellett volna vizsgálni a szektor munkaerő-szükségletét, a képzési rendszert és igényeket, továbbá azt is, miként lehetne rávenni például az autóipari cégeket, hogy magyar acélt vegyenek, és ne importot.
Jelenleg ugyanis ez egyáltalán nem magától értetődő. Sőt, a szektorban az a nagyon furcsa helyzet állt elő, hogy bár a két nagy hazai gyártó 70-80 százalékban fedezni tudná az ország 2,7 millió tonnás éves acélszükségletét, mégis jelentős részben exportra termelnek, miközben itthoni vevőik külföldről hozatják be az acéltermékeket.
Fokozottan igaz ez a jó ideje komoly pénzügyi gondokkal küzdő, jelenleg orosz tulajdonban lévő Dunaferr esetében. A dunaújvárosi acélműben főleg olyan úgynevezett hengerelt termékeket (acéllemezeket) gyártanak, amiket nyugodtan használhatna a hatalmas acéligényű hazai autóipar, de mégsem teszi*Némileg leegyszerűsítve alapvetően kétféle acélipari terméket állítanak elő a gyárak. Az úgynevezett hengerelt lapos acéltermékek azok, amit a feldolgozóipari cégek (például az autó-, vagy a háztartásigép-gyártók) felhasználnak, préselés, és egyéb műveletek után ebből készül például a hűtő, a kocsik alváza, és a radiátor. A másik termékkört, a jóval kisebb hozzáadott értékű betonacélt az építőipar hasznosítja, ebből sokkal kevesebb is fogy, mint a hengerelt termékekből.. Ennek oka, hogy a Dunaferr egyszerűen nem tud olyan minőséget produkálni, amit mondjuk egy Audi, vagy Mercedes elvárna. Persze vannak olyan kevésbé kritikus elemek, ahol jó a magyar acél is, de az igazán nagy mennyiséget igénylő alváz és a karosszériagyártás például nem ilyen. Ezekhez jellemzően Németországból hozatják az acélt az autós cégek, miközben a Dunaferr kénytelen exportálni termékeit. Az elmúlt években a cég árbevételének 60 százaléka származott a határokon túlról, hazai forgalma pedig 2016-ban csökkent.
Csakhogy a Dunafurr középkategóriás termékeket gyárt. Ezért nem csak a nemeteknél nem rúg labdába a minőségi problémák miatt, hanem azokban a szegmensekben sem igazán versenyképes, ahol az ár számít. Egy radiátorhoz például előbb vesznek olcsóbb (és a Dunaferrénél gyengébb minőségű) acélt mondjuk Törökországból a gyártók, mint itthonról. Ráadásul – részben a lazább szabályozási környezet, részben az állami támogatások miatt – a kínai, az orosz, a fehérorosz vagy éppen az iráni exportőrök úgy tudnak árban a Dunaferr alá menni, hogy minőségben ugyanazt hozzák.
A cégnél ezen a helyzeten természetesen szeretnének változtatni, és álmodoznak is olyan beruházásról, amivel hatalmasat léphetnének előre minőségben, de ezek még nem konkrét, a megvalósítás előtt álló tervek. Ráadásul egy ilyen fejlesztés 10, de akár 100 milliárd forintos nagyságrendű beruházást is igényelhet, a magyar alapanyag gyenge minősége pedig még ezt követően is versenyhátrányt jelentene.
Persze ez csak elméleti kérdés, hiszen ennyi pénzt nem valószínű, hogy bárki a magyar acéliparba fektetne most. Különösen nem egy olyan cégbe, ami az elmúlt öt évben közel 120 milliárdos veszteséget hozott össze. Bár a vállalatot tavaly megmentő orosz befektető erős ígéretekkel érkezett, ilyen projekt még ezek között sem szerepelt. Arról nem is beszélve, hogy jelen állás szerint ez a bizonyos megmentés sem tűnik tartósnak.
Az ÓAM-nél kicsit jobb a helyzet, aminek magyarázata, hogy az ózdi egység épp az acélipar másik szegmensére, a betonacélra koncentrál. Itt pedig az építőipar felfutása komoly növekedést hozott az elmúlt években mind a megrendelések, mind az árak esetében. A cég ráadásul itthon tudott nagyot nőni, így az előző két már lezárt évében nagyjából annyi bevétele volt a hazai piacról, mint külföldről. Tavalyelőtt emellett – beszámolójuk tanulsága szerint jelentős részben a Lengyelországba irányuló kivitelnek köszönhetően – külföldön is nagyot léptek előre. Így a társaság forgalma öt év alatt a három és félszeresére emelkedett, a 2016-ban pedig hosszú idő után először nyereséget is termelt.
Ez persze nem jelenti azt, hogy az államnak feltétlenül jó vétel lenne az ÓAM. A nekünk nyilatkozó ágazati szakértők szerint az import, és különösen az olasz acél még mindig nagyon komoly konkurenciát jelent az ózdi üzemnek, a nagy építőipari vállalatoknak sokszor jobban megéri külföldi beszállítókkal leszerződni, mint a magyar gyárral. Emellett az acélipar a gazdasági ciklusoknak fokozottan kitett ágazat, amit a 2008-as krízis is bizonyított. A válság kirobbanását követően lényegében összeomlott itthon a szektor, a termelés egyik évről a másikra 60 százalékkal zuhant be, és a tíz esztendővel ezelőtti szintet azóta sem sikerült elérni.
Persze, ha a vállalat stabilan építhetne a hazai nagyberuházásokra, akkor az elég biztos helyzetet teremtene számára. A cég vélhetően eddig is haszonélvezője volt az állami projekteknek (legutóbbi éves jelentésükben ki is emelték, hogy szeretnének szerepet vállalni a Puskás stadion felújításában), egy állami átvétel pedig újabb lökést adhatna ezen a területen.
A kormány ráadásul más eszközökkel is igyekszik is jobb helyzetet teremteni a hazai acéliparban. Ezt a célt szolgálná a már említett tavalyi cselekvési program is. Az azonban, hogy ezzel mire sikerült jutnia a kabinetnek, egyelőre rejtély, az érintettek ugyanis erre vonatkozó kérdéseinkre sem kívántak válaszolni. Annyi biztos, hogy a munkát az NGM fogja össze, mert bár más tárcák is kaptak feladatokat, kérdéseinkkel rendre a gazdasági minisztériumhoz irányítottak minket. Úgy tudjuk, hogy az NGM fel is vette a kapcsolatot a Magyar Vas- és Acélipari Egyesüléssel, és bizonyos témákban egyeztetett a 15 céget tömörítő érdekvédelmi szervezettel.
Így például állítólag történt előrelépés a képzés területén, illetve megbeszéléseket kezdeményeztek az acélhulladék-kereskedőkkel is. Utóbbiakat arra kívánják rávenni, hogy ne exportálják a Magyarországon összegyűjtött hulladékvasat, hanem legalább a jobb minőségűt adják el a magyar gyáraknak. Ez egyébként szintén a kiszemelt ózdi üzemnek lenne igazán kedvező, mivel az általuk gyártott betonacélhoz sokkal nagyobb arányban lehet ilyen hulladékot használni, mint mondjuk a Dunaferr által előállított termékekhez.
