Még mindig irdatlan sok csomagolási szeméttel vesszük meg az élelmiszereket

Megjelentek a boltokban az első betétdíjas palackok, és ezzel elindult az a körülbelül nyár végéig tartó átmeneti időszak, amikor ugyanaz a termék akár kétfajta csomagolásban is kapható. A kifutó készleteken még nincs rajta a visszaválthatóság logója, ezeknél vásárláskor nem kell 50 forintos betétdíjat fizetni, és továbbra is azt várják a vásárlóktól, hogy használat után tegyék őket a szelektív hulladékgyűjtőkbe (a PET- és alupalackokat lehetőleg laposra taposva). Ezzel szemben a logóval ellátott verziókat hiba lenne összegyűrni, hiszen ezeket az eredeti formában lehet visszavinni a most már működő automatákba.

Júliustól már nem kerülhet a boltokba betétdíj nélküli új termék, így azok a nyár végére valószínűleg mindenhonnan kikopnak.

Az automaták persze nem a betétdíjas logó, hanem a vonalkód alapján azonosítják a palackokat, és tesznek különbséget betétdíjas és nem betétdíjas csomagolás között. Ez pedig többek között azzal is jár, hogy a kereskedelmi nyilvántartási rendszereknek azt a feladatot is kezelniük kell, hogy egy bizonyos termékhez két vonalkód is tartozhat, ami komoly feladatot ró a szektorra.

Ahogy Barna Gergely, a Barna Design csomagolástervező mérnöke magyarázta nekem, laikus szemmel nem is nagyon gondolunk bele, de az élelmiszerek csomagolása és címkézése sok szempontból eleve nagyon kötött. Rengeteg aprólékos szabálynak kell egyszerre megfelelni, és erre jön most egy olyan változtatási kötelezettség, amelyhez szintén meglehetősen kötött paraméterek tartoznak.

A betétdíjas rendszert üzemeltető Mohunak 25 oldalas ismertetője van a logók és a vonalkódok elhelyezési szabályairól. Ebből egy kiragadott példa: a „Vegyél vissza, 50 Ft” feliratú kör alakú új logó magasságának legalább épp 10,979 milliméternek kell lennie.

A csomagolások tervezésénél nemcsak az anyaghasználatnak és a formáknak, hanem a címkézésnek is komoly tartalmi-formai követelményei vannak. Kötött például a minimális betűméret, de a tartalmi elemek láthatósága is, például az összetevők vagy a tápanyag-összetétel meghatározott módon való feltüntetése. Tovább szűkíti a tervezési szabadságot, ha például védjegyek logóit (például magyar termék, vegán termék) is el kell helyezni a címkén, hiszen ezeknek általában szintén megvannak a saját speciális követelményei, például a minimális méret vagy a körülöttük kötelezően szabadon hagyott „védelmi tér”.

Ha egy terméken a vonalkód mérete, helye vagy színe megváltozik (amire bizonyos esetekben a betétdíjas termékeknél jó esély lesz), új piktogramot helyeznek el a címkén, esetleg csak a palack színárnyalata megváltozik, a terméket már akkor is rögtön újra kell regisztrálni.

Bizonyos árufajták csomagolását még a Nemzeti Népegészségügyi és Gyógyszerészeti Központnál is előzetesen engedélyeztetni kell. Ennek az eljárásnak díja van, és a központ a tapasztalatok szerint azonnal visszadobja a kérést, amikor az első hibát észreveszi. Rengeteg buktatóba futhatnak bele a tapasztalatlanabb gyártók, egy C-vitaminos étrend-kiegészítőn például nem lehet tetszés szerint elhelyezni egy citrom képét, ha nem tartalmaz megfelelő mennyiségben citromot, vagy nem abból nyerték ki az összetevőt.

A tervezők feladata, hogy az ehhez hasonló aprólékos szabályokkal tisztában legyenek, és előre jelezzék a megrendelőnek: lehet, hogy ezzel probléma és költség lesz. Ilyenkor ugyanis újraindul az egész engedélyeztetés, és előfordul, hogy a hibákat sok körben, egyesével kell kijavítani, amelynek komolyabb költsége lesz.

A fentiek ismeretében érthető meg, hogy egy-egy csomagolás vagy címke tartalmilag és formailag ma már annyira „ki van centizve”, hogy egyetlen új logó hozzáadása sem mindig egyszerű feladat. Ráadásul a nagyobb, jellemzően multinacionális élelmiszergyártóknál alapból a nemzetközi arculati elemeket kell átvenni, vagyis ilyenkor még a magyar szabályokhoz való alkalmazkodás is egy eleve rendkívül kötött formából indul ki, amin nem lehet sokat változtatni.

A csomagolástervezésben kialakult egy egyre élesebb kettősség.

Egyrészt vannak az ezredmilliméterre kiszámolt merev, főleg egészségügyi és technikai fókuszú követelmények, másrészt viszont e kereteken belül továbbra is teljesen szabad a marketing mozgástere.

Ezért fordulhat elő, hogy a marketing sokszor olyan elemeket is beépít a termékmegjelenítésbe, ami akár félrevezető is lehet, mert a zöld állítások felülvizsgálatára nincs szabályzat, nincs iránymutatás. Így lehet több esetben még jó szándékból is greenwashing, egyébként érthető üzleti érdekből.

A Csomagolási és Anyagmozgatási Országos Szövetség (CSAOSZ) legutóbbi konferenciáján például a környezetvédelem minden egyes előadás központi kérdése volt, a szándék világos, de az is, hogy ebbe az irányba még elsősorban nem a szabályozás viszi a szakmát, hanem az, ha ez profitot is hoz.

A környezetvédelmi szempontokat a vásárlók egyre inkább fontosnak tartják, erre ma már odafigyel a marketing is, de ha ez többletköltséget okoz, akkor azt általában nehéz érvényesíteni a fogyasztói árban. Szeretjük a környezetvédelmet, csak egyelőre nagyon nehezen fizetünk érte, így sokszor nincsenek meg a zöld irányba való elmozdulás racionális gazdasági alapjai.

Ha a cséve nélkül szállított ipari fólia ugyanannyiba kerül, mint a hagyományos, például 800 grammos csévére tekert, akkor mi késztetne egy gyártót arra, hogy a folyamatait átalakítsa csak azért, hogy cséve (vagyis hulladék) nélkül dolgozzon? Ha egy keményebb műanyagból készülő flakonhoz az újrahasznosított anyagot csak külföldről lehet beszerezni, utána csak egy másik országban lehet legyártani, és emiatt a beszerzés során összességében az anyag és a palack utaztatása több káros anyagot bocsát ki, mintha maradna a termelőüzem a szűz, kőolaj-feldolgozásból kikerülő anyagnál, akkor hogyan zöldítse ez a cég a termék csomagolását?

Amíg a hasonló anomáliák nem szűnnek meg, addig sok esetben marad a marketingvezérelt látszat. Amikor egy műanyag flakonra olyan műanyag fóliát ragasztanak címkeként, amely úgy néz ki, mintha újrahasznosított papírból lenne, az reflektál ugyan a vásárlói várakozásokra, de nyilvánvalóan semmi köze sincs a zöldítéshez.

Ezekkel a problémákkal a szabályozás ma még nem foglalkozik úgy, mint a tizedmilliméterrel nem stimmelő betűméretetekkel, a rigorózus védelmi zónákkal vagy a tápérték fajlagos értékének pontos feltüntetésével.

Minden iparági törekvés ellenére az élelmiszerboltokban ma is rengeteg az indokolatlannak vagy feleslegesnek tűnő csomagolás.

A Központi Statisztikai Hivatal adatai azt mutatják, hogy Magyarországon a csomagolási hulladék mennyisége szorosan együtt mozog a fogyasztás mennyiségével. Ez azt jelzi, hogy fajlagosan nem csökken a hulladék, csak annak megfelelően változik a mennyisége, hogy mennyit vásárolunk. Ha lenne zöld áttörés, akkor magasabb fogyasztási volumen mellett sem nőne egyenesen arányosan a hulladék mennyisége.

Megnéztünk néhány kirívónak látszó konkrét élelmiszerbolti példát, és megkértük a szakértőket, hogy magyarázzák el a jelenség hátterét.

Az élelmiszeripar például ma felszeleteli a felvágottakat, a kolbászokat, a szalámikat és a sajtokat, majd 10-15 dekára porciózva olyan színes címkékkel ellátott műanyagtálcákba csomagolja, amelyek önmagukban 10-15 grammot nyomnak. Ráadásul ezeket a tálcákat a legtöbb vásárló simán beledobja a kommunális hulladékba. Így minden kilogramm hús 100-150 gramm újra nem hasznosuló műanyag szemetet eredményez. Ezeket egyébként a tudatos vásárlónak ki kellene mosni, és tiszta állapotban a szelektív gyűjtők műanyag részébe helyezni.

150 gramm felvágott 17 gramm műanyagba csomagolva. Fotó: G7

A ma legnépszerűbbnek és üzletileg legsikeresebbnek számító diszkont modellben működő boltok döntő többségében eleve nincsenek csemegepultok, a kimérés nem alternatíva. Ám ahol lehet kimérten árut kapni, ott más a probléma: a húsokat papír+műanyag kombinált csomagolásba teszik, amit nem is lehet szelektíven gyűjteni.

Mi is küzdünk ezzel a problémával, magánemberként és szemléletformálást végző környezetvédelmi civil szervezetként is

– mondja Koller Andrea, a Zöldövezet Társulás Egyesület társelnöke. Az egyesület szerint a tudatos fogyasztó ma csak annyit tehet, hogy kerüli ezeket a típusú termékeket. Például elmegy a termelői piacra és lehetőleg csomagolásmentesen vásárol, vagy elkészíti magának a kolbászt és a szalámit. Ennél jobb tanács ma nincs, akkor sem, ha ez sokak számára nem reális opció.

350 gramm müzli 46 gramm csomagolóanyagban, egy papírdobozba tett műanyag zacskóban. Fotó: G7

Második példánk tipikus esete a müzli vagy gabonapehely, amelyet először betesznek egy műanyag zacskóba, majd egy színes papírdobozba is. Barna Gergely erre azt mondja, a csomagolás tervezésének ilyenkor az a fő szempontja, hogy milyen anyag érintkezik az élelmiszerrel. Esetünkben ez a műanyag zacskó, a papírdobozra viszont szükség van, ha a termék prémium pozicionálását tartani akarják. Zacskóban ugyanis sokkal nehezebb az elvárt magasabb áron eladni a terméket. A marketing és a vásárlói reakciók itt teljesen felülírják a zöld szempontokat.

A papírdobozban csaknem elveszik a sokkal kisebb műanyag zacskó, amelyben a müzli van, de a dobozon van annyi hely, hogy hét nyelven is rá lehessen írni mindent. Fotó: G7

Sokszor látjuk, hogy a fogyasztók nincsenek tudatában a túlcsomagolt termékek problémájának. Amikor például egy játékunkban a vásárlás közben választott leggyakoribb termékeket hasonlítjuk össze, hogy környezettudatosság szempontjából vajon melyik csomagolású változat a legmegfelelőbb megoldás, kiderül, hogy a csomagolástechnika mennyi felesleges terméket használ, a fogyasztók pedig nem tudják, hogy ezek a kombinált anyagok miért problémásak

– mondja Koller Andrea.

Hasonló a helyzet az olyan termékekkel, mint a kemény műanyag dobozba tett vitamintabletták, amelyeket sok esetben még egy papírdobozzal is körülvesznek. Itt már az is szerepet játszik, hogy a kettős csomagolással megnő az a felület, amelyen a kötelező elemeket el kell helyezni. Ez könnyebbség a szabályoknak való megfeleléshez, és jóval több játékteret ad a marketinges formaterveknek is. Szabály pedig természetesen nem tiltja, hogy egy kemény műanyag dobozt papír dobozba csomagoljon bárki.

A pékárukhoz is egyre több üzlet kínál előszeretettel olyan papírzacskókat, amelyeknek van egy átlátszó műanyag betekintő részük. Ez praktikus ugyan, mert a kasszás gyorsan anélkül meg tudja nézni, hogy milyen áru és milyen mennyiségben van a zacskóban, hogy hozzá kellene nyúlnia, ám nagy eséllyel lehetne fogadni arra, hogy a vásárlók döntő többsége használat után nem fogja kivágni a műanyag részt. Márpedig ma a szabályozás elég naivan épp ezt várná el a vásárlótól: a papír, illetve a műanyag összetevőt külön kellene a szelektív gyűjtőkbe rakni.

A helyzetet bonyolítja, hogy nincs feltétlenül általános, könnyen megérthető követelményrendszer ezekhez a kombinált csomagolásokhoz. Jó példa erre a papírral bevont befőttes üveg, amelynél azt kellene tudni, hogy a három összetevőt elég kétfelé gyűjteni. A fém fedőt a fémek közé kellene tenni, az üvegről azonban nem szükséges leszedni a papírcímkét, mert arra a feldolgozóknál van megfelelő technika.

A kombinált csomagolóanyagok szabályozatlan, szabadpiaci alapú terjedése azért nagyon nem jó irány, mert (átfogó edukációs kampányok híján) csak nehezíti az egyébként sem könnyű eligazodást a szelektív gyűjtésben, ahelyett, hogy egyszerűsítené azt.