Profitorientált erdőkkel nem lehet elkerülni a klímakatasztrófát

A globális felmelegedés megfékezésével kapcsolatos alapvető probléma, hogy miközben a szén-dioxid-kibocsátás történelmi csúcspont közelében alakul, addig az ennek egy részét megkötni képes óceánok és erdők egyre rosszabb állapotban vannak. Egyrészt az itt található ökoszisztémák felbomlanak, másrészt pedig az erdőterületek évről évre fogyatkoznak.

A fák életük folyamán szén-dioxidot kötnek meg, aminek következtében az nem jut a légkörbe, csökkentve a felmelegedést. Így logikusnak tűnik, hogy ha elég fát ültetünk, akkor átmenetileg akár semlegesíthetnénk a szén-dioxid-kibocsátásunkat.

A Nature tudományos folyóirat egyik cikke szerint a fák évente átlagosan 16 milliárd tonna szén-dioxidot kötnek meg. Viszont az erdők kibocsátók is egyben, a fakivágások, erdőtüzek, illetve a fa elégetésének következtében körülbelül 8 milliárd tonna szén-dioxid vissza is kerül a légkörbe. A fennmaradó 8 milliárd tonna is jelentős, de csak valamivel több mint az ötöde az emberi tevékenységhez kapcsolódó kibocsátásnak, amely évi 36 milliárd tonna.

Ahhoz, hogy trendszerűen változzon ez az arány, egyszerre kellene csökkenteni a kibocsátott szén-dioxidot, és emellett növelni a megkötésére alkalmas erdőterületet. Ez az elképzelés azonban egyelőre kevéssé reális: Délkelet-Ázsia erdői mára több szén-dioxidot bocsátanak ki, mint amennyit megkötnek, és ez hamarosan Dél-Amerikában is megtörténhet. Ahogy az alábbi térképen látszik, az Amazonas-medence déli-délkeleti részén – ahol a legintenzívebb volt az erdőirtás – már az előző két évtizedben is ez volt a helyzet.

Ettől függetlenül elméletileg kézenfekvő gondolat, hogy hatalmas mennyiségű fa elültetésével mérsékelni és késleltetni lehetne a klímaváltozást. Thomas Crowther, a zürichi Szövetségi Műszaki Főiskola egyik ökológusának számításai szerint az Egyesült Államok területének megfelelő, 900 millió hektárnyi területen erdőterületeket lehetne létrehozni, illetve újratelepíteni. Szerinte ehhez a szabad terület is rendelkezésre áll, azaz nem kellene lakott vagy mezőgazdasági térségeket feláldozni. A számítások szerint ezzel egy évszázad alatt 205 milliárd tonna szén-dioxidot lehetne kivonni a légkörből.

Habár ez biztatóan hangzik, a szervezett faültetésekkel kapcsolatos tapasztalatok óvatosságra intenek. Szélsőséges példa, hogy két éve Törökországban, a nemzeti faültetés napján önkéntesek 11 millió fát ültettek, több mint kétezer helyszínen. Ezeknek a fáknak a 90 százaléka három hónapon belül elpusztult, mivel egyrészt rossz időpontot választottak a szervezők a faültetésre, másrészt a kellő szakértelmet is nélkülözték a lelkes önkéntesek.

Az erdőtelepítés módja ezen túlmenően is nagyon jelentősen befolyásolja a végeredményt. Egy természetes módon kialakult erdő és egy kereskedelmi célú faültetvény között nagy különbség van abban, hogy mennyi szén-dioxidot tud kivonni a légkörből. A hasznosításra szánt faültetvények életciklusa behatárolt, és amikor kivágják, csak abból a fából nem kerül vissza a légkörbe a szén-dioxid, amelyből például bútorok készülnek vagy házak épülnek. De az erdők amúgy is hatékonyabbak a szén tárolásában: tíz év alatt egységnyi erdőterület majdnem másfélszer annyi szén-dioxidot tud megkötni, mint egy faültetvény. Klímavédelmi szempontból tehát a természetes állapotot minél inkább megközelítő erdők kialakítására kellene törekedni.

A probléma az, hogy ez hétköznapi értelemben nem hoz semmilyen hasznot, különösen a földtulajdonosok számára. Leginkább ez az oka annak, hogy általában inkább faültetvényeket hoznak létre. Például a Bonn kihívás 2011-ben jött létre azzal a céllal, hogy 2030-ra 350 millió hektárnyi területen állítsák helyre a részben vagy egészben kiirtott erdőséget trópusi és szubtrópusi térségekben – ahol gyorsan nőnek a fák -, azaz szegényebb országokban. Az azonban országról országra változik, hogy mi számít egy erdőterület helyreállításának. Jelen állás szerint ez a Bonn kihívásban részt vevő országok többségében kereskedelmi célú faültetvények kialakítását jelenti, és nem valódi erdősítést.

Ez Simon L. Lewis, a University College London professzora szerint komoly hatékonyságvesztéssel jár. Lewis és kollégái szerint ugyanis ha a kihívás összes területén erdősítés történne, akkor 80 év alatt 42 milliárd tonna szén-dioxidot lehetne lekötni. Ezzel szemben, ha kereskedelmi céllal faültetvényeket hoznak létre, akkor a lekötött szénmennyiség egymilliárd tonnára csökken. Ez viszont túl sokkal nem visz közelebb a klímacélok eléréséhez, ahhoz ugyanis az ENSZ Klímaváltozási Kormányközi Testülete szerint az évszázad végéig 730 milliárd tonna szén-dioxidot kell kivonni a légkörből. (Hogy a felmelegedés ne lépje át a 1,5 Celsius-fokot az iparosodás előtti szinthez képest.)

Itt jutunk el oda, hogy egyes kezdeményezések, habár tényleg előnyösek a környezet számára, sokszor a maximális környezetvédelmi lehetőségektől jócskán elmaradnak. Az erdők megújításának fogalma pedig országról országra változhat, hol természetes erdők kialakulásának elősegítését, hol pedig a terület teljes átformálását, kereskedelmi célú fák ültetését jelenti. Itt gazdasági érdekekkel ütközik a környezetvédelem, hiszen az erdősítéssel nem jön létre termék, munkalehetőség és profit sem (legfeljebb erősen közvetett módon^*Például ha egy térségben fellendül az idegenforgalom, mert sokan keresik fel pihenés, kikapcsolódás céljából az erdőt. A haszon nagy része azonban jó eséllyel nem az erdőterület tulajdonosánál fog lecsapódni.), ami komoly veszteség az államoknak és az ott élőknek is.

A helyzet tehát hasonló ahhoz, mint az erdőirtásokkal kapcsolatban: igazán csak akkor van esély az éghajlatváltozás szempontjából kedvező kimenetelre a szegényebb országokban, ha az erdők megóvása miatt kieső haszonért cserébe támogatást kapnak az államok és az adott térségben élők. Ökológiai szempontokból valóban a trópusi és szubtrópusi térségek erdőinek védelme és helyreállítása lenne a legfontosabb, amikor azonban ténylegesen dönteni kell, késhegyre menő viták alakulnak ki arról, hol legyen újra erdő.

Adná magát szempontnak például, hogy melyik ország mennyivel járul hozzá a klímaváltozáshoz. Az aktuális adatok szerint Kína a legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó a világon, 2019-ben a világ összes üvegházhatású gázának a 27 százalékát bocsátotta ki. A második az USA volt 11 százalékkal, a harmadik India 6,6 százalékkal, és ezt követően az EU 27 tagállama 6,4 százalékkal. Persze rögtön más a kép, ha az ipari forradalom kezdetétől vizsgáljuk a kibocsátásokat, vagy a jelenben maradva a fogyasztást nézzük, tehát hogy a megtermelt javakat hol vásárolják meg az emberek. Végső soron pedig itt is oda jutunk, hogy kinek kell megfizetnie a klímaváltozás megfékezésének az árát. Ha senki nem akar kellő mélységben a zsebébe nyúlni, akkor a siker esélyei sem valami fényesek.