Elég erdőt telepítünk ahhoz, hogy a határainkon túl okozott irtást ellensúlyozzuk?

Miközben az elmúlt évtizedekben számos fejlett, gazdag európai és amerikai országban nőtt az erdőterületek kiterjedése, a közepes és alacsony jövedelmű országokban inkább a csökkenés volt jellemző.

Csakhogy a gazdag országok erdőkre gyakorolt hatását érdemes globálisan nézni. Egy állam ugyanis nem csak azzal tudja befolyásolni a bolygó erdős területeinek kiterjedését, hogy a határain belül fát ültet vagy irt, hanem azzal is, hogy a lakossága milyen mezőgazdasági termékeket vásárol. Könnyen belátható, hogy ha a lakosok olyan árukat vesznek, amelyek termesztése vagy gyártása miatt máshol erdőket kell kivágni, akkor globális szinten a fogyasztással is csökkentik az erdők kiterjedését.

Az Our World in Data témával foglalkozó cikkéből az derül ki, hogy az erdőirtásos területeken megtermelt mezőgazdasági termények 71 százaléka marad a hazai piacon, vagyis 29 százalékot exportálnak, és ennek a kivitelnek a 40 százaléka jut el a gazdag országokba. Ez tehát végső soron azt jelenti, hogy

a magas jövedelmű országok a globális erdőirtás 12 százalékért tehetők felelőssé, ha ezt a szempontot is figyelembe vesszük.

Manapság a legtöbb erdőirtás a trópusi területeken zajlik, és ennek azért van különös jelentősége, mert a trópusokon az erdők átlagosan több szén-dioxidot tárolnak, mint a mérsékelt égövben, mivel sűrűbb a növényzetük és nagyobb a biodiverzitásuk (azaz több állat- és növényfajnak képesek otthont adni). Ez abból is adódik, hogy az említett területeken az őserdő a jellemzőbb, amelynek biodiverzitása és szén-dioxid kötő képessége jóval nagyobb az erdőgazdálkodás alatt álló erdőknél.

A New York Declaration on Forests jelentése alapján a trópusi erdők irtása 2014 és 2018 között összesen 4,7 gigatonna szén-dioxid kibocsátásával járt együtt, vagyis csaknem meghaladta az Európai Unió összes tagállamának kibocsátását 2017-ben.

Az Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Világszervezet (FAO) jelentése alapján 2015 és 2020 között évente globálisan átlagosan 10 millió hektárnyi erdőt irtottak ki, és bár ez kevesebb, mint a kilencvenes évek 16 millió hektáros átlaga, a Világgazdasági Fórum (WEF) jelentése szerint még így is a teljes globális szén-dioxid-kibocsátás 13 százalékát tette ki.

Az erdőirtás azért is komplex probléma, mert amellett, hogy önmagában is hozzájárul a kibocsátás növekedéséhez, az erdők rendkívül hatékonyak a szén-dioxid megkötésében. Az ENSZ Éghajlat-változási Kormányközi Testülete (IPCC) szerint globálisan 1 milliárd hektárnyi területet kellene erdősíteni ahhoz, hogy a párizsi klímacéloknak megfelelően 2050-re 1,5 Celsius fok alatt tartsuk a felmelegedés mértékét (az ipari forradalom előtti szinthez képest).

A világ országainak nagyobb része az erdőirtás nettó importőre, vagyis a fogyasztási szerkezete és egyéb okok miatt több erdőirtást okoz a határain kívül, azaz “importál”, mint amennyit a határain belül ténylegesen elvégez. A legnagyobb nettó importőr Kína, az USA, India és Oroszország.

A 2013-as adatok alapján Magyarország is ebbe a nettó importőr csoportba tartozott. A globális erdőirtáshoz kisebb mértékben hozzájáruló alcsoportban voltunk, 1472 hektáros nettó importőrként.

A nettó exportőr országok közül a legnagyobbak: Brazília, Paraguay, Argentína, Indonézia és Malajzia. Ezek az országok tehát több erdőt irtanak ki a mezőgazdasági exportjuk érdekében, mint amennyi erdőirtást a lakosságuk fogyasztása okoz külföldön.

Az Our World in Data azt is összegyűjtötte, hogy melyek voltak azok az országok, amelyek több erdőt ültettetek a határaikon belül, mint amennyi erdőirtást importáltak. Az alábbi ábra vízszintes tengelye azt mutatja, hogy egy ország mennyi erdőirtást importál, a függőleges tengely pedig azt, hogy mennyi erdőt ültetett évente átlagosan a határain belül. A vonal felett azok az országok vannak, amelyekben az erdőültetés mértéke meghaladta az importált erdőirtást, alatta pedig azok, amelyeknél az import volt a nagyobb. (Minden egyes pont egy-egy országot jelöl, a nevek angolul az egér mozgatásával jeleníthetők meg.)

Az Egyesült Államokban, Oroszországban vagy Kínában az erdősítés tempója meghaladja a fogyasztáson keresztül importált erdőirtások nagyságát, és 2010-ben Magyarország is ebbe a csoportba tartozott. Nálunk az erdővel borított terület nagyjából 2008-2009-ig érezhetően nőtt, azóta viszont nagyjából stagnál, csak minimálisan változik – nem függetlenül attól, hogy az elmúlt években elmaradoztak az újabb telepítések. (Az importált erdőirtásra vonatkozóan sajnos nem áll rendelkezésünkre ennél frissebb adat, így a közelmúltbeli nettó hatásról nem sokat tudunk.)

Más országokban, például az Egyesült Királyságban, Németországban vagy Spanyolországban több külföldi erdőirtáshoz járulnak hozzá, mint amennyit otthon erdősítenek, tehát ezekben az országokban a fogyasztók nettó veszteséget okoznak a globális erdőkben.

A problémára logikus elvi megoldása a nemzetközi kereskedelem korlátozása lenne, ám ez aligha járható út, mert a helyi mezőgazdasági szereplőknek szüksége van a nemzetközi piacokra.

Az Our World in Data cikke szerint ezért az egyik jó gyakorlati megoldás az lehetne, ha az importáló országok jobban megválogatnák a beszállítóikat, és nem vennének olyan terményt, amelyet erdőirtás árán hoztak létre. A másik megoldás pedig az, ha a gazdagabb országok segítenek a szegényebbeknek olyan technológiához – műtrágyához, nagyobb termést hozó vetőmagokhoz – jutni, amellyel a helyi termésátlagok javulnak. A szegényebb országokban ugyanis gyakran az alacsony terméshozam miatt van szükség újabb földterületek művelésbe vonására.