Természeti katasztrófákról, pusztító tüzekről, árvizekről és hőhullámokról szólnak egyelőre leginkább a klímaváltozással kapcsolatos hírek, nem csoda tehát, hogy a jelenségre az emberek többnyire egy természeti, illetve természettudományos problémaként tekintenek. Ezt az érzetet erősítik azok az egyre többet hivatkozott jelentések is, amelyeket nemzetközi szervezetek fogalmaznak meg a kérdésben – például az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) riportjai is többnyire a természeti változásokra és a klímaváltozás mérséklésében bevethető technológiai megoldásokra koncentrálnak.
A Kaliforniai Egyetem munkatársai szerint azonban nem lehet megkerülni az emberiséggel és a kultúrával foglalkozó tudományterületeket – vagyis a bölcsészettudományokat –, ha ténylegesen akarunk tenni az éghajlatváltozás ellen. Steven D. Allison és Tyrus Miller a The Conversation-ben emlékeztetnek arra, hogy a globális felmelegedés jórészt kollektív emberi tevékenység következménye, így aztán félő, hogy
ha túl nagy hangsúly esik a természettudományos megközelítésre, nem tudunk kellő hatékonysággal fellépni a probléma ellen.
Szó sincs arról, hogy az ökológus és a Kaliforniai Egyetem bölcsészkarának dékánja vitatnák a reáltudományok jelentőségét a kérdésben. Véleményük szerint inkább mélyebb együttműködésre lenne szükség bölcsészek és a természettudósok között, épp azért, hogy meg lehessen találni annak a módját, hogy a biológusok, fizikusok, meteorológusok és más érintett természettudományok területén megfogalmazott javaslatok és megoldások mielőbb beépülhessenek az emberek tudatába és értékrendjébe.
Az emberiség világképét és -értelmezését ugyanis a humán tudományok vizsgálják, és ennek beható ismerete nélkül szinte reménytelen, hogy egyhamar változtatni lehet rajta. Márpedig a huszadik század kultúrája a regényektől a költészeten és a képzőművészeten át a televíziós műfajokig rendszerint azt sulykolta az emberekbe, hogy a jóléthez csupa olyan tevékenység kapcsolódik, ami hatalmas szén-dioxid kibocsátással jár – elég csak a sokszor idealizált (és persze gyakran ki is gúnyolt) amerikai kertvárosok példájára gondolni, ahonnan a jómódú családok akár több autóval is nap mint nap útra kelnek a belvárosi iskolák és munkahelyek felé.
Allison és Miller arról is írnak, hogy a klímaváltozás megfékezésére gyakran olyan ötleteket vetnek fel, amelyek megvalósítását az emberek többsége tőlük távoli technológiai problémának tart. Ilyen például a megújuló energiaforrásokra történő átállás, aminek a kidolgozása és a lebonyolítása leginkább a mérnökökön múlik. Hogy erre végül megbízást kapnak-e a kormányoktól, illetve valójában az azokat megválasztó társadalmaktól, már inkább etikai és kulturális (és persze politikai) kérdés. A sokszor nagy költségekkel és lemondásokkal járó környezetvédelmi intézkedések hatásai csak évtizedek múlva lesznek érzékelhetők, és az is lehet, hogy nem helyben, hanem a bolygó más részein – igencsak kérdéses, hogy az emberek mennyire képesek és hajlandók ilyen idő- és térbeli távolságokba belegondolni.
Az óriási szén-dioxid kibocsátó amerikai lakosság szemléletének átalakításával kapcsolatban például bőven akad tennivaló. Sokan és sokféle okból még mindig nem fogadják el a klímaváltozás tényét, amin nem csak hiteles újságcikkek és tévériportok, hanem a problémával egyre nagyobb számban foglalkozó filmek, szépirodalmi művek és más művészeti alkotások is változtathatnak lassacskán. Ezek kitalálása, elkészítése és népszerűsítése is hasonló fontosságú, mint a mérnökök és a természettudósok munkája az éghajlatváltozás megfékezésében, amit Allison és Miller szerint ideje lenne, hogy az IPCC és a területen működő többi fontos szervezet sokkal inkább figyelembe vegyen, mint eddig tette.
Közélet
Fontos