(A G7 Ekonomi a G7 véleményrovata.)

Az Orbán kormány első teljes évében, 2011-ben egy átlagos magyar munkavállaló egy átlagos munkaórában 2006 forintot keresett, 2018-ra ez 2584 forintra nőtt, tehát körülbelül a negyedével. Azaz a nominális bérek látványosan emelkedtek.^*Természetesen elfogadjuk az ilyenkor szokásos ellenvetést: nem vagyunk átlagos munkavállalók, az átlag eltakarja az eloszlást, azaz ki magasabb, ki alacsonyabb személyes emelkedést észlelhetett. A forint vásárlóerejével korrigálva azonban már nem olyan nagy az emelkedés: ez 2011-ben is 12 euró körüli érték volt, ahogy 2017-ben^*Ez az utolsó elérhető érték az Eurostatban. is. Azaz a vásárlóerőhöz mérten a magyar bérek már nem nagyon emelkedtek.

Ugyanebben az időszakban az örök vágyálom és viszonyítási pont Ausztriában a vásárlóerő paritásos óránkénti kompenzáció 23 euróról 27 euróra nőtt. Azaz nincs magyar felzárkózás, jelen állás szerint nem fogjuk utolérni Nyugat-Európát. A látszólag rohamos forintban mért béremelkedés ellenére érthető tehát, hogy a magyar fiatalok miért vállalnak kevés gyereket, és miért indult meg a kivándorlás. A családok nem bármikor visszavonható kormányzati támogatásokra alapozzák gyermekvállalási terveiket, hanem a hosszabb távon is stabil életszínvonalra. (Ez magyarázhatja például, hogy a nyugaton élő lengyel nők által vállalt gyerekek száma sokkal magasabb, mint az odahaza Lengyelországban élőké.)

Az, hogy Szlovákia már rég lehagyott minket, közismert tény. 2011-ben még a magyarhoz hasonlóan 12 euró körül volt a szlovák vásárlóerővel korrigált óránkénti bér, 2017-re ez 15 euróra emelkedett. Azaz Szlovákia tényleg elhúzott előttünk, ám Ausztriához képest még ők sincsenek felzárkózóban. (Viszont picivel felette vannak a korábban sokkal jobban élő cseheknek.)

Az utóbbi időben elterjedt, hogy Románia megelőzte a magyarokat. Ez ugyan még nem igaz, de 11 eurós vásárlóerő paritásos adatukkal egyetlen eurónyi távolságra megközelítettek minket, miközben az Orbán kormány első teljes évében még négy és fél euróval alattunk voltak. Hasonlóan feltörtek egyébként az európai sereghajtó bolgárok is, azaz a magyar bérek a két balkáni országgal és a lengyelekkel együtt leghátul vannak az unióban, a 11-12 eurós sávban. A másik végén Belgium van, 35 euróval.

Mindez nem túl fényes teljesítmény. De lehetett volna jobb? A folyamat nagyrészt piaci, magának az Orbán kormánynak a hatása ellentmondásos. Egy részről jelentős minimálbér emelésekkel erősítette a trendet, másrészről viszont még mindig a rendszerváltás utáni neoliberális paradigmának megfelelően az olcsó magyar munkaerőt árulja szerte a világban a magasabb hozzáadott értékű, magasabb bérezésű helyett. Ez utóbbi megteremtése helyett pedig kivéreztette a humántőke képző alrendszereket (oktatás, egészségügy, k+f, átképzés).

Az is világos, hogy az elmúlt években a béremelkedés lehetetlenségét valló, munkapiaci összeomlást vizionáló liberális közgazdászok nézetei ugyanúgy megbuktak, mint 2001-2002-ben, az utolsó nagy béremelkedési hullám idején, amikor szintén ment az ijesztgetés. A kelet-európai bérek radikálisan emelkedtek, de ennek nyomán nem hogy munkapiaci összeomlás nem alakult ki, hanem egyenesen munkaerőhiány van. És még így is túl alacsonyak a jövedelmek ahhoz, hogy otthon tartsák a keletieket.

A bérszínvonal meghatározója a termelékenység. Erről a mutatóról viszont nem sokat tudunk. A hazai kkv-k, amit csak lehet, elköltségelnek, a multik pedig brutális mértékben adót optimalizálnak, ezért ezen cégek valódi hozzáadott értékéről – melyből a termelékenységüket ki tudnánk számolni – nincs reális képünk. Ez nem egy marginális probléma, a valódi folyamatok jelentős mértékben térhetnek el a hivatalos adatoktól.

Ha egy pillanatra mégis elfogadjuk ezeket az adatokat, akkor az átlagos magyar munkaórára jutó hozzáadott érték 2011 és 2016 között gyakorlatilag nem emelkedett (14,4 euró, majd 14,6). Igaz, ebben az időszakban a nemzetközileg versenyző foglalkoztatóknál jelentkező, euróban kifejezett óránkénti munkabér még némileg csökkent is, 7,2 euróról 6,9-re. Azaz a béremelkedés hatását jelentősen ellensúlyozta a forint gyengülése az euróval szemben, illetve a munkára rakódó terhek csökkentése. 2017-2018-ban már van egy kisebb emelkedés az egy munkaórára eső magyar bérben, 8,1 euróra. Ezt elvileg ellensúlyozza, hogy ezekben az utolsó években végre látható egy apró emelkedés a magyar termelékenységben is. Fent elemzett régiós társainknál azonban mindvégig volt. Ha bíznánk a hivatalos termelékenységi adatokban, érdekes vitát kezdeményezhetnénk arról, hogy mitől indult az végre növekedésnek. De nem hiszünk.

Végezetül, meddig emelkedhetnek még a bérek? Bár a hivatalos adatokban nem hiszünk, de a tényleges termelékenység nyilvánvalóan egy ponton túl tényleg korlátját jelenti majd a bérek növekedésének. Nonszensz lenne természetesen, ha egy országban tartósan a megtermelt hozzáadott értéknél gyorsabban nőnének a kifizetett bérek.

Mivel azonban nem ismerjük a tényleges termelékenységet, nem tudjuk, hogy mennyire vagyunk messze ettől a ponttól. Azt látjuk, hogy az utóbbi években bőségesen volt tér a béremelkedésre büntetlenül. Sőt, a bérek aránya a GDP-n belül még csökkent is ebben az időszakban, 49 százalékról 47,2-re. Ha stabilan maradt volna ez az arány, akkor is magasabb bérek lennének, arról nem is szólva, ha elérnénk az osztrákok 57 százalékos bérarányát a GDP-ből.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet átlagbér bér bérszínvonal vélemény Olvasson tovább a kategóriában