Donald Trump amerikai elnök és Volodimir Zelenszkij pénteki, kiabálós vitává fajuló találkozója, valamint az Oroszországgal való közvetlen amerikai kapcsolatfelvétel újfent komoly kérdéseket vett fel az Európának nyújtott amerikai védelmi garanciák megbízhatóságával és erejével kapcsolatban. 

Trump régi háklija, hogy az európai NATO-tagok „nem fizetnek eleget” az amerikai védelemért, kereskedelmi és katonai szempontból is „lehúzzák” az Egyesült Államokat, a szövetség fenntartása pedig a jelenlegi formájában nem éri meg Washingtonnak. Ez már első elnöksége alatt is folyamatos súrlódásokat okozott, második megválasztása óta pedig változó intenzitású pánikreakciókat szült Európában. 

• A Pentagonban Pete Hegseth védelmi miniszter által elrendelt, évi 8 százalékos költségcsökkentés elérte az európai főparancsnokságot is, és egyes európai tagállamok jelentős csapatkivonásoktól tartanak a washingtoni magatartás fényében. 
• Hegseth a napokban aztán az orosz célpontok elleni kiberhadviselés felfüggesztését is elrendelte.
• JD Vance alelnök a Müncheni Biztonsági Konferencián előadott beszéde jelezte, hogy a nyilvános diplomáciában a közös értékek helyett a belpolitikai fogyasztásra szánt szélsőjobboldali kultúrharc került előtérbe.
• Mindez pedig az utóbbi hetekben kiegészült azon félelmekkel, hogy a Vlagyimir Putyin orosz elnökkel való kiegyezés és az ukrajnai konfliktus befagyasztásának vágya erősebb, mint az európai érdekek iránti elkötelezettség. 

Az ovális irodában előadott tiráda az utolsó utáni ébresztőként hatott Európa fajsúlyosabb államai számára: vasárnap Londonban az Egyesült Királyság és Franciaország vezetésével – Friedrich Merz következő német kancellár eszmei támogatása mellett – új fokozatba kapcsolt az Ukrajna európai támogatásával és általában véve egy új, erősebb, és az Egyesült Államoktól kevésbé függő európai védelmi rendszer felállításával kapcsolatos tanakodás. 

Mindez együtt jár a védelmi költségvetés jelentős növelésének vágyával, miután az európai hadseregek elhanyagolt állapota és az európai képességek hiányosságai fényében az orosz fenyegetés kezelése és Moszkva elrettentése az amerikai védőernyő nélkül jóval nehezebbé és drágábbá válhat. 

Emmanuel Macron francia elnök 3–3,5 százalékos GDP-arányos védelmi kritériumot vetett fel, Merz 200 milliárd eurós hadseregfejlesztési alapot akar létrehozni, a közös európai nukleáris védőernyőről is megindult a diskurzus Párizs és Berlin között, míg Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke – az elmúlt évek védelmi ipari és beszerzési stratégiái után – kedden egy európai fegyverkezési programra vonatkozó tervet fog bejelenteni. 

Ez rövid távon több százmilliárd eurós többletköltségeket jelenthet Európába számára, azonban a probléma nem is elsősorban a pénz mennyiségével van, hanem azzal, hogy

egyelőre a finanszírozás pontos konstrukciója, egyes amerikai képességek kiváltása, az európai szintű koordináció, valamint a komolyan vehető elrettentéshez szükséges politikai akarat megteremtése is képlékeny.

A következő hetek fő kérdése, hogy ezeket a kihívásokat meg tudják-e oldani Európa azon országai, amelyek közös védelmi struktúra alatt képzelik el jövőjüket.

Több százmilliárdnyi pluszforrás

A hiányosságok mértékét illetően számos becslés kering, de ezek egybehangzó megállapítása, hogy jelentős beruházásra van szükség. 

Kaja Kallas, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője egy januári konferencián arról beszélt, az uniónak a következő tíz évben 500 milliárd euró pluszforrásra lesz szükség a védelmi tervek fedezésére. A Kieli Világgazdasági Intézet és a Bruegel brüsszeli gazdaságpolitikai agytröszt februári számításai ennél is jelentős költségekkel számolnak, szerintük Európának 300 ezerrel több katonára és rövid távon évi 250 milliárd eurós védelmi kiadásnövelésre lenne szüksége az orosz agresszió elrettentése végett. 

Az elemzés megjegyzi, hogy Oroszország 2024 végén 700 ezer katonával támadta Ukrajnát, az orosz hadiipar kibocsátása 2022-höz képest az egyes rendszerek terén 1,5–4,5-szörösére nőtt, és messze meghaladja az európai ipar kapacitásait. 

A 29 európai NATO-tag hadseregeinek összlétszáma ugyan nagyobb ennél – 1,47 millió fő –, de a Bruegel szerzői szerint egységes parancsnoki szerkezet és elegendő felszerelés híján problémás lehet egy orosz invázió feltartóztatása. Míg Ukrajnában jelenleg 230 dandár harcol a két oldalon, számos európai ország egyetlen harcképes dandár kiállítására sem képes. Egyebek mellett a harckocsik, gyalogsági harcjárművek, tüzérségi rendszerek és lövedékek terén is jelentősen lemaradásban van Európa, míg a rakétavédelem és drónhadviselés terén még rosszabb a helyzet.  

Ezeket a hiányosságokat persze az amerikai szövetség ellensúlyozza. Egyrészt az amerikai nukleáris védőernyő elég erős érv egy orosz támadással szemben. Másrészt a NATO aktuális tervei alapján Európa azzal számol, hogy egy konvencionális orosz támadás esetén a 100 ezer, jelenleg Európában állomásozó amerikai katona mellé további 200 ezres erősítés jönne a tengerentúlról. 

Miután az amerikai szárazföldi haderő egyetlen hadtestje több vassal bír, mint a német, francia és brit hadsereg együttvéve, ez erős elrettentést jelent – de csak addig, ameddig bízni lehet benne, hogy az aktuális amerikai elnök valóban hajlandó a NATO rendelkezésére bocsátani ezeket a csapatokat. A washingtoni bizalom megingása esetén ugyanakkor a jelenlegi elrettentési szint fenntartásához ki kell váltani a 300 ezer katonát és a három európai hadseregnyi felszerelést, nem is beszélve az amerikai haderő légi, logisztikai, és kiberhadviselési potenciáljáról. 

Borús képet fest az erőviszonyokról az IISS biztonságpolitikai agytröszt szintén februárban kiadott jelentése is, amely szerint Oroszország 146 milliárd dollárt, GDP-je 6,7 százalékát költötte a háborúra 2024-ben. Ez az ő kalkulációik szerint vásárlóértéken, azaz a jóval alacsonyabb orosz hadiipari árszinttel és munkaerőköltséggel kiigazítva valamelyest magasabb termelést jelent, mint az EU országainak együttes védelmi kiadása.  

Hiányos képességek

A fenti összehasonlítás annyiban csalóka, hogy egy teljesen a hadi termelésre átállított, más területeken sok sebből vérző és fenntarthatatlan orosz gazdaságot hasonlít egy ébredező Európához, amely harminc évnyi szunnyadás után kezdte rendbe szedni haderejét. 

Ugyanakkor az ébredezést illetően akut problémát jelent, hogy egyes képességek terén Európa nem rendelkezik rövid távú alternatívával. 

• Az európai országok légierői – az oroszokkal szemben – fejlett gépekkel bírnak, de relatíve kevés fejlett rakétával, pilótáikat pedig nem egy magas intenzitású háborús környezetre képezték ki, hiszen az 1990-es évek óta más missziókra készültek a térség seregei. 
• A sikeres légi hadviseléshez szükséges hírszerzési, megfigyelési, célpont-meghatározási és felderítési feladatok (ISTAR) terén Európa nagyrészt az Egyesült Államok képességeire van utalva, a rakétarendszerek és a lopakodási képességek csak amerikai importtal elérhetők.
• Erős az európai függés az amerikai logisztikai, szállítási kapacitásoktól is. 
• A NATO-n belül a parancsnoki és irányítási feladatok – az „európai pillér” erősítése ellenére – nagyrészt amerikai kézben vannak, és a valós harctéri tapasztalat is nagyrészt az Európában állomásozó amerikai parancsnokokra jellemző, míg a világcsendőrködésben jóval kisebb szerepet vállaló Európában jóval ritkább az ilyesmi.
• Franciaország és az Egyesült Királyság ugyan rendelkezik saját nukleáris ütőerővel, de ez egyrészt eltörpül az orosz mennyiség mögött (400 töltet, szemben 1700 aktív töltettel), továbbá erősen féloldalas.

A britek például csak tengeralattjáróról indítható rendszerekkel bírnak, ami erősen csökkenti opcióikat egy válság esetén. A víz alatti atomfegyverek lényege, hogy miután a tengeralattjárókat elvben nem lehet folyamatosan nyomon követni, az ellenség nem tudja kiiktatni azokat. Ugyanakkor a rakétaindítás automatikusan felfedi pozíciójukat, ezért egy válságban a taktikai vagy harcászati (kisebb méretű, nem az ellenség megsemmisítésére, hanem jelzésként szolgáló) atomcsapás nem igazán reális egy kizárólag tenger alatti fegyverekkel bíró ország számára, ami az eszkaláció menedzselése szempontjából baljós jel. 

Pont ezért a Keir Starmer brit kormányfő által összehívott vasárnapi londoni védelmi válságtanácskozáson a B-terv kidolgozása mellett az is központi téma volt, hogy hogyan lehetne Trumpot és kormányát Európa oldalán tartani. A találkozót követő nyilatkozatokban Zelenszkij, Starmer, Olaf Scholz leköszönő német kancellár és Giorgia Meloni olasz miniszterelnök is leszögezte, hogy továbbra is szükség van az amerikai garanciákra.  

Miből?

A képességfejlesztéshez szükséges pénz előteremtéséről már jó ideje folynak a viták Európában, amelyek során rengeteg koncepció előkerült, de egyelőre egyik mögött sem alakult ki konszenzus.

• Felmerült, hogy az Európai Bizottság engedélyezné a kohéziós források védelmi célokra való felhasználását, bár nem kifejezetten fegyverbeszerzésre – ezt a szabályok továbbra is tiltják –, hanem kettős felhasználású eszközökre, például drónokra, illetve a hadsereg által is használt infrastruktúra felújítására.
• A koronavírus-járvány idején létrehozott, 800 milliárd eurós gazdaságvédelmi alap, a Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszköz (RRF)  megcsapolása is napirenden van. Az RRF teljes keretét nem használták fel, 93 milliárd euró értékű adósságkibocsátási felhatalmazást nem aktivált az EU. Ezt akár lehetne bizonyos fajta hadi kiadásokra fordítani.
• Egy további javaslat egy külön, önkéntes kormányközi védelmi alap létrehozására vonatkozik, amely az Egyesült Királyság és Norvégia előtt is nyitva állna. Ez közös kötvénykibocsátással finanszírozná a közös védelmi beszerzéseket, a pénzügyi hátteret az Európai Beruházási Bank (EBB) adná. A terv támogatói között van Lengyelország, Hollandia, Finnország, Dánia és Görögország is. 
• Az Európai Unió Tanácsának soros elnöki tisztségét betöltő Lengyelország külügyminisztere, Radosław Sikorski azzal is előállt, hogy egy új, az EBB-hez vagy az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankhoz (EBRD) hasonló felépítésű, de kifejezetten a hadiipart finanszírozó bank létrehozásával lehetne átvágni a gordiuszi csomót.
• Andrius Kubilius, az EU védelmi biztosa azt szeretné, hogy a következő hétéves pénzügyi terv nagyságrendileg 100 milliárd eurós összeget különítsen el a védelmi feladatok finanszírozására. 
• A február eleji uniós védelmi csúcs előtt emellett 19 uniós tagállam egy közös nyilatkozatban kezdeményezte, hogy az EU alá tartozó EBB vállaljon nagyobb szerepet a védelmi ipar pénzelésében. Bár az EBB az elmúlt években lazította hozzáállását, a kifejezetten katonai projektek finanszírozását továbbra is tiltja alapszabálya.

A februári csúcson Ursula von der Leyen felvetette a költségvetési szabályok lazítását a védelmi kiadásokra vonatkozóan. Ezt azzal indokolta, hogy a költségvetési kritériumokat lefektető stabilitási és növekedési paktum különleges esetekben kibúvót ad a szabályok alól, és a jelenlegi biztonságpolitikai helyzettel könnyen magyarázható a lépés. Ez különösen Franciaország, Olaszország és Görögország esetében releváns, ahol egyébként a deficit erősen korlátozza a költségvetési teret.

Az is felmerült a brüsszeli tervek között, hogy a védelmi beruházások körébe nemcsak a fegyverbeszerzéseket, hanem a személyi kiadásokat és karbantartás költségeit is beleszámolják, azaz a hadsereg alapműködésének finanszírozása is mentesülhet a deficitszabályok alól.

Hogyan?

Ezek a néhány százmilliárdos összegek az európai gazdaság, illetve az elmúlt években az EU-s keretek között tető alá hozott gazdaságélénkítő programok méretéhez viszonyítva nem irreálisak. Ugyanakkor összekalapozásuk számos politikai kihívást felvet. 

Egyrészt az EU-nak továbbra is van négy, névleg semleges tagja, Ausztria, Írország, Ciprus és Málta, amelyek miatt a közös költségvetés katonai felhasználása minimum problémás. Másrészt ott van a magyar és a szlovák kormány, amelyek jelenlegi felállásukban szintén akadályozzák a védelmi közösködést. 

Az elvben a fegyverkezés mellett álló országok között is vannak éles törésvonalak a pénzügyi megoldást illetően. Régi vita, hogy míg Franciaország és más déli államok támogatnák a közös uniós adósságkibocsátást, addig Németország, Hollandia és más „takarékos” országok eddig ezt elutasították. E téren Berlin és az orosz fenyegetést komolyan kezelő északi országok részéről is van jele az enyhülésnek, de politikai áttörés Merz hatalomra jutásáig nem valószínű. Az új kancellárt emellett pedig a kiegyensúlyozott költségvetést előíró alkotmányos adósságfék, illetve a „békepárti” bal- és jobbszél előretörése is: az előbbi a védelmi kiadások jelentős növelését, az utóbbi az adósságfék felfüggesztését akadályozza.

Az eddig létrehozott és megszavazott, eleve mérsékelt mértékű uniós források felhasználásának szabályai is vitákat szültek. Ilyen például a mindössze 1,5 milliárd eurós Európai Védelmi Ipari Program (EDIP), amely a közös beszerzéseket hivatott támogatni. A probléma forrása, hogy Franciaország azt akarja elérni, hogy az európai pénzből csak európai fegyvert lehessen venni. Ezzel szemben az északi és keleti országok ellenzik a francia protekcionizmust, és a minél gyorsabb és minél magasabb színvonalat képviselő beszerzéseket támogatják – amelyek jelentős része amerikai. 

Ez a szembenállás áthatja az többi uniós védelmi tervről szóló egyezkedéseket is. A franciák részben anyagi érdekből, részben az Egyesült Államoktól való függés csökkentése végett a protekcionizmust képviselik. Mindez a francia és európai bizottsági álláspont szerint az uniós gazdaságnak is jót tenne, hiszen a nagy védelmi kiadásnövelés európai beruházásokat ösztönözne és munkahelyeket hozna létre, azaz kvázi gazdaságélénkítő programként is hatna. Az északi és keleti tagok szerint a védelmi import felfuttatása rövid távon elkerülhetetlen, és az politikailag is pont hogy megbékítené a kereskedelmi deficit kiegyenlítését célzó Trumpot. 

Egy tágabb hatalmi szempont, hogy az uniós programok növelik az Európai Bizottság formális és informális befolyását, ami nem csak Magyarországon okoz szuverenitási aggodalmakat. Többek között az Európai Unió Tanácsának soros lengyel elnöksége is jobban szeretné az Európai Bizottságot megkerülve, kormányközi alapon egyengetni az ügyeket. 

Mindemellett Trump sem tudta egyelőre betemetni az atlantisták és gaullisták közti ellentétet az európai védelmi politikában. Míg Franciaország hagyományosan az Egyesült Államoktól független, lehetőleg a francia érdeket képviselő európai kül- és védelmi politika mellett kardoskodik, addig az északi és keleti tagállamok hagyományosan kevésbé bíznak Párizsban. Ugyan megválasztása után még a korábban bősz atlantista Friedrich Merz is beállni látszik a francia vonal mögé, a francia-német tengely iránt hagyományosan gyanakvó Lengyelország vagy a balti és északi államok nem akarják teljesen elengedni a washingtoni szövetséget, és a háttérben azért abban is bíznak, hogy a trumpista külpolitika alacsony belpolitikai támogatottsága miatt nem egy permanens és visszafordíthatatlan irányváltás folyik az Egyesült Államokban.

Mire? 

A repkedő százmilliárdos összegek mellett az európai védelmi képességekkel kapcsolatos elemzéseknek régóta alapvető megállapítása, hogy nem csak a források mértéke, hanem azok felhasználásának alacsony hatékonysága, az európai hadseregek közötti jelentős párhuzamosságok megléte is komoly problémát jelent. 

Ebből fakadóan az EU-s védelmi képességek vakfoltjai legalább annyira szólnak a koordinációról és a politikai elkötelezettségről (illetve annak hiányáról), mint a pénzről. Az EU a válságkezelésre fókuszáló közös biztonság- és védelempolitikája részben pont ezen párhuzamosságok felszámolását, a struktúrák egységesítését és racionalizálását szolgálja, bár mérsékelt ambíciók mellett. Hasonló alapállásból készült az Európai Bizottság tavalyi védelmi ipari stratégiája, amely az felaprózódott európai védelmi ipar konszolidációját, összehangolt közös beszerzéseket, európai szintű ipari tervezést szeretne elérni.  

Ugyanakkor ezen a területen a tagállamok továbbra is az egyéni vagy a kormányközi megoldásokat preferálják. A nagyobb fejlesztési programok a harckocsiktól a az európai rakétavédelem kialakításán és a közép- és hosszú hatótávolságú rakéták fejlesztésén át a hatodik generációs vadászgépekig különböző, olykor átfedéseket mutató, egyes esetekben egymással versengő projektek keretében futnak. Ugyanez igaz a politikai koordinációra: a vasárnapi londoni találkozón – illetve már azt megelőzően – felmerült új védelmi struktúrákról való tárgyalások is alapvetően kormányközi, önkéntes alapon szerveződő „hajlandók koalíciójának” kialakításáról szólnak, nem egy EU-s védelmi unióról.

A másik probléma hogy az európai fegyverkezés célja elvben nem egy totális háború megvívása Oroszországgal, hanem az, hogy az elrettentés fokozásával megelőzzön egy totális háborút, illetve a védelmi képességek fejlesztésével elejét vegye az orosz hibrid hadviselésnek és a szürkezónás – a fegyveres erőalkalmazásnál alacsonyabb szintű, de ellenséges – tevékenységeknek a Balti-tengertől a kibertérig. 

A 2022-es ukrajnai invázió előtt az orosz rezsim magatartását racionális stratégiai érdekek mentén elemző nyugati, és köztük magyar szakértők döntő része hatalmasat tévedett, és manapság nyugat-európai katonai és hírszerzési vezetők nagyjából heti rendszerességgel nyilatkoznak róla, hogy egy ukrajnai tűzszünet esetén, a konfliktus terhei alól felszabadulva Moszkva pár éven belül képes és hajlandó lehet egy kiterjedtebb nyugati offenzívára. Ezzel együtt a stratégiai racionalitás, az elmúlt három év harctéri teljesítménye és az orosz gazdaság kapacitásai alapján továbbra is igaz, hogy Moszkva számára egy totális európai háborúnak nem sok értelme lenne, függetlenül attól, hogy pontosan hány dandárral és hány tonna vassal bír Európa nyugati fele.

Fejben dől el

A fogósabb kérdés nem a pénz és az acél, hanem a politikai elrettentés megteremtése: az elrettentés nem csak a hadsereg méretétől és a rendelkezésre álló vas tömegétől függ, hanem az azokat irányító politikai rendszerek magatartásától is. Az amerikai nukleáris védőernyő erejét a múltban sem pusztán az atomtöltetek száma jelentette, hanem hogy Moszkvában biztosak lehettek benne, hogy az aktuális amerikai elnök valóban hajlandó megnyomni a piros gombot. Ugyanígy, a NATO kollektív védelmének ereje is abból fakadt, hogy világos volt: az Egyesült Államok elvi és rendszerszintű hatalmi okok mentén hajlandó lenne beavatkozni a kisebb és gyengébb tagok érdekében is, mert globális hatalmának alapvető elemeként tekintett szövetségi rendszerére, annak egyben tartásához pedig elengedhetetlen volt a kollektív védelem világos ígérete. 

Donald Trump alatt mindkét téren jogos kételyek merültek fel az amerikai elkötelezettséget illetően. Azonban legalább ilyen valós kételyek öveznék egy francia, brit vagy német biztonsági garancia megbízhatóságát is: az elmúlt évek, évtizedek politikai magatartása alapján Moszkvában jogosan feltételezhetik, hogy Párizsban vagy Londonban nem nyomnák meg a piros gombot egy kis balti állam védelmében, vagy hogy a Bundeswehr vagy akár a felturbózott lengyel hadsereg nem indulna keletnek egy-egy alacsonyabb szintű orosz akció miatt. 

Ebből a szempontból

az elrettentés erősítése és az európai kollektív védelem létrehozása politikailag jóval fontosabbnak, de nehezebbnek tűnik, mint elkölteni párszáz milliárd eurót védelmi beszerzésekre.

Ehhez Franciaországnak, Németországnak és az Egyesült Királyságnak bizonyítania kellene, hogy kész hasonló szintű elkötelezettséget vállalni a szövetség keleti végei, gyengébb tagjai felé, mint az Egyesült Államok. Másrészt azt is demonstrálniuk kellene Moszkva felé, hogy ez az elkötelezettség nem egyes vezetőkhöz, politikai pártokhoz kötődik, hanem tág politikai és társadalmi támogatottságnak örvend – ahogy ez pár évvel ezelőttig az Egyesült Államokban is így volt.

Marine Le Pen és mozgalma, a német szélek, valamint a brexitpárti radikálisok új gyűjtőpártja, a Reform UK ereje alapján ez nehéz kihívásnak ígérkezik.  

Utóbbi dilemma a védelmi befektetések és katonai tervezgetés mellett komoly kérdéseket vet fel az európai politikai rendszerek alapelveit illetően is.  Az orosz rezsim számára a totális háborúnál sokkal jobb ár–érték aránnyal kecsegtet az Európa elleni hibrid hadviselés fenntartása, az uniós országok olcsóbb eszközökkel, így dezinformációval, kibertámadásokkal, szélsőséges pártok anyagi támogatásával, az euroszkeptikus kormányok bomlasztó magatartásának ösztönzésével való destabilizálása. 

Ez ellen a fegyverkezés legfeljebb mérsékelt eredményeket érhet el, azt is közvetve, az ipari foglalkoztatás növelésén és a gazdaságélénkítésen, és így a szélsőségeket az orosz propagandánál jobban magyarázó társadalmi folyamatok kezelésén keresztül.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkNépszerű és Orbán már rég javasolta, de lesz-e európai hadsereg?Az ukrajnai orosz invázió farvizén ismét felmerült, hogy az EU erősebb védelmi uniót, netalántán közös hadsereget hozzon létre.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkTrump NATO-fenyegetése régi stratégia, de eddig nem hallgatott rá EurópaAz amerikai elnökök az 1950-es évek óta próbálják rávenni a NATO-tagokat, hogy költsenek többet a védelemre, de a nyilvános fenyegetések eddig nem működtek.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ Donald Trump Emmanuel Macron Európai Unió friedrich merz hadsereg honvédelem NATO orosz-ukrán háború orosz-ukrán konfliktus Oroszország vlagyimir putyin Olvasson tovább a kategóriában