Hírlevél feliratkozás
Mészáros R. Tamás
2023. május 11. 04:34 Világ

Népszerű és Orbán már rég javasolta, de lesz-e európai hadsereg?

Az ukrajnai orosz invázió ismét bizonyította, hogy az Európai Unió és tagállamai nem képesek (vagy hajlandóak) az Egyesült Államok ráhatása és segítsége nélkül reagálni a katonai fenyegetésekre. Az Egyesült Államok dolláralapon közel kétszer annyi katonai segélyt nyújtott Ukrajnának, mint az összes európai uniós tagállam együttvéve, és az amerikai hírszerzési információk megosztása is fontos szerepet játszott a tavalyi ukrán offenzívában – miközben az ukrajnai orosz invázió az európai hírszerzés teljes csődje volt.

Ugyanakkor az ukrajnai háborúval az amerikai függőség kockázatai is ismét napirendre kerültek: a világrend változása, az amerikai prioritások átalakulása, a washingtoni belpolitika kiszámíthatatlansága és az európai és amerikai érdekek közötti ellentétek miatt az elmúlt években számos európai vezető vetette fel, hogy az EU-nak védelmi téren is ideje lenne a sarkára állni.

Orbán Viktor miniszterelnök már 2016-os tusványosi beszédében is azt hangoztatta, hogy létre kell hozni egy egy európai hadsereget, amely „valódi közös haderő lenne, valódi közös ezredekkel, közös vezénylési nyelvvel és közös szerkezettel”. Emmanuel Macron francia elnök egy híres 2019-es interjúban az Egyesült Államok megbízhatatlanságára hivatkozva agyhalottnak nevezte a NATO-t, és megválasztása óta az európai „stratégiai szuverenitás” megteremtése mellett kardoskodik a védelemtől a gazdasági ügyekig. De 2021-ben – még az Egyesült Államok kaotikus afganisztáni kivonulására utalva – Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke is egy közös uniós haderő felállítását szorgalmazta.

A probléma, hogy mint az európai integráció számos nagy ötlete, a közös védelem is elég lassan halad, és több évtizedes politikai dilemmákkal néz szembe: stratégiai nézeteltérések, a bizalom hiánya és az irányítás kérdése is hátráltatja, hogy az EU önálló katonai tényezővé váljon.

A briteknek köszönhetjük

A közös európai hadsereg terve már az 1950-es évek elején felmerült, ám az Európai Védelmi Közösség (EVK) tervét nem sikerült ratifikálni az ekkortájt kaotikus francia nemzetgyűlésben, és Nyugat-Európa – változó intenzitású francia különutasság mellett – nagyrészt a NATO struktúráján keresztül rendezte a közös védelmet.

A közös külpolitika és a védelmi integráció terve az 1970-es évektől éledt fel ismét, amikor felmerült az igény, hogy Nyugat-Európa gazdasági talpra állását követően a világpolitikában is fajsúlyosabb szereplővé váljon, és ennek érdekében képes legyen egységesen fellépni. Ekkor indult meg tapogatózás az EU elődje, az Európai Gazdasági Közösség tagállamai közötti külpolitika koordinációról (Európai Politikai Együttműködés néven), a mérsékelt közös védelmi ambíciók terepévé pedig a Nyugat-európai Unió nevű szerveződés vált, amelyet még 1954-ben, az EVK bukása után hoztak létre brit, francia, nyugat-német, olasz és Benelux részvétellel, hogy aztán harminc évig ne csináljon semmit. Ez sem közös hadsereg volt, a tagállamok által rendelkezésre bocsátott erők felett rendelkezett, és az 1992-ben meghatározott petersbergi feladatokra – humanitárius és mentési feladatok, konfliktusmegelőzés, fegyverzetellenőrzés, leszerelés, béketeremtés – használták őket kevésbé intenzív környékbeli válságok során.

A nagyobb fordulópont az 1990-es évek végén jött, amikor a korábban az uniós integrációt illetően minimum szkeptikus Egyesült Királyság a munkáspárti Tony Blair miniszterelnöksége alatt irányt váltott, és megpróbált a csírázó uniós kül- és védelmi politika élére állni. Ezt részben az motiválta, hogy Blair szerette volna kompenzálni a korábbi tartózkodó brit uniós politikából fakadó befolyásvesztést. Részben viszont abból fakadt az uniós ébredés, hogy a délszláv válságok megmutatták: az EU még közvetlen szomszédságában sem tud békét és stabilitást teremteni.

Az ezredforduló környéke tele volt nagy tervekkel és elhatározásokkal: 

  • az EU bekebelezte a Nyugat-európai Uniót, és magára vette a petersbergi feladatokat;
  • az 1999-es helsinki célok keretében egy 60 napon belül bevethető, 60 ezer fős gyorsreagálású válságkezelő haderő létrehozását célozta meg;
  • létrehozták a közös biztonságpolitika jogi és intézményi alapját, a tagállamok külügyi vezetőiből álló Politikai és Biztonsági Bizottságot, a védelmi vezetőkből álló Katonai Bizottságot és az uniós katonai törzset;
  • 2002-ben a Berlin-plusz megállapodás rendelkezett róla, hogy az EU szükség esetén a NATO kapacitásait is felhasználhatja saját műveleteihez, bár azt is vállalták, hogy a NATO elsőbbséget élvez, és az EU csak akkor lép fel, ha a NATO nem vállalja a dolgot;
  • 2003-ben megszületett az első uniós biztonsági stratégia (nagyrészt az amerikai lemásolásából);
  • 2004-ben a közös uniós védelmi ipari integráció segítése végett az Európai Védelmi Ügynökség is megalakult;
  • a 2007-es lisszaboni szerződés pedig a korábbinál valamivel autonómabb uniós külpolitikát hozott, létrejött az Európai Külügyi Szolgálat, és bekerült az uniós alapszerződésbe a kollektív védelem csírája, amennyiben a tagállamok vállalták, hogy az EU bármely tagját ért támadás esetén lehetőségeikhez képest segítenek az áldozatnak.

Sok bizottság, tétlen harccsoportok

Az ezredforduló forradalmi hangulata ugyanakkor a gyakorlatban mérsékelt eredményeket szült. A Helsinkiben vizionált 60 ezer fős haderő nem jött létre, ehelyett később azt találták ki, hogy tizennyolc darab, egyenként 1500 fős, egy-egy „vezető állam” irányítása alatt álló  multinacionális harccsoportot állítanak ki. Ezek 2007-től működnek, bár soha nem vetették be őket, amit az EU Katonai Bizottságának vezetője, Claudio Graziano tábornok egy tavalyi interjúban azzal indokolt, hogy a tagállamok nem jutottak megállapodásra a harccsoportok vezetéséről és bevetéssel kapcsolatos költségek rendezéséről; továbbá a NATO-nak sem akartak konkurenciát támasztani.

Az újabb lökést 2015–2016 között a Krím félsziget orosz elfoglalása, a brexit és Donald Trump amerikai elnökké választása adta: a brit kilépéssel jelentősen gyengült az EU potenciális katonai ereje, Trump színre lépése kétségbe vonta a NATO és az amerikai védelem megbízhatóságát, az orosz terjeszkedés pedig jelezte, hogy a korábbi balkáni és közel-keleti válságok után az EU közvetlen szomszédságába a nagyhatalmi területszerző akciók is visszatértek. És ugyan eddigre jó két évtized eltelt a délszláv válságok óta, a szíriai és líbiai válság és a 2015-ös migrációs hullám azt is megmutatta, hogy az EU még mindig nem képes rendet tartani közvetlen szomszédságában.

Ám ahogy a korábbiakban, a válságos helyzetre az EU ismét bizottságok és intézmények egyre összetettebb hálójának létrehozásával reagált.  

  • A tagállami hadseregek jobb integrálása végett – Dánia és Málta nélkül – létrehozták az állandó strukturált együttműködés elnevezésű programot, amely közös védelmi projekteket, például hírszerzési és technológiai együttműködéseket fog össze;
  • megalakult az aktuális hétéves pénzügyi ciklusra 13 milliárd eurós költségvetéssel megtámogatott Európai Védelmi Alap, amely a védelmi kutatás-fejlesztést hivatott elősegíteni;
  • 2020-ban  arról határoztak, hogy az EU-harccsoportokat 2025-re egy 5000 fős új gyorsreagálású erő váltja fel, és ehhez egy állandó parancsnokságot is létrehoztak Brüsszelben;
  • 2021-ben pedig elindult az EU békeeszköz elnevezésű alapja, amely a katonai segélyezést szolgálja, és fő kedvezményezettje Ukrajna, bár korábban az Afrikai Uniónak, Mozambiknak és Bosznia-Hercegovinának is nyújtott néhány tízmillió eurós segítséget.

Tavaly az unió stratégiai iránytű néven kiadott egy tágabb tervhalmazt is, ami a csillagokat is leígéri az égről: szó van a gyorsreagálású erők mellett hírszerzési és elemzési kapacitásokról, a hibrid fenyegetések és kibertámadások, valamint a külső információs befolyás elleni közös védekezésről, űrstratégiáról és haditengerészeti aktivizmusról is.

Az egyik oldalon az EU keleti és déli szomszédságában, valamint Afrikában valóban elkezdett aktívabb békefenntartói és béketeremtő szerepet játszani, Malitól Nigeren és Líbián át Koszovóig és Boszniáig – bár az vitatott, hogy mekkora sikerrel. Másrészt a szkeptikusabb elemzők szerint az uniós tagállamok az ezredfordulós optimizmus lecsengésével rendre nem tettek eleget a közös kül- és biztonságpolitikával kapcsolatos vállalásainak, és a békefenntartó és polgári missziókon túl egyelőre kevés a politikai elhatározás az ambiciózusabb katonai projektekre.

NATO vs. EU

Az ambíciók egyik korlátja, hogy különösen a skandináv és keleti tagállamok inkább a NATO-ra szeretnek támaszkodni. Ennek az egyik forrása, hogy az Oroszországgal és újabban Kínával szemben is keményebb külpolitikai vonalat képviselő tagállamok szemében Franciaország és Németország megbízhatatlan partner, hiszen – szemben az Egyesült Államokkal – nem hajlandóak és/vagy képesek komolyabb elrettentésre és katonai erő alkalmazására. A németek ráadásul eddig kevés hajlandóságot mutattak arra, hogy a védelmi integráció élére álljanak, a franciák pedig hagyományosan saját afrikai és közel-keleti projektjeikre próbálják használni az EU kapacitásait, ami az unió keleti végén tovább növelte a bizalmatlanságot Párizzsal szemben.

Egy kapcsolódó ok, hogy a NATO a világosabb célok, a sok évtizedes rutin és a bejáratott mechanizmusok miatt jóval hatékonyabban tud reagálni, mint a széttartó EU: az ukrajnai orosz inváziót követően a balti és az Ukrajnával határos tagállamok védelmét NATO-csapatokkal erősítették meg, a légvédelem már régóta hasonló rendszerben működik. A legutóbbi NATO–EU nyilatkozat is azt hangsúlyozza, hogy az európai uniós védelmi politika fejlődése az észak-atlanti szövetséget kiegészítve zajlik.  

Az uniós védelmi tervekkel szembeni szkepticizmus egy további közkeletű érve, hogy az uniós országok nem költenek eleget haderejükre, emiatt az európai hadseregek pocsék állapotban vannak, és alkalmatlanok az EU védelmének ellátására. Főként a német haderővel kapcsolatban merül fel, hogy egy bevetésre alkalmatlan ócskavastelep, amin egyelőre az Ukrajna elleni orosz támadás után bejelentett százmilliárd eurós haderőfejlesztési program sem változtatott sokat. Az sem lényegtelen szempont, hogy a brit kilépés után a 27 tagú EU-ban Franciaország maradt az egyetlen atomhatalom, amely az Egyesült Államokhoz képest elhanyagolható atomernyőt képes és hajlandó nyújtani az európai államok számára.

Az is homályos, hogy hogyan nézne ki egy aktívabb uniós védelmi politika irányítása. Eddig a közös kül- és biztonságpolitikát a kormányköziség jellemezte, egyhangú tagállami döntésekkel toporog az EU. Ez azonban már az integárció jelenlegi szintjén is akadályozza a döntéshozatalt, a további védelmi integráció pedig végképp nehezen elképzelhető így: a közös hadsereget pont az választaná el az önkéntes alapon működő NATO- és uniós misszióktól, hogy egységes és szupranacionális vezetési struktúrát kívánna.

Ez az európai hadsereg orbáni támogatását is kérdésessé teszi. A miniszterelnök gyakran hangoztatja, hogy nem támogatja az uniós integráció további mélyítését és az európai föderalizmust, hanem a „nemzetek Európájában” hisz; az uniós külpolitika terén pedig a magyar kormány gyakran vétóz egyedüli tagállamként relatíve kis jelentőségű ügyekben. Ezt nehéz összeegyeztetni azzal a ténnyel, hogy egy közös hadsereg felállításával a nemzetállam legfontosabb szuverén felelősségét, a védelmet utalnák egy föderális szervezet kezébe, amelynek irányítását nem lehetne lépten-nyomon vétóval befolyásolni.

Nemzeti ipar

Ha a közös hadsereg kemény diónak is tűnik, az európai védelmi ipar racionalizálása és az európai hadseregek egységesítése az együttműködés legfőbb területe lehetne. Mint Claudio Graziano kiemelte, míg az Egyesült Államok vagy Oroszország hadereje egy harckocsitípust használ, addig az uniós tagállamokban 17 különböző harckocsi van hadrendben; a haditengerészet és a légierő esetében Amerika 30 fegyverrendszerével szemben az EU-ban 180 eltérő platform van. Bár az EU-s tagállamok együtt évi 250 milliárd eurót költenek védelemre, ez így elaprózódik.

E téren már indult egységesedés Európában, a holland szárazföldi haderő nemrég betagozódott a német alá; de van példa mérsékelt francia–német, francia–görög és francia–brit integrációra is. Ugyanakkor a nyilvánvaló közös érdekek ellenére a „nemzeti érdekeket” itt is nehéz levetkőzni. Franciaország egy egységesebb európai védelmi ipari bázist akar létrehozni, és arra panaszkodik, hogy a németek nem elég támogatóak e téren; Németország viszont a régi francia protekcionizmust látja a tervek mögött, és rövid távon inkább Amerikából vásárolna.

Ez a történet játszódott le az Európai Bizottság által előterjesztett közös eszközbeszerzési programot esetében is, amely több vitát szült, mint eredményt: az Európai Parlamentben képviselők egy francia vezetésű csoportja azt szeretné, ha csak EU-s cégektől vehetnének fegyvert a pénzből, míg az atlantista képviselők szeretnék nyitva tartani harmadik országok előtt is a piacot, mert attól tartanak, hogy amerikai vagy akár dél-koreai import nélkül nem fogják tudni rendezni az eszközhiányt. Aktivisták szerint pedig természetesen ezen tervek arról szólnak, hogy a „katonai-ipari komplexum” pénzeltesse magát az uniós keresztül.

Ezeknek a lépéseknek az Egyesült Államokban sem örülnek. „Európa autonómiát akar a megfelelő védelmi kapacitások létrehozása nélkül, míg az Egyesült Államok jelentősebb európai védelmi szerepvállalást vár el, ám mindezt a NATO és az Egyesült Államok politikai befolyásának csökkenése nélkül” – foglalja össze az ellentmondásos helyzetet a washingtoni Brookings intézet egy tavaly nyári elemzése.

Igény van

A közös uniós védelmi politika iránti igény ezzel együtt vélhetően nem hal el. Washington és az EU külpolitikai és védelmi érdekei és elképzelései nem mindig vágnak egybe; Donald Trump elnökké választása és eklektikus védelmi elképzelései jelezték, hogy az Egyesült Államokban már messze nem megingathatatlan az Európa védelme iránti elkötelezettség, és Trump vagy egy hasonló republikánus elnök ismételt hatalomra jutása ismét a NATO „agyhalálával” fenyegetne.

Az amerikai külpolitika prioritásai ráadásul Trumptól függetlenül is változnak: Washingtonban egyértelműen Ázsiát tartják a következő évtizedek geopolitikai és gazdasági szempontból is meghatározó térségének, Kína erősödését pedig a fő biztonságpolitikai és gazdasági kihívásnak. Emiatt Joe Biden kormányában is azt várják Európától, hogy egyrészt vállaljon nagyobb önállóságot saját védelme terén; másrészt a NATO keretében szeretnének ázsiai geopolitikai érdekeikhez is támogatást kapni Európától, ami a Kínával gazdasági érdekei miatt kiegyensúlyozott viszonyra törekvő Franciaország és Németország számára minimum kemény dió.

Ezzel együtt az európai hadsereg a jelek szerint még jó ideig délibáb marad. Petr Pavel cseh elnök – volt NATO-tábornok – szerint ma már Macron sem egy európai hadseregben gondolkodik, hanem a NATO európai pillérét szeretné erősíteni. Mások azt is kiemelik, hogy bár retorikailag Macron szeret a NATO- és USA-független európai haderőről szónokolni, a gyakorlatban Franciaország az Egyesült Államokkal való interoperabilitásra törekszik, és az elnöki retorikával szemben valójában az utóbbi években a NATO egyre aktívabb tagjává vált.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEurópában hódít a külpolitikai idealizmusA balti térségben, Észak-Európában, de Csehországban és Szlovákiában is megjelent az elvi alapú, idealista külpolitika, miután – szemben a magyar kormánnyal – ezen országok úgy vélik, biztonságukhoz a demokrácia és az emberi jogok védelmét keresztül vezet az út.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkÖt semleges állam maradt még Európában, de ez egyre kevésbé tarthatóNéhány ország az ukrajnai háború alatt sem adta fel katonai semlegességét, ám a nyugati világ egyre kevésbé tolerálja a potyautasságot.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkJön a többpólusú világ, de nem biztos, hogy jól járunk veleA feltörekvő világ szerint a nyugati dominancia gyengülése igazságosabb világrendet hoz majd; a nemzetközi kapcsolatok teoretikusai szerint azonban instabil évtizedek jöhetnek.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ biztonságpolitika Emmanuel Macron Európai Unió hadsereg Orbán Viktor Olvasson tovább a kategóriában

Világ

Stubnya Bence
2024. június 21. 08:59 Közélet, Világ

Egyre messzebb kerül Európa a saját akkuipar kiépítésétől

A kínai versenytársak és az amerikai állami támogatások miatt szenvednek az európai szereplők, megrendeléseket buknak és beruházásokat halasztanak el.

Avatar
2024. június 19. 17:00 Világ

Amikor saját részvényeseit perli az olajipari óriás: trójai faló vagy zseniális klímahack?

Az ExxonMobil és a részvényesi álca mögé bújt klímaaktivista csoportok közti jogi csata kimenetele fontos precedenst teremthet abban, hogy mit kérhetnek számon a részvényesek egy olajipari vállalaton.

Mit hoz az Európai Parlament jobbra tolódása a gazdaság számára?

Ha ellenállás bontakozik ki az EU-s költségvetési szabályokkal szemben, akkor a költségvetési lazítás irányába mozdulhatnak el a tagországok.

Fontos

Jandó Zoltán
2024. június 24. 14:01 Közélet

Egy pincében végzi be a rendszerváltás legnagyobb pártja, megvehető a neve és logója

Az MDF-hez kapcsolódó védjegyeket 80 ezer forintos kikiáltási áron bocsátja árverésre az utódpárt JESZ felszámolója.

Stubnya Bence
2024. június 24. 10:56 Adat, Élet

Nőtt az anyagi összeomlás szélén állók aránya Magyarországon

Az arány 1 százalékpontot romlott tavaly 2022-höz képest, de még így is jobb a helyzet, mint 2013-ban.

Ercse Kriszta
2024. június 23. 06:35 Élet, Közélet

Az oktatási rendszer alapvető hibáit mutatja, hogy ilyen sokan megbuknak elsőben

Logisztikai és nem szakmai alapon kényszerül sok gyerek túl korán az általános iskolába, ahol nem kapja meg a számára szükséges támogatást.