Ha gazdasági és katonai téren még erős túlzás is lenne a hidegháborúhoz hasonlítani az Egyesült Államok és Kína viszonyát, az Egyesült Államok felett február elején “talált”, majd lelőtt kínai ballon esete valóban megidézte a régi szép idők gyakran banális, de olykor veszélyes esetek körül kerekedett politikai hisztériakeltését.

A kínai ballon február első napjaiban tűnt fel Montana államban, az Egyesült Államok kellős közepén, majd pár nappal később keletre, Dél-Karolina felé hagyta el az ország területét. Addigra azonban az amerikai közbeszéd központi elemévé vált, amelynek lelövését mind demokrata párti, mind republikánus politikusok tajtékozva követelték Joe Biden elnöktől, aki végül az Atlanti-óceán felett le is lövette azt február 4-én. 

Az ezt követő napokban az amerikai légierő további három azonosítatlan repülő tárgyat lőtt le Kanada és Amerika felett, és az Egyesült Államok azt állította, hogy a ballon egy kiterjedt kínai kémprogram része, és nem ez az első ilyen eset. Kína a kezdetektől azt állította, hogy egy meteorológiai ballonról van szó, amelyet elfújt a szél, majd később azt hangoztatta, hogy az Egyesült Államok kémkedik ballonokkal Kína felett. Az incidensre hivatkozva Anthony Blinken amerikai külügyminiszter lemondta tervezett pekingi útját, és a két kormány azóta is szájkaratézik az ügyben.

Amerikai sajtóértesülések szerint Washingtonban is egyre többen gondolják úgy, hogy a ballon valóban az időjárási körülmények miatt kötött ki Montanában, bár ez nem azt jelenti, hogy pusztán egy elkószált meteorológiai eszközről kenne szó: a ballont állítólag azóta követték, hogy Hajnan szigetéről felbocsátották, és eredeti pályája alapján a guami és hawaii-i amerikai bázisokat próbálta megfigyelni. 

A három további, a kínai ballont követően lelőtt azonosítatlan repülő tárgy pedig vélhetően nem jelentett veszélyt, sőt egyes közvetett jelek szerint olyan spekulációk is napvilágot láttak az amerikai sajtóban, hogy az egyik lelőtt tárgy egy olcsó hobbiballon lehetett, amelyet egy 450 ezer dolláros rakétával sikerült hatástalanítania egy F-22-es vadászgépnek. 

A történet a nevetséges elemein túl két komolyabb tanulsággal is szolgál. 

• Az egyik ilyen, hogy a jelek szerint a kényes helyzetekben oly fontos kommunikációs csatornák nem működnek jól Washington és Peking között, és nem képesek kezelni a hasonló incidenseket. Az amerikai sajtónak név nélkül nyilatkozó külügyérek szerint a ballon ügyében már január 28-án kapcsolatba léptek a kínai kormánnyal – ekkor lépett be az eszköz Alaszka légterébe –, de napokig nem kaptak reakciót.
• Az incidens arra is rávilágított, hogy mekkora a homály Washingtonban és más nyugati fővárosokban a kínai vezetés motivációival és a kínai döntéshozatallal kapcsolatban.
• Egyesek pedig a kémjátszmák fokozódását olvassák ki a történetből. A Financial Timesnak nyilatkozó washingtoni források szerint a ballon körüli hisztéria mögött egy tágabb folyamat áll: a kínai hírszerzés az utóbbi években nagyot fejlődött mind az információgyűjtés mennyiségét, mind minőségét illetően, és ma már beérték vagy leelőzték az oroszokat. Peking szempontjából teljesen természetes dolog, hogy egy nagyhatalom kémkedik más hatalmak után, amelyek ugyanúgy kémkednek utána. Az Egyesült Államok ugyanakkor a jelek szerint nehezen dolgozza fel a helyzet változását. 

Ezzel együtt olyan elképzelések is vannak, amelyek szerint a kémkedés fokozódása nem feltétlenül baj, mert bizonyos körülmények között a jobb informáltság stabilizáló hatással bírhat a nemzetközi politikára, a kémkedés pedig a hidegháború alatt is a nagyhatalmi viszonyok velejárója volt. Ugyanakkor a ballonügyhöz hasonló bakik és a hírszerzés megbízhatóságának inherens problémái miatt komoly veszélyeket is tartogat a jelenség. 

Kis kémkedés jó kémkedés

Bár a kémkedéssel mint autonóm jelenséggel a nemzetközi politika elméletei hagyományosan nem sokat foglalkoznak, a hidegháború története nehezen írható le a különböző fedett manőverezések és hírszerzési akciók nélkül. Ezek az akciók pedig nem csak hogy mindennaposok voltak (és vélhetően ma is azok), egyes értékelések szerint inkább pozitív hatással voltak a békére. 

A vicces dolog a kémkedéssel kapcsolatban, hogy egy bizonyos mértékig gyakran stabilizáló hatással van a nemzetközi kapcsolatokban (mert a kémkedő államok meg tudnak bizonyosodni róla, hogy a riválisaik nem készülődnek ellenséges lépésekre), hacsak nem kerül nyilvánosságra, mert akkor destabilizálóvá válik. Emiatt jelentős az esélye, hogy a ballonnal kapcsolatban a legveszélyesebb dolog annak megtalálása volt 

– írta Patrick Iber, a Wisconsini Egyetem hidegháborúval foglalkozó történésze.  

Még jóval a ballonügy előtt, tavaly nyáron hasonló gondolatokat fogalmazott meg egy másik amerikai történész, Joshua Rovner is, aki szerint a kémkedés bizonyos körülmények között békítőleg hathat a nemzetközi kapcsolatokban. A háború a magas költségei miatt általában irracionális lépés, és gyakran annak következménye, hogy a felek rosszul informáltak a másik céljaival és képességeivel kapcsolatban, és emiatt nem tudnak egy kölcsönösen elfogadható kompromisszumra jutni. Hasonlóképpen a kémkedés akkor is stabilizáló hatású lehet, ha képes előre jelezni az ellenség offenzív céljait, és lehetővé teszi ezek megelőzését. (Bár ahogy az ukrajnai invázió mutatja, ez nem mindig elég.)  

A hidegháború alatt a kémkedés sok esetben az eszkaláció ellenében hatott, és kifinomultabb eszközökkel rendezett vagy próbált meg rendezni szuperhatalmi nézeteltéréseket. Emiatt az Egyesült Államok és a Szovjetunió is elfogadta, hogy a kémkedés a nemzetközi politika velejárója, és bizonyos mértékig hallgatólagos egyetértés övezte a játékszabályokat.

Nem veszélytelen

Ugyanakkor Rovner azt is kiemelte, hogy azért ez nem minden esetben van így: a kémkedést gyakran önmagában is agresszív magatartásnak tartják az államok, miután abból indulnak ki, hogy az információgyűjtés gyengeségeik feltérképezését és egy potenciális támadás előkészítését jelentheti. 

Ha a kémkedésen keresztül az egyik fél jobb információkkal rendelkezik a másikról (más szóval információs aszimmetria alakul ki), akkor ebből katonai vagy gazdasági előnyt kovácsolhat. Azaz a kémkedés esetében is előkerül az alapvető biztonsági dilemma: amikor egy adott ország a biztonságát próbálja növelni, jelen esetben az ellenség motivációinak és képességeinek megismerésével, azt az ellenség a saját biztonsági helyzetének romlásaként éli meg.

Az amerikai–kínai viszony egy külön jellegzetessége, hogy mindez a gazdasági ügyekre is kiterjed: a kínai kémkedés egy jelentős része az amerikai és más nyugati technológiák megszerzését célzó ipari kémkedés, amelyet Washingtonban az amerikai nemzetgazdaság elleni támadásként élnek meg.

Hasonló a probléma a kémkedés egyik legújabb és legnépszerűbb területén, a kiberbiztonság területén, ahol a defenzív és offenzív képességek nem igazán különülnek el: a legjobb védekezők jobban ismerik a sebezhetőségeket és rendszereik gyenge pontjait, emiatt azt is jobban tudják, hogy hol érdemes támadni; a legjobb támadók fő erénye, hogy képesek feltérképezni és kihasználni ezeket a sebezhetőségeket, ez azonban saját rendszereik védelme szempontjából is kulcsfontosságú tudás.

Szintén felmerülnek dilemmák a hírszerzési információk nemzetközi szövetségeken belüli megosztásával kapcsolatban. Jellemző, hogy a gyengébb képességekkel bíró országok az erősebb szövetségeseik, jellemzően az Egyesült Államok segítségére szorulnak az ellenséges országokról való adatgyűjtés terén, ám az Egyesült Államok nem feltétlenül érdekelt a teljes igazság megosztásában és/vagy előnyére válhat a kisebb országok manipulálása. Önmagában ez a percepció is problémát okozhat, például Ukrajna orosz lerohanását hiába jelezte előre az amerikai hírszerzés, a legtöbb európai ország vezetése azt feltételezte, hogy Washington manipulálni akarja őket.  

Jellegéből fakadóan megbízhatatlan

Egy tágabb probléma, hogy a béna kémkedés gyakori, veszélyes és nem is feltétlenül egyedi hibákkal magyarázható jelenség. A hidegháborúban például az amerikai hírszerzés elég gyakran rosszul mérte fel az ellenség motivációit, és ez a hidegháború vége óta sem változott.

A néha Robert Jervis, a nemzetközi kapcsolatok kutatásának egyik legnagyobb alakja, aki a hidegháború alatt az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség, azaz a CIA külső tanácsadójaként is dolgozott, egy 2010-es könyvében az iráni iszlám forradalmat és az iraki háborút megelőző amerikai hírszerzési hibákat elemezve azt írta, hogy ugyan a legtöbb államközi válságot az ellenség cselekedeteivel kapcsolatos félreértések előzik meg, és emiatt azok szinte definíció szerint hírszerzési hibák eredményei, a hírszerzési hibák a műfaj velejárói, és elkerülhetetlen jelenségek. 

Ő persze nem az ahhoz hasonló bakikra gondolt, mint amikor a kémballont elfújja a szél, hanem arra, hogy az információgyűjtés sosem lehet teljes körű, a begyűjtött információk elemzését pedig emberek végzik (vagy legalábbis a végső konklúziót emberek vonják, még ha Jervis ideje óta a gépi adatgyűjtés és elemzés nagyobb szerepet is kapott), akiket az információk minősége mellett a szervezeti kultúra, egyéni ösztönzők és a rájuk nehezedő külső (sok esetben politikai) nyomás is befolyásol. 

Így gyakran az elemző elvárásai és igényei határozzák meg, hogy mit látnak bele a bizonyítékokba; ebből fakadóan pedig az információgyűjtés minősége és mennyisége sem biztosítja a pontosabb hírszerzési munkát és a bölcs döntéshozatalt. Valójában az elemzés minél jobb, a következtetései annál kevésbé biztosak, és így kisebb támaszt adnak a politikai döntéshozó felé – egyúttal pedig növelik a politikus felelősségét. 

Nem feltétlenül segít

Bizonyos helyzetekben vélhetően a teljes informáltság sem segítene. Az ukrajnai orosz invázióval kapcsolatban például népszerű magyarázat, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök túlbecsülte az orosz fegyveres erők képességeit és alulbecsülte az ukrán ellenállást és a nyugati hajlandóságot az ukránok támogatására, vagy azért, mert az orosz szolgálatok nem jól mérték fel a helyzetet, vagy azért, mert nem mertek reális helyzetértékelést adni Putyinnak. 

Ezzel szemben az inváziót az orosz birodalmi tudat, Putyin személyes filozófiája, esetleg a háború mellett szóló belpolitikai érdekek mentén magyarázó elméletek azt sugallják, hogy az orosz elnök számára a költség-haszon számítás alapját nem az elvesztett emberéletek, harci eszközök vagy külföldi energiapiacok adják, hanem a materiális racionalitás által nehezen megfogható eszmék és elképzelések, emiatt az sem feltétlenül tántorította volna el, ha előzetesen helyesen értékeli invázió nehézségeit. 

A háború kirobbantása óta eltelt egy év orosz lépései alapján Putyin költségtűrése eleve kiemelkedően magas, ami azt sejteti, hogy ahogy Jervis értékelése alapján az sem előzte volna meg az iraki háborút, ha George W. Bush jobb hírszerzési jelentéseket kap, így vélhetően az ukrajnai inváziót sem akadályozta volna meg a hatékonyabb kémkedés. 

Ezzel együtt az Egyesült Államok és Kína jelenlegi kormányával kapcsolatban még él az elképzelés, hogy alapvetően racionális szereplőkről van szó, ezért esetükben a jobb informáltság járhat előnyökkel – már ha nem lesz belőle nemzetközi botrány.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ biztonságpolitika egyesült államok hírszerzés kémkedés Kína külpolitika Olvasson tovább a kategóriában