Hírlevél feliratkozás
Mészáros R. Tamás
2022. szeptember 28. 06:18 Világ

Miért vallottak kudarcot az oroszok az egyik legerősebbnek gondolt fegyverükkel?

Az elmúlt években a médiában és bizonyos elemzői körökben népszerű nézet lett, hogy a jövőben mesterséges intelligencia által irányított gyilkos robotok közti küzdelmek és irodákban vívott hekkerpárbajok fogják meghatározni az államközi konfliktusok kimenetelét. 

2021 decemberében (két hónappal az ukrajnai invázió előtt) a brit királyi külügyi intézet, a Chatham House egy elemzője például arról írt, hogy Oroszországnak nem kell lerohannia Ukrajnát, mert egy kibertámadással képes kiiktatni az ukrán hadsereg kommunikációs rendszereit és a polgári infrastruktúrát, és ezáltal rá tudja venni az orosz követelések kielégítésére az ukrán kormányt és annak nyugati szövetségeseit. A RAND nevű védelmi agytröszt „jelentős kiber- és elektronikai hadviselésre” számított, míg Jason Healey, a Columbia Egyetem kutatója az orosz offenzívát támogató meglepetésszerű kibertámadást jósolt

Az Ukrajna elleni orosz invázió azonban nagyon más jelleget öltött. Annak ellenére, hogy az Oroszország jelentette kiberfenyegetés évek óta központi eleme az amerikai és európai elemzéseknek, eddig nem tudni komolyabb kibertámadásról, és ha volt is ilyen, az a jelek szerint nem tudott pusztító csapást mérni az ukrajnai kommunikációs hálózatokra és/vagy az infrastruktúrára. De arról sem tudni, hogy akár Ukrajna, akár az Egyesült Államok megpróbálta volna a kibertérben akadályozni az orosz támadást. 

Ennek okairól elemzők és politológusok több mint fél évvel a háború kezdete után is vitatkoznak, és az utóbbi hetekben pár mélyebb, elméleti összefoglaló is megjelent arról, hogy vajon miért maradt el az orosz kiberoffenzíva Ukrajnában.

  • Ezek részben amellett érvelnek, hogy a kiberhadviselés és a konvencionális háború eltérő politikai és stratégiai célok elérésére alkalmas, és a két módszert műveleti szempontból is nehéz összehangolni. Emiatt Oroszország számára sem lenne reális taktika, hogy a kibertérben próbálja megtörni az ukrán ellenállást.
  • Egy másik vetület, hogy a kiberhadviseléssel kapcsolatos elemzések döntően azzal számoltak, hogy a támadó fél van stratégiai előnyben a védekező féllel szemben. Ez a tézis a konvencionális hadviselés esetében már megdőlt, és a jelek szerint a kibertérben sem olyan egyszerű az offenzív stratégia, mint a korábbi elméletek feltételezték.

Kiváltja, kiegészíti?

Nadja Kosztiuk és Erik Gartzke, a Georgia Institute of Technology és az Kaliforniai Egyetem (San Diego) kutatói egy tág áttekintést adnak arról, hogy milyen viták folynak a kiberhadviseléssel kapcsolatban, és milyen különböző elméletekkel igyekeznek magyarázni a politikatudomány művelői azt, hogy a várakozásokkal szemben hét hónap háborúskodás után sincs érzékelhető jele a kiberhadviselés súlyosabb formáinak.

Az egyik elméleti álláspont szerint a kiberhadviselés a konvencionális hadviselés kiváltását hivatott elérni: a kibertámadásokkal az agresszorok képesek rontani vagy elpusztítani az ellenség harci képességeit. Ez a módszer kisebb költségekkel jár, mint a konvencionális hadviselés, ideális esetben könnyebb tagadni az állami felelősséget a támadás mögött, és emiatt kisebb eséllyel vezet ellencsapáshoz. Ennek egy prominens példája a Stuxnet nevű vírus, amelyet a vádak szerint az Egyesült Államok és Izrael fejlesztett ki, hogy megakassza vele az iráni atomfegyver-programot. Más szóval a vírus az iráni atomlétesítmények elleni fegyveres támadás kiváltását szolgálta.  

Egy kapcsolódó, bár kicsit más irányból érkező megközelítést ad a fent említett Healey és a stratégiai elméletek egyik legnagyobb alakja, a néhai Robert Jervis egy 2020-as tanulmányában. Szerintük relatíve békésebb időszakokban és/vagy olyan helyzetekben, amikor mindkét fél a fegyveres konfliktus elkerülésére törekszik, a kiberkonfliktusok a feszültségek levezetésének eszközei lehetnek. Amikor például 2019-ben Irán olajtankereket támadott a Perzsa-öbölben és lelőtt egy amerikai drónt, az Egyesült Államok kibertámadásokkal reagált. Ez egy jelképes, a katonai erőnél szándékosan alacsonyabb szintű ellencsapás volt, amellyel Washington elmondhatta, hogy reagált, de nem kellett további eszkalációtól tartania.

Egy másik álláspont szerint a kiberhadviselés a konvencionális hadviselést nem kiváltó, legfeljebb kiegészítő eszköz. Ezen elmélethalmaz szerint a kiberfegyverek fő értéke, hogy egy háborús helyzetben az agresszor kibertámadássokkal lehet képes degradálni az ellenfél védelmi képességeit, például a kommunikációs hálózatok és a hadi infrastruktúra feletti irányítás megbénításával vagy az információs környezet alakításával. Oroszország a Grúzia elleni 2008-as hadművelete idején hasonló taktikát alkalmazott, amikor a konvencionális támadást kibereszközökkel készítette elő.

Healey és Jervis a kibertámadások és a konvencionális háború potenciális összefonódásairól több esetet vázol fel. Egyrészt, ha a kibertámadások egzisztenciális fenyegetést hordoznak, akár a kibertámadások vagy azok veszélye is vonhat maga után konvencionális katonai választ. Egy másik lehetőség, hogy a katonai konfliktus növekvő esélye vezet kiberháborúhoz, vagy a felek a katonai konfliktus mellett folytatnak kibertámadásokat. Egy akut geopolitikai válságban a feleknek nincs érdekében visszafogniuk magukat, így a kiberhadviselés is természetes része a bevethető arzenálnak. Az ilyen helyzetekben különösen fontos lehet a meglepetésszerű támadások jelentősége, a kiberfegyverek hatását szerintük így lehet maximalizálni.

Közvetett helyettesítés

A harmadik álláspont szerint a kiberhadviselés és a konvencionális hadviselés két, egymástól független eszköz az államok kezében. Kosztiuk és Gartzke egy korábbi tanulmányban a kibertámadások és a konvencionális háború viszonyát vizsgálva arra jutott, hogy a kiberhadviselést néhány fontos kivételtől eltekintve általában nem a konvencionális háború támogatására vagy kiváltására használják az államok, hanem a két „fegyvernem” jellemzően elkülönül. 

Szerintük ez részben arra vezethető vissza, hogy a kiberhadviselés és a konvencionális hadviselés eltérő politikai és stratégiai célokat szolgál. A kibereszközök ma elsősorban a hírszerzésben, a technológialopásban, a közvélemény befolyásolásában és a diplomáciai játékokban hatékonyak, de a terület- és erőforrásszerzést, rezsimváltást vagy az ellenség katonai képességeinek elpusztítását célzó műveletekben nem.

Utóbbihoz hozzájárul, hogy konfliktushelyzetben nehéz összehangolni a kibertámadásokat a konvencionális támadásokkal: a kiberhadviselés időigényes, a célpontok sebezhetőségeinek feltérképezése sok munkával jár, és ritka, hogy a támadó fél kedvére tudja megakasztani a hadi helyzet szempontjából fontos infrastruktúrát. Kosztiuk és Jurij Zsukov, a Michigani Egyetem kutatója egy 2019-es cikkében a 2014 utáni kelet-ukrajnai orosz hadműveleteket és a szíriai háborút vizsgálva arra jutott, hogy a kiberhadviselés semmilyen harctéri előnnyel nem járt, miután a kibertámadásokat nem tudták megfelelően összehangolni a konvencionális hadviseléssel.

Kosztiuk és Gartzke a fentieket kiegészítve amellett érvel, hogy a kiberfegyverek a konvencionális hadviselés közvetett helyettesítői. A kibertámadásokkal relatíve olcsón lehet stratégiai előnyre szert tenni az ellenséggel szemben, legyen szó információgyűjtésről, a belpolitikai helyzet manipulálásáról vagy infrastruktúra elleni támadásokról. Másrészt az államközi konfliktus céljai is változóban vannak, például a legtöbb állam ma már nem akar területet szerezni, mivel annak nem sok értéke van, viszont az információ és tudás begyűjtése annál értékesebb. Emiatt az államközi konfliktusok nagyobb része folyik a kibertérben, és a konvencionális konfliktus az esetek jelentős részében értelmetlenné és szükségtelenné válik. Ez azonban nem jelenti, hogy eltűnik a konvencionális háború, mert bizonyos politikai célokat nem lehet a kibertérben érvényesíteni (ezért közvetett helyettesítő).

Mi történik Ukrajnában?

Télen és tavasszal több kisebb-nagyobb támadás érte az ukrán kormányzat szerveit és a pénzügyi világ különböző szereplőit, ugyanakkor kiterjedt kiberoffenzíváról nem volt szó. Szintén voltak orosz próbálkozások a konvencionális offenzíva kibereszközökkel való megtámogatására, például az ukrán hadsereget kiszolgáló kommunikációs műholdrendszer megbénításán és az ukrán hadsereg tagjait célzó kibertámadásokon keresztül. Ugyanakkor ezek hatása is mérsékelt és időleges maradt. 

Kosztiuk és Gartzke persze hozzáteszi, hogy a kiberhadviselés tényleges mértéke jelenleg nem ismert, és lehet, hogy később kiderül, hogy komolyabb orosz próbálkozások is történtek, amelyek esetleg a harctéri helyzetre is hatással voltak. Ám a jelen ismeretek szerint a kibertérben történtek nem voltak jelentős hatással az orosz invázióra. 

  • Ennek egy potenciális oka, hogy Oroszország nem rendelkezik a megfelelő képességekkel egy igazán pusztító kibertámadáshoz.
  • Egy másik potenciális ok, hogy Moszkva csak konvencionális eszközökkel elérhető célokat fogalmazott meg: területet és a terület feletti közvetlen irányítást csak konvencionális fegyverekkel lehet szerezni, a kibertérben nem.
  • A kiber- és az konvencionális eszközök együttes használatát pedig az is valószínűtlenebbé tette, hogy a jelek szerint az orosz erők még a hadszíntéren sem igazán tudták koordinálni műveleteiket, nemhogy a kibertérben.

Látványos kivételt képeznek az információs tér kialakítására tett kísérletek, amelyek az invázió előtt és alatt is folytatódtak. Az orosz propaganda Ukrajnában és a nyugati világban nem igazán jött be, de belföldön és az Európán kívüli világban igen. Ez Kosztiuk és Gartzke szerint a közvetett helyettesítés elméletét támasztja alá, amennyiben az invázió és az információs offenzíva eltérő célokat akart megvalósítani egymással párhuzamosan: a területszerzést és a közvélemény befolyásolását, utóbbit részben azért, hogy a nyugati világ közvéleményének befolyásolásán keresztül csökkentsék a háború költségeit, illetve egy potenciális jövőbeli konfliktus esélyét.

Egyes alternatív magyarázatok szerint Oroszország eddig szándékosan nem vetette be kiberfegyvereit, ugyanakkor ez stratégiailag nem tűnik jó opciónak, hiszen a polgári és katonai infrastruktúra megbénítása az invázió kezdetén jelentette volna a legnagyobb segítséget az orosz csapatoknak. Az is ez ellen szól, hogy a nagy kiberoffenzíva a konvencionális erők megakadása és az éledező ukrán ellentámadások ellenére sem jött el, más szóval nem világos, hogy pontosan mire is vár Oroszország a kiberfegyverek bevetésével.

Felmerült az is, hogy az orosz kiberhadsereg nem volt megfelelően tájékoztatva az invázióról, és nem tudtak felkészülni egy nagyobb offenzívára. Ennek ellentmond, hogy a konvencionális csapatok közel egy évig fejlődtek fel az ukrán határon a februári offenzíva előtt, és az amerikai hírszerzés már ősszel tudott a háborús tervekről. Az is gyengíti ezen elméletet, hogy az oroszok korábbi bizonyítékok alapján évek óta ki-be jártak az ukrajnai infokommunikációs rendszerekbe, így nem egy ismeretlen ellenséget kellett volna megtámadni. Valószínűbb magyarázat, hogy Moszkvában úgy látták, egy nagyobb kiberoffenzíva nem járna jelentősebb előnyökkel egy területszerző háborúban. 

Az is lehetséges, hogy az igazán értékes ukrán célpontokat nem érték el az orosz hekkerek, amelynek oka lehet például, hogy egyes, a szovjet időkből származó ukrán katonai hálózatok nem kapcsolódnak az internetre, és közvetetten nehéz elérni őket. Ez azonban nem magyarázza, hogy az elérhető hálózatokat miért nem érte jelentősebb támadás. És végül egy további, a fentiektől nem független elmélet, hogy az offenzíva nem maradt el, csak nem volt sikeres, mert Ukrajna – esetleg amerikai vagy NATO-segítséggel – sikeresen ellenállt.

Nem mindig a támadó van előnyben

Egy ehhez kapcsolódó elméleti fejtegetéssel állt elő Brandon Valeriano, a libertariánus Cato Intézet és az amerikai tengerészgyaloság egyetemének politológusa, aki szerint a kiberhadviseléssel kapcsolatos politikai, elemzői és médiadiskurzus túlértékeli a támadó stratégiai előnyét, és alulbecsüli a védekező fél opcióit, ezáltal pedig hamis képet alkot a kiberkonfiktusok dinamikájáról.

Sokan mások mellett Jason Healey a Columbia Egyetemről például amellett érvel, hogy a támadások észlelése és a támadók rajtakapásának nehézségei miatt a védekezés már-már szélmalomharc, és a támadók súlyos előnyben vannak. Valeriano szerint ezzel szemben semmilyen bizonyíték nincs rá, hogy az agresszor lenne előnyben.

Az offenzív előny feltételezése szerinte eleve problémás, mert a kibertérben nehéz megkülönböztetni az offenzív és a defenzív műveleteket. A kibertámadók szankcionálása vagy jogi üldözése – a nagyobb támadásokat követő leggyakoribb ellenlépés – egyszerre defenzív (védelem a támadások ellen) és offenzív lépés (más államok és polgáraik elleni büntetőintézkedések meghozatala). A két terület nehezen elkülöníthető a képességek szempontjából is: a legjobb védekezők jobban ismerik a sebezhetőségeket és rendszereik gyenge pontjait, emiatt azt is jobban tudják, hogy hol érdemes támadni; a legjobb támadók fő erénye, hogy képesek feltérképezni és kihasználni ezeket a sebezhetőségeket, ez azonban saját rendszereik védelme szempontjából is kulcsfontosságú tudás.

További probléma, hogy a kiberhadviselési képességek nehezen beazonosíthatók. Már a konvencionális fegyverzet terén is igaz, hogy pusztán statisztikai adatokból nehéz következtetni egyes konfliktusok végkimenetelére, ahogy Vietnámban, Afganisztánban (kétszer is), vagy most Ukrajnában kiderült, ahol a papíron sokkal erősebb fél (a jelen állás szerint) nem tudott győzelmet aratni. Miután a kiberháborúról jóval kevesebb megfigyelhető információkkal rendelkezünk, az offenzív és defenzív képességek felmérése még problémásabb. Az pedig az ukrajnai helyzet alapján végképp nehezen megjósolható, hogy az ismert kiberképességek milyen előnyökkel járhatnak egy aktív konfliktus esetén.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAz oroszok napokon belül bekebelezik a megszállt ukrán megyéket, ezután jöhet a mozgósításAz ukrán többségű területen a szavazóbizottságok rendőri kísérettel kopognak majd be a lakókhoz.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA szankciók legalább két évtizedes stagnálásba küldik az orosz gazdaságotTóth-Czifra András, Oroszországgal foglalkozó politikai elemző szerint a felszín alatt látszik, hogy az orosz gazdasági modell komoly kihívásokkal küzd. G7 Podcast!

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA háború eddigi leglátványosabb sikereit aratták az ukránok az utóbbi órákbanA vártnál is gyorsabb és nagyobb az ukrán hadsereg ellenoffenzívájának sikere Harkiv térségében, ahol szombaton minden jel szerint visszafoglalták Kupjanszk és Izjum városát.

Világ biztonságpolitika kiberbiztonság kibertámadás orosz-ukrán háború orosz-ukrán konfliktus Olvasson tovább a kategóriában

Világ

Hajdu Miklós
2022. november 25. 13:34 Világ

Mindent megtesznek az ukránok, de egyre nehezebben tudnak úrrá lenni a közművek rombolásán

Egyelőre alkalmazkodik a lakosság az akadozó közműszolgáltatásokhoz, de ez egyre nagyobb kihívás az áramhálózatot érő rendszeres orosz rakétacsapások közepette.

Nagy Zsolt
2022. november 25. 09:03 Tech, Világ

Az oroszok a világ legfejlettebb elektronikai haditechnikáját vitték Ukrajnába, rá is faragtak

Az invázió első napjaiban lehengerlő erőt mutatott az orosz elektronikai hadviselés. Túlságosan erőset.

Évi 711 milliárd dollár: ennyi lenne a Föld túlélésének ára

Úgy tűnik, árcédulát kell rakni a természetre ahhoz, hogy ne pusztítsuk el.

Fontos

Hajdu Miklós
2022. november 25. 19:33 Közélet, Vállalat

Tarlós célját is teljesíti Karácsony a milliárdos nyereségű FCSM visszavásárlásával

Amellett, hogy egységesen kezelheti a jövőben a főváros a vízi közműveket, egy régi konfliktus is lezárulhat a csatornázási művek külföldi befektetőjével.

Halácsy Péter
2022. november 25. 16:37 Élet, Közélet

Miért nem tudja az iskola a vállalkozói gondolkodásmódot fejleszteni?

A gyerekeknek olyan szemléletet érdemes átadni, hogy merjenek hibázni, és a sikertelenségre ne végérvényes kudarcként, hanem kihívásként tekintsenek - írja a Prezi társalapítója.

Jandó Zoltán
2022. november 25. 04:34 Pénz, Vállalat

Sokkal gyorsabban fogy a gáz Magyarországon, mint más országokban

Visszaesett az import, miközben nőtt a kivitel. A mostani helyzet rávilágít arra az általános tévhitre, hogy a magyar tárolókban lévő gáz a mienk.