(A szerzők a Budapest Intézet vezető kutatói. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)
Az előző cikkben a minimálbér lehetséges társadalmi hatásait tekintettük át általában. De mit mondhatunk a minimálbér-emelésről itt és most?
A szakszervezetek (és esetenként a kormányok) a kizsákmányolás ellen, a teljesítménnyel arányos, méltányos bérezés védelmében szokták követelni a minimálbér emelését, ami rendjén is van, ez a dolguk. A dolgozó szegények érdekeinek felemlítése már inkább vitatható, hiszen a minimálbéresek nem feltétlenül szegények. Magyarországon a 64 év alatti felnőttek 12 százaléka él szegénységben (olyan háztartásban, ahol az egy főre jutó jövedelem a medián*Az a jövedelem, amelynél ugyanannyian keresnek többet, mint kevesebbet. Az átlagjövedelemnél általában alacsonyabb, mert nem húzza fel az aránylag kevés, de nagy összegű jövedelem. 60 százalékánál kisebb), míg a minimálbéresek között csak 8 százalék ez az arány. Ez azzal magyarázható, hogy a legszegényebbek többsége még minimálbéren sem tud dolgozni, legfeljebb közmunkán, illetve a minimálbéresek nem kis része második kereső a családban.
Általában is igaz, hogy a minimálbér emelése nem a gazdagoktól a szegények, hanem inkább az alacsonyabb jövedelműek között osztja újra a jövedelmeket: nyernek rajta, akiknek éppen van munkája, és vesztenek, akiket az emelés miatt elbocsátanak, vagy nehezebben találnak munkát. Magyarországon különösen sokan vannak a potenciális vesztesek: a munkaképes korú népesség 18 százaléka, a regisztrált munkanélküliek és a közfoglalkoztatottak több mint harmada alig tud olvasni, számolni.
Ez azt az érvet is megingatja némileg, amit a svéd tapasztalatokra hivatkozva szoktak emlegetni. Eszerint a minimálbér emelése jótékonyan hat a versenyképességre, hiszen megszünteti az alacsony termelékenységű munkahelyeket, és az onnan elbocsátottak átkerülhetnek egy hatékonyabb munkahelyre. Ez Svédországban tényleg működhet, ahol a munkaerő jól képzett, és ha véletlenül mégis hiányosak a készségei, elég besétálnia a munkaügyi központba, ahol heteken belül felmérik a meglévő és hiányzó készségeit, és megkapja a számára szükséges képzést.
Sajnos Magyarországon nemcsak a munkaerő készségei hiányosabbak, hanem a felnőttképzési rendszer sem képes a hiányzó alapkészségek tömeges pótlására. Az sem egyértelmű, hogy mindenkit lehetséges vagy érdemes képezni: a regisztrált munkanélküliek közel harmada, a közfoglalkoztatottak 38 százaléka 50 évesnél idősebb, esetükben a nyugdíjig hátralévő időben már nem feltétlenül térül meg a képzés, azaz jobban járunk (mi, magyar társadalom), ha a meglévő készségeikkel is elvégezhető munkát kaphatnak – csakhogy épp ezekből lesz kevesebb, ha emelkedik a minimálbér.
A képzetlen magyar munkaerő enélkül is egyre nehezebben fog munkát találni. A nagyvárosokban egyre gyakrabban látunk takarítógépeket és egyre ritkábban utcaseprőket: előbb-utóbb minden rutinszerű, könnyen automatizálható tevékenységet átvesznek a robotok. Ez nemcsak a képzetleneket érinti, a magasan képzett munkavállalókat is ki tudja váltani a mesterséges intelligencia vagy a robotok bizonyos feladatokban, de ők jobban tudnak alkalmazkodni, és továbbra is szükség lesz rájuk a kreatív vagy legalábbis kevésbé rutinszerű feladatok elvégzésében.
A robotizáció már itt van a hétköznapjainkban, csak a terjedés üteme a kérdés. Ez a vállalatvezetők és a befektetők döntésén múlik, amit pedig egyfelől a robotok (egyre csökkenő) ára, másfelől a kiváltható munkaerő (egyre növekvő) költsége határoz meg. Azaz a minimálbér emelése is hozzájárul az ütem gyorsulásához, amit kutatások is alátámasztanak. Ha a gyors robotizáció felkészületlenül éri a társadalmat, az a rendszerváltáshoz hasonlóan sokak életét keserítheti meg: túl sokan vannak az írni-olvasni is alig tudó munkavállalók, akik nem képesek rá, vagy már nem éri meg őket átképezni idősgondozónak, kórházi ápolónak, nem beszélve más, szaktudást és kreativitást is igénylő új munkalehetőségekről.
Ahogy a minimálbér gyors emelkedésétől nem várható a versenyképesség javulása, úgy az alacsonyan tartott minimálbérre és bérszintre sem lehet a versenyképességet alapozni. Amire szükség van, az a készségszint emelése: ennek lemaradása hosszú távon biztos leszakadást eredményez, a minimálbér-politikától függetlenül.
Vannak a minimálbér-emelésnek alternatívái Magyarországon? Hogyan lehet mégis javítani a dolgozó szegények helyzetén úgy, hogy az kevesebb kockázattal járjon és jobban célba érjen?
Az igazán tartós megoldás persze az, ha a jóléti ellátások mellett mindenkinek van lehetősége a készségeit megőrizni és fejleszteni, és senki nem hagyja el úgy az iskolapadot, hogy a tanuláshoz szükséges alapvető készségei is hiányoznak. Vagyis, ha a közoktatásban egyenlő esélyekkel indul a leghátrányosabb helyzetből érkező gyerek is, ha minden iskola képes a hozott hátrányok ledolgozására, és minden munkanélküli és leépítéssel fenyegetett dolgozó zsebében ott lapul egy igazi vagy virtuális vócser, amit a számára szükséges képzésre válthat egy államilag ellenőrzött, jó minőségű felnőttképző intézményben.
Az biztosan nem közgazdász dolga, hogy a sokféle ellentétes érdek között igazságot tegyen: ez politikai feladat.
A közgazdász segíthet viszont a fenti hatások kiszámolásával, vagy szerényebben: megbecslésével. Számos ország intézményes minimálbér-alkujában találnak időt, helyet, friss adatot és erőforrásokat, hogy ne az érdekelt felek elfogult háttéremberei, hanem független, elszámoltatható, szakmai renoméjuk által korlátozott munkagazdász szakértők szimulációinak ismeretében folyjék az alku. Magyarország még nem tartozik ezek közé.
Ezen lehetne változtatni: így legalább azokat a melléfogásokat, melyek abból fakadtak, hogy a farkasszemet néző résztvevők nem vették figyelembe, alá- vagy túlbecsülték a fenti hatások egyikét-másikát, el lehetne kerülni. Ez különösen fontos lenne a mostani helyzetben: a magas infláció elvitte a tavalyi minimálbér-emelés nagy részét, ugyanakkor az energiaárak emelkedése jelentős és ágazatonként eltérő mértékű költségemelkedést jelent a vállalatok számára, ami különösen megnehezíti a hatások felmérését.
A fentiekből szerintünk az is következik (és egy évtizede már mi magunk is javasoltuk), hogy ha el akarjuk kerülni a káros foglalkoztatási hatásokat, érdemes lehet megfontolni, hogy a minimálbért ne csak a szakmunkás-végzettség szerint, hanem más szempontok, például életkor vagy földrajzi régió szerint is differenciáljuk – bár a szakirodalom óv attól is, hogy a rendszer áttekinthetetlenül, megjegyezhetetlenül sokeleművé váljon.
Végül – és itt hivatkozunk az adórendszer elosztási hatásaival kapcsolatos korábbi munkánkra is – az állam anélkül is emelhetné a nettó minimálbért, hogy a munkaadókat terhelje meg a pluszkiadással, ha maga nyúl a zsebébe, oly módon, hogy az európai országok zöméhez hasonlóan részben vagy egészen szja-mentessé teszi a minimálbért. (Most ugyebár a minimálbér adóterhe százalékosan ugyanakkora, mint a milliós fizetéseké, jelentős részben ez az oka annak, hogy a magyar nettó minimálbér nemzetközi összehasonlításban olyan alacsony. Ez látszik az alábbi ábrán, ahol az oszlopok jelölik a minimálbér arányát az átlagbérhez képez az egyes országokban, a négyzetek pedig a minimálbért terhelő állami elvonást. Magyarországot hátulról a második helyen kell keresni a minimál- és átlagbér aránya alapján, miközben az elvonás aránya itt a legmagasabb.)
Ez megoldható lenne például egy olyan adójóváírás segítségével, ami a mediánbéreseket és az afölött keresőket már nem érinti. Tény, hogy ez évi 300-400 milliárd forint bevételkieséssel járna,*Prinz Dániel 2022 februári számítása. és egy ponton föladná az egykulcsos jövedelemadózás zord egyszerűségét, cserébe viszont úgy segítene az alacsony keresetű dolgozók egy minimálbéreseknél jóval szélesebb körének, hogy annak a terhét nem a munkaadók, hanem az összes jobb keresetű polgár viseli.
Pénz
Fontos