(A szerző a Raiffeisen vezető elemzője. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)

Szeptemberben már hivatalosan is 20 százalék fölé került az éves inflációs ráta, októberben tovább emelkedett (21,1 százalékra), és a következő hónapokban még szinte biztosan egyre magasabb lesz. Nagyon valószínű, hogy az előttünk álló fél évben 20 százalék fölött marad az infláció Magyarországon. De vajon mi lesz azután? Magas szinten beragad a pénzromlás üteme – ahogyan az már többször is előfordult az elmúlt évtizedekben -, vagy gyorsan csökkenni kezd az inflációs ráta, és a hivatalos jegybanki előrejelzésekben szereplőnek megfelelően 2024-ben már visszatér az inflációs céltartományba, azaz a 2 és 4 százalék közötti sávba (vagy legalábbis annak a közelébe)?

Ahhoz, hogy választ kapjunk erre a kérdésre, érdemes megvizsgálni a jelenlegi infláció természetét, választ keresni arra, hogy milyen szerepet játszanak benne a külső és a belső tényezők, ezekkel kapcsolatban milyen várakozásaink lehetnek, és hogy mit mond a magas inflációs időszakok természetéről a fenti összefüggésekben a tudomány.

Az infláció vizsgálata a közgazdaságtan egyik kiemelt kutatási területe. Számos olyan elemzés (mint például ez vagy ez) készült, amelyik a világgazdaságban előforduló magas inflációs időszakok elemzésével foglalkozik, arra keresve magyarázatot, hogy mi a közös bennük. Nem is közgazdászokról lenne szó, ha mindenben egyetértés lenne a kutatók között, de abban azért megegyezés van, hogy az inflációs epizódok eredete a politikai hibák, a globális sokkok és a strukturális tényezők kombinációjában rejlik.

Milton Friedman szerint „az infláció mindig és mindenhol monetáris jelenség”. Az adatok valóban azt mutatják, hogy az infláció és a pénzmennyiség növekedése közötti kapcsolat kivételesen erős mind hosszú, mind rövid távon. De mi okozza a pénzmennyiség növekedését? Az egyik válasz az, hogy ennek forrása a költségvetés, vagyis olyan politikai döntések összessége vagy sorozata, amelyek magas inflációt eredményeznek. E nézet szerint az infláció költségvetési jelenség. Noha a költségvetési hiányok valóban magyarázhatják a magas inflációs epizódokat, de léteznek olyan kutatások is, amelyek szerint sem a költségvetési politika, sem a pénzmennyiség növekedése nem korrelál az infláció megindulásával, de legalábbis nem sikerült bizonyítani szisztematikus hatásukat az inflációs epizódokban.

Valójában a fentiek szerepét erősen befolyásolja a kontextus: az adott ország fejlettségi szintje, aktuális növekedési ciklusa, inflációs történelme és még számtalan egyéb tényező. Iránymutatónak tekinthető az a kutatás, melynek eredményei szerint a költségvetési hiány GDP-hez viszonyított arányának 1 százalékos csökkenése jellemzően 1,5-6 százalékponttal csökkenti az inflációt, a pénzkínálat nagyságától függően. Ennek alapján Magyarországon van mozgástér a költségvetési hiány csökkentésével mérsékelni az inflációt a következő években – mint ahogyan annak európai összehasonlításban kiemelkedő szintjét is magyarázta az emelkedett hiány a mögöttünk álló években (hiszen már 2018 közepe óta érzékelhető, hogy a hazai inflációs ráta jelentősen meghaladja az uniós átlagot).

Egy másik válasz a „mi hajtja a pénzmennyiség növekedését” kérdésre az, hogy az a nem megfelelő monetáris politika nem szándékolt következménye. Például olyan politikáké, amelyek olyan reáleredményeket hoznak létre, amelyek nincsenek összhangban a gazdaság reálegyensúlyával, legyen szó akár a munkanélküliségről, a reálárfolyamról, a reálbérekről vagy a reálkamatlábról. Itt érdemes arra a hazai jegybanki politikára gondolni, amelyik a hitelezés felpörgetésével a beruházási szint emelésére, a gazdasági felzárkózás felgyorsítására összpontosított, támogatott jegybanki hitelekkel és kötvényekkel, valamint alacsony kamatkörnyezet kialakításával és fenntartásával.

Nagyon hosszú ideig ennek a politikának leginkább csak az előnyeivel szembesültünk, elsősorban a magas növekedés formájában, és való igaz, hogy az MNB viszonylag korán felismerte annak a szükségét, hogy lezárja ezt a szakaszt. Utólag persze okosabbak vagyunk, és mondhatjuk, hogy még gyorsabb és határozottabb fordulatra lett volna szükség, de az is igaz, hogy a költségvetési politika ebben sokáig nem volt megfelelő partner.

Mit mond a tudomány, hogyan lehet kijönni a magas inflációs időszakból, azaz stabilizálni? Az viszonylag egyértelmű, és kellően alátámasztható a rendelkezésre álló esettanulmányok alapján, hogy az inflációnak véget lehet vetni, ha a pénzcsapokat elzárjuk, tehát a jelenlegi likviditásszűkítő hazai monetáris politika minden bizonnyal hatékonyan tud hozzájárulni az infláció mérsékléséhez. Azonban azt érdemes elkerülni, hogy a pénzmennyiséget szabályozó stabilizáció likviditási válságot idézzen elő.

A szakirodalom szerint az árfolyamalapú stabilizáció esetében a reálgazdasági költségek alacsonyabbak lehetnek a likviditásszűkítő stabilizációhoz képest. Az infláció „fizetési mérleg” szemlélete az árfolyam szerepét hangsúlyozza a belföldi árak meghatározásában. A hagyományos bölcsesség szerint a nagy külső sokkhatásoknak kitett országoknak engedniük kell, hogy árfolyamuk a külső egyensúlytalanságok korrigálása érdekében elmozduljon. A rugalmas árfolyam választásának fontos következménye, hogy a belföldi árakat részben az árfolyam határozza meg. Első körben az árfolyam mozgása közvetlenül befolyásolja az inflációt azáltal, hogy megváltoztatja az import hazai valutaárát. A második körös hatás attól függ, hogy ez a kezdeti sokk a költségek és az inflációs várakozások változásán keresztül hogyan terjed át más ágazatokra.

Éppen ezért különösen kritikus a forint árfolyamának az alakulása és az, hogy elkerüljük a további leértékelődését – az árfolyam rendkívül jól tükrözi a makrogazdasági, politikai és gazdaságpolitikai kockázatokkal kapocslatos piaci véleményeket és várakozásokat. Ebben számos tényező játszik szerepet, aktuálisan az EU-pénzekhez való hozzájutás kérdése vagy az energiaárak elszállása miatti külső egyensúly felborulásának a mértéke kiemelkedően fontos.

Amennyiben tartós maradna a forint árfolyamának stabilizálódása a jelenlegi szint közelében (vagy esetleg még erősödne is a hazai fizetőeszköz), az jelentős mértékben hozzá tudna járulni az infláció mérsékléséhez.

A várakozások szerepét nem lehet eléggé hangsúlyozni, amikor az inflációs kilátásokról beszélünk. Az élelmiszerek és az energia viszonylag nagy arányt képviselnek a fogyasztói árindexben. Ezen áruk árának erőteljes emelkedése nemcsak a rövid távú inflációt emeli – mivel a fogyasztói árindexben nagy súlyuk van -, hanem az inflációs ráta tartós emelkedéséhez is vezethet, ha az inflációs várakozásokat növeli. Októberben az élelmiszerárak éves növekedési üteme 40 százalékos volt, a háztartási energiáé 64,4 százalékos. Ez pedig elég rossz előjelnek tekinthető.

Ebben a környezetben a magas infláció megállításához jellemzően olyan erőfeszítések kellenek, amelyek az infláció saját lendületét adó mechanizmusok megtörésére irányulnak. Vagyis az infláció addig emelkedik, amíg a reálkereslet a potenciális kibocsátással összhangban lévő szintre nem csökken. A kibocsátási résnek is csökkennie kell. Magyarán nemcsak egyszerűen alacsony, de a potenciális növekedéshez képest is alacsonyabb növekedési időszak tekinthető a magas inflációs epizód lezárása feltételének a szakirodalom szerint. De éppen ez az, ami ellen kézzel-lábbal tiltakoznak a munkavállalók, és követelnek inflációt követő, de inkább azt meghaladó béremelést. Márpedig az aktuális munkaerőpiaci helyzetben sok helyen lehetnek sikeresek ezek a kísérletek.

A globális gazdasági lassulás miatt immáron hónapok óta csökkennek a nyersanyag- és energiaárak a világpiacon, ami támogatja az infláció mérséklődését Magyarországon is. A fentiek alapján azt lehet gondolni, hogy a hazai gazdaságpolitika jelentős késéssel bár, de beállt abba az irányba, ami kedvező lehet az inflációs stabilizáció szempontjából. Arra a kérdésre azonban nem tudjuk a választ, hogy meddig tart ki e mellett az irány mellett. Ennek a politikának ugyanis jelentős a reálgazdasági, és így a politikai költsége.

Arról nem is beszélve, hogy rendkívül nehéz (gyakorlatilag lehetetlen) megmondani, hol van az a pont, ahol már a ló túloldalára esik a gazdaságpolitika, és a szigorítás fenntartásával több kárt okoz, mint hasznot. Ráadásul az inflációs várakozások is magasak, ami különösen nehézzé teszi a tartós elköteleződést ebben az irányban, hiszen az infláció sikeres csökkentésének éppen a munkavállalók magas bérkövetelése a gátja.

Fontosnak tartjuk a használható tudást nyújtó elemzéseket, a higgadt, szakértői véleményeket. A rovat támogatója a Boston Consulting Group.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkAz utcán söpörték a pengőt, amikor ennél is magasabb volt az élelmiszer-inflációA Rákosi-korszak hatósági árainak bevezetésénél lehetett még hasonló ársokk, de a mostaninál nagyobb mértékű élelmiszer-drágulás az elérhető adatok szerint a forint történetében nem volt.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA rosszabbul kereső magyaroknak szeptemberben már közel 30 százalék volt az inflációCsak a legrosszabbul kereső letteket és litvánokat sújtotta nagyobb infláció szeptemberben, mint a legalsó jövedelmi ötödbe tartozó magyarokat. Európai szinten is nagyra nyílt nálunk az olló ebben.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkCsapdába ejti magát a kormány, ha kiterjeszti az árstopotHa még több termék árát rögzítik, azzal a káros mellékhatásokat is szélesebb körűvé teszik, miközben egyáltalán nem biztos, hogy ettől az infláció csökkenni fog.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Pénz forintárfolyam infláció jegybank költségvetési hiány munkaerőpiac Olvasson tovább a kategóriában