“Mennyi dühöt halmoztak fel magukban ezek az európai urak! Évtizedeken át szívták a mi gázunkat, és nem gondoltak arra, hogy a mi munkaszerető népünknek mennyit kell dolgoznia érte! És itt van a napi szenzáció: Nizzában ismét hideg van! Hát, uraim, kénytelenek lesznek a héten legalább néhány alkalommal hideg foiegras-t enni. Bon appetite! Kína persze okosabbnak bizonyult maguknál”

– írja Vlagyimir Szorokin Az opricsnyik egy napja című, a közeljövő Oroszországban játszódó regényében. A napokban önkéntes emigrációjából Budapestre látogató orosz író még Putyin elnökségének első éveiben írt könyvének díszletei egyre kevésbé tűnnek távolinak vagy viccesnek: egy, a cári rendszerhez visszatérő, egyszerre középkorias és orientálisan futurisztikus Oroszország, mely egy nagy Nyugati fallal választja el magát Európától, miközben Szibériát elzálogosították a beköltöző kínaiaknak. A gazdag otthonokat keleti divat szerint kínai szőnyegek és papirusztekercsek díszítik, az eget kínai Boeingek, az utakat kínai Mercedesek szelik, miközben az elégedetlen oroszok arról suttognak, hogy míg korábban a mocskos Amerika előtt hajbókoltak, most a Mennyei Birodalom előtt kell meghajlítani a gerincet.

Ez persze a politikai sci-fi világába tartozik, de a nyugati elemzők mostanában szívesen írnak arról, hogy az Ukrajna elleni háborúnak hosszú távon mégis ilyesmi lehet az egyik, Oroszországban sem kívánt iránya. Az érvelés szerint Oroszország, miközben egyre inkább leválik a nyugati termelési és értékesítési hálózatokról, ugyan fontos felvevő piacot, helyettesítő technológiát, hitelt és tartalékvalutát talál Kínában, de közben egyre kiszolgáltatottabb lesz Pekingnek.

A kínai dominanciától való félelem régi toposz az orosz tudatban, bár közben a Nyugattal szembeni keleti orientálódás eszméje is legalább annyira népszerű, részben utóbbiról szól a Dugin által is képviselt eurázsianizmus ideológiája is. Az orosz külpolitikában 2006 környékén – éppen Szorokin könyvének megjelenése táján – kapott új lendületet a Kínához való közeledés, de igazán a Krím 2014-es elfoglalása, a nyugati szankciók első köre után gyorsult fel a folyamat. Február 24., az Ukrajna elleni támadás kezdetével aztán ebben is egészen új helyzet állt elő.

A háború kezdete óta a kínai elnök Hszi Csin-Ping és Putyin a héten, a Sanghaji Együttműködési Fórum üzbegisztáni csúcstalálkozóján találkozott először személyesen. Az utolsó ilyen alkalom még két héttel az Ukrajna elleni invázió előtt volt, ahol Hszi arról biztosította Putyint, hogy barátságuk nem ismer korlátokat. Azóta, az orosz-ukrán háborúban Kína pozícióját leginkább „oroszpárti semlegesként” szokták leírni: Ukrajna területi integritását szavakban elismerik, de a háborúért Amerikát és a NATO-t tartják fő felelősnek, és a nyugati szankciókat kárhoztatják.

Segítségünket nyújtjuk és teljes mértékben megértjük azokat a döntéseket, amelyeket Oroszország alapvető érdekei megvédéséért hozott

– mondta szeptember elején Li Csan-Su, a harmadik legmagasabb rangban lévő pekingi vezető az orosz házigazdái előtt. Ezt képviseli Hszi Csin-Ping is: a kínai elnök szerint Kína és Oroszország közösen törekszik egy „igazságosabb és egyenlőbb nemzetközi rendszer” felé.

Attól függetlenül, hogy az Oroszország elleni szankciós politika végül mennyire bizonyul majd hatékonynak, az hamar egyértelművé vált, hogy a szankciók globálissá tételével kapcsolatos nyugati remények nem fognak teljesülni. Bár még a kínai vállalatok is vigyáznak, hogy az orosz ügyleteik miatt ne váljanak maguk is másodlagos szankciók alanyává, India és Kína az orosz energiahordozók fő vevői lettek, és a szankciós rezsimhez Európán és Észak-Amerikán kívül csak a hozzájuk szorosan kapcsolódó szövetségeseik (Ausztrália, Új-Zéland, Japán, Dél-Korea, részben Szingapúr) csatlakoztak.

Bár ez így is nagyot üt az orosz gazdaságon, Oroszország összességében nem vált olyan elszigetelt „latorállammá”, mint Irán, Szíria, vagy korábban Irak volt. A szankciós politika így inkább a nemzetközi gazdasági kapcsolatok ázsiai irányát erősítette meg Oroszországban, az a forgatókönyv pedig, hogy egyszer Kína vazallusává süllyedhetnek, egyelőre nagyon távolinak tűnik.

Ellentmondásos, hogy a szankciók keltette űrt mennyire tölti be ténylegesen a háborúra a maga szempontjából megfontoltan, „stratégiai nyugalommal” reagáló Kína. Az már most látszik, hogy 2022 rekordév lesz a két nagyhatalom közötti kereskedelmi kapcsolatokban, és egyes szektorokban a kínai import is jelentősen megugrott. Például az autóiparban, ahol a szankciók bevezetése után egymás után hagyták el Oroszországot a nyugati autógyárak, az orosz gyártók pedig alkatrészhiány miatt a légzsákokat és az ABS-t. A háborús hiánygazdaságban még nagyobb keletje lett a kínai kocsiknak: júliusban az Oroszországban eladott új autók között már 81 százalék kínai gyártású volt. Igaz, az Oroszországban is gyártott Haval (egy kínai autómárkáról van szó) SUV-ok ára 50 százalékkal ment fel február óta.

A chipeknél is kulcsfontosságú a kínai (részben tajvani beszállítókkal készülő) félvezetőkkel való pótlás az oroszok számára. A kínai chipek ugyan lassabbak és többet fogyasztanak, mint az Intel vagy az AMD, de azokból legalább van valamennyi – elég nincs, ezért kénytelen az orosz ipar olyan vészmegoldásokkal élni, mint a használt chipek hűtőszekrényekből való kiszerelése okosba.

A Kína felé fordulásnak a pénzügyek területén is több jele van. Miután a VISA és a Mastercard márciusban otthagyta az orosz piacot, az új orosz MIR kártyarendszert a kínai UnionPay segítségével kezdték fejleszteni, és az orosz bankok SWIFT-ből való kizárása után is részben a kínai bankközi fizetési rendszer, a CIPS felé fordult Oroszország. A kétoldalú gázkereskedelemben euróról részben szintén jüanra állnak át, az orosz jegybank pedig azt tervezi, hogy 60 milliárd dollár értékben vásárol be a „baráti országok” valutáiból, hogy egy kicsit visszagyengítsék a túl erős rubel árfolyamát. Ez a gyakorlatban főleg kínai jüant jelentene. Az orosz nagyvállalatok a Gazprommal az élen már megkezdték a jüankötvények kibocsátását, és a kínai hitelek egyre fontosabbak az orosz gazdaság számára.

Ez egyszerre jelent Kínának egy kis löketet régi célja, a jüan nemzetközi szerepének növelése felé (a dollár uralta globális kereskedelem vége azért még elég messze van, a világkereskedelem 40 százaléka zajlik dollárelszámolásban, míg jüanban a 3-4 százaléka) miközben az orosz gazdaság számára ad némi menekülőútvonalat a nyugati szankciók elől. Közben azonban magában hordozza a Kínától való növekvő orosz függőséget is.

Az aszimmetrikus helyzet tükröződik a két ország közötti külkereskedelemben is. Kína már évek óta Oroszország legnagyobb külkereskedelmi partnere, és a kereskedelmi volumen 2021-ben is több mint harmadával, 143 milliárd dollárra nőtt, idén év végére pedig várhatóan már 200 milliárd dollár közelében lesz. Sok tekintetben komplementer, egymást kiegészítő szerkezetű gazdaságokról van szó: Oroszországnak vannak energiahordozói és más nyersanyagai, Kína pedig a legnagyobb energiafogyasztó, míg ipara az elektronikától a telekommunikáción át a jármű- vagy textiliparig több területen tud késztermékeket biztosítani Oroszországnak.

Ennek lehetnek kölcsönös előnyei, de önmagában is megágyaz egy centrum-periféria viszonynak, a háborúval és az Oroszország elleni szankciós rezsimmel pedig Kína sokkal jobb, Oroszország pedig rosszabb alkuhelyzetbe került. Ez tükröződik az energiakereskedelemben is. Oroszországnak ugyan jelenleg létfontosságú, hogy növelni tudta az ázsiai eladásokat, de ezzel nő a Kínától és Indiától való függősége is. Ha az európai olajembargó életbe lép, ez még inkább így lesz.

Ma már Kína az orosz energia legnagyobb vásárlója, a Kínában elégetett szén immár 40 százaléka jön Oroszországból, és jelentősen nőtt az orosz földgáz- és kőolajbehozatal is. Főleg emiatt nőtt a Kínába irányuló orosz export augusztusra 59 százalékkal az egy évvel korábbi szinthez képest, de ennek megvan az ára: a Brent nyersolajhoz képest az oroszok hordónként 30 dollár kedvezményt is adnak az ázsiai vevőknek. A kínaiak így most nagyjából ugyanannyiért tudnak nagyobb mennyiségű orosz olajat venni, mint a háború előtt, vagyis Oroszország itt nem nyert a világpiaci áremelkedésen. Az olajhoz képest a gázszállításait csak kisebb mértékben tudta átirányítani Oroszország, hiszen Kínába csak egyetlen szibériai földgázvezeték megy (terveznek egy újabbat, de annak a megépítése több év), és a csendes-óceáni orosz LNG-kapacitás is korlátozott, és azon is 50 százalékos diszkont van most a kínai vásárlóknak.

Orosz szempontból tehát a kínai külkereskedelmi volumen úgy nő, hogy amögött dráguló import és kedvezményes export van. A két ország mérete miatt egyébként is nagy az aszimmetria: a kínai külkereskedelemből Oroszország részesedése tavaly 2,4 százalék volt, míg Oroszország kereskedelmének közel ötöde Kínával történik. Ez annyiban természetes, hogy a kínai gazdaság közel tízszer akkora, mint az orosz, és népességszámban (1,4 milliárd kínai vs 142 millió orosz) is egy nagyságrendi a különbség. A kétoldalú gazdasági kapcsolat ezzel együtt az oroszoknak sokkal inkább létfontosságú. Míg Oroszország számára Ázsia egyelőre egy kisebb hozamot kínáló menekülőpiac, Kína orosz segítséggel diverzifikál.

Ez hosszú távon egy elég egyenlőtlen játszma, amit az orosz katonai erő tart egyelőre még valamennyire egyensúlyban. Ebből az erőeltolódásból lehetne akár nyílt konfliktus is, például a Sanghaji Együttműködési Szervezet csúcstalálkozójának helyszínén, a posztszovjet Közép-Ázsiában, ahol Oroszország és Kína egymás közvetlen riválisai.

Egyelőre azonban inkább egy sajátos munkamegosztás rajzolódik ki: Kína úgy erősíti a térségben a gazdasági befolyását, hogy azt biztonságpolitikai eszközökkel, katonai jelenléttel Oroszország végső soron segíti. Mint az év elején Kazahsztánban, amikor orosz katonák védték meg az utóbb nem éppen Putyin szájaíze szerint helyezkedő Tokajev elnök hatalmát. A kazahokat aztán nemrég Medvegyev orosz ex-elnök fenyegette meg egy később visszavont posztban, jelezve, hogy Ukrajna után ők lehetnek a következők.

Hszi most éppen onnan, a kínai Selyemút tervben is fontos szerepet játszó Kazahsztánból érkezett az SCO-csúcsra. A novemberi pártkongresszuson újraválasztásra készülő kínai elnöknek ez volt az első külföldi útja a világjárvány kezdete óta, ami azért úgy is jelzi az út szimbolikus fontosságát, hogy az SCO gyakorlati jelentősége meglehetősen csekély. A kínai kezdeményezésre született szervezetnek 2015 óta már India és Pakisztán is tagja, amivel papíron a világ legnagyobb regionális együttműködése, a csúcs pedig jó alkalom arra, hogy Oroszország és Kína a „globális Dél” nevében, a fejlődő országok képviseletét kisajátítva lépjen fel az amerikai világrend ellen.

Henry Kissinger amerikai külügyminiszter alatt, a hetvenes években, az amerikai külpolitikai stratégia esszenciája az a diplomáciai háromszögelés volt, melynek a főszabálya szerint Kína és a Szovjetunió egymásra találását kell megakadályozni. Ez a szempont jelenleg nem érvényesül: az autokrata rezsimek ellen Washingtonban kezdeményezett nemzetközi együttműködés közelebb tolta egymáshoz Moszkvát és Pekinget. Ezen Ukrajna orosz megtámadása sem sokat változtatott.

Kína valószínűleg nem is nyerhetett volna túl sokat azzal, ha alkalmazkodik a Nyugat Putyin-ellenes koalíciójához, míg a mostani helyzettel sok mindent kapott: olcsóbb olajat, a csendes-óceáni térség helyett részben máshová fókuszáló Washingtont, és fontos tapasztalatokat, amiket egyszer akár Tajvan ellen is felhasználhat. Az Oroszországgal szembeni javuló alkupozíciójának később is ráér realizálni a hozamát, Kína, mint rendesen, most is hosszabb távon gondolkodik.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ geopolitika Hszi Csin-ping Kína orosz-ukrán háború Oroszország vlagyimir putyin Olvasson tovább a kategóriában