Balkán: az egyik kormány már belebukott a békítésbe, a másikat az utcáról akarják elzavarni

Charles Michel, az Európai Tanács elnöke kedden egy skopjei villámlátogatással próbálta meggyőzni a macedónokat, hogy fogadják el végre a „francia javaslatot”. Ez az a Macron-féle tervezet, ami Észak-Macedónia és Bulgária megegyezését célozza annak érdekében, hogy Bulgária elálljon Macedónia (és vele együtt a járulékos vesztes Albánia) uniós csatlakozási tárgyalásainak blokkolásától. Ebbe Bulgária elviekben már belement, de a nyugatbarát bolgár kormány belebukott a kompromisszumba, így ott jó esély van rá, hogy hamarosan már a negyedik választásokat tartsák meg másfél éven belül. Ennek leginkább az oroszok örülhetnek: a viszonyokat jelzi, hogy Kiril Petkov, a távozó bolgár miniszterelnök többek között az orosz nagykövetet és titkosszolgálatokat vádolja a kormányválság előidézésével, majd a fél orosz nagykövetséget, hetven diplomatát kiutasította az országból.

Ahhoz képest, hogy a hagyományosan oroszbarát Bulgáriát valamikor „a Szovjetunió nem hivatalos 16. tagköztársaságaként” emlegették, ez elég látványos történelmi mélypont, de könnyen lehet, hogy a várható hatalomváltás után ismét az orosz érdekek képviselői fognak megerősödni. Az új többség a korábban miniszterelnökként Orbán Viktor szövetségesének számító Bojko Boriszov által vezetett GERB, az oroszbarát szocialisták és a kormánykoalíciót a macedón kérdésre hivatkozva ott hagyó, tévés celeb Slavi Trifonov populista pártja között kezd körvonalazódni. A Macedóniával való megegyezés miatt a nemzeti körökben hazaárulónak titulált Petkov elleni szófiai tüntetések hangadói a Kreml-barát szélsőjobboldali párt, az Újjászületés politikusai voltak. Nemrég egy új oroszbarát erő is alakult: a Bolgár Ébredés néven bejelentkező párt elnöke mellesleg Radev köztársasági elnök tanácsadója. Márpedig az elnök, aki az ukrajnai háború kapcsán inkább a semlegességet favorizálja, szintén viszonylag jól fekszik Moszkvánál.

Az orosz külpolitika számára prioritás a balkáni pozíciók megerősítése, és a nyugati integráció akadályozásában aktívan építenek a térségen belüli konfliktusokra és a történelmi sérelmek kihasználására. Szerbiában és Macedóniában évek óta riogatnak „a Balkán albanizálódásával”, vagyis a moszkvai propaganda szerint nyugati segítséggel formálódó Nagy-Albánia rémképével, és a boszniai szerb Dodiktól a szerb elnök Vucicon át Bulgáriáig különféle támogatásokkal igyekeznek segíteni saját szövetségeseiket. Friss titkosszolgálati jelentések szerint az oroszok egy sor bolgár újságírónak, közéleti szereplőnek, politikusnak fizettek havi 2000 eurót, hogy a Kreml propagandáját terjesszék. Mint a bolgár miniszterelnöki hivatal vezetője mondta:

„Mindazoknak üzenem, akik ingyen köpködnek az EU-ra és a NATO-ra, és támogatják Putyint Ukrajnában: jobb, ha tudjátok, hogy át vagytok verve. Azok, akik az ihletet adják nektek, fizetést kapnak érte. Minden egyes hónapban.”

Nem lehet azonban kizárólag az orosz propagandát okolni a nyugatosodás folytatólagos kudarca miatt a térségben. Az Európai Unió június végén tartotta meg a nyugat-balkáni országok csatlakozásáról szóló csúcsát, ez azonban nem túl sok konkrétumot hozott. Továbbra sincs konkrét csatlakozási időpont, a koszovóiakkal szemben él a vízumkényszer, a súlyos belső feszültségekkel küzdő Bosznia-Hercegovina mégcsak nem is tagjelölt. Pedig a gyakorlatban az utóbbi sem jelent túl sokat. Macedónia 18 éve nyújtotta be a csatlakozási kérelmét, a vele egy csomagban kezelt Albánia és a szerbek 2009-ben. A júniusi brüsszeli csúcs után a három ország vezetői együtt álltak ki a nyilvánosság elé, hogy kifejezzék a csalódottságukat. Edi Rama albán miniszterelnök volt a legerőteljesebb, ő keserűen azzal tréfálkozott, hogy ha ebben az évszázadban nem is biztos, hogy felveszik az országot, a 22.-ben majd talán erre is sor kerül.

Az Ukrajna elleni orosz invázió után az európai vezetők mind arról beszéltek, hogy fel kell gyorsítani a Nyugat-Balkán csatlakozását, a gyakorlatban azonban az EU nyugati magállamainak egy nem könnyen megoldható egyenletet kellene kezelniük. Az orosz (és a kínai) térségi nyomulással szemben ők is érdekeltek lennének a minél gyorsabb csatlakoztatásban, ez azonban a kondicionalitás jogállamisági, demokratizációs és politikai szempontjait háttérbe szorítaná, és ami valószínűleg még fontosabb: tovább gyengítené az Európai Unió egységét és a föderalista erők pozícióit. Ennek nagy politikai ára lenne, hiszen a nyugati közvélemény már így is krónikus bővítési fáradtságban szenved.

Macron francia elnök (az év első felében Franciaország látta el az EU soros elnöki tisztét) részben ennek a csomónak az átvágására dobta be nem hivatalos javaslatát egy újfajta európai konföderációra. Ez az EU jelenlegi struktúrái mellé valamiféle új európai szövetség létrehozatalát jelentené, amiben az unión kívüli, vagy éppen tagjelölti státuszban lévő államok is benne lehetnének Nagy-Britanniától Ukrajnáig. A Nyugat-Balkánon attól tartanak, hogy az örökösnek tűnő tagjelölti státusz mellett ezzel szúrnák ki a szemüket. Ha így lenne, esetleg ugyan hozzáférhetnének bizonyos anyagi forrásokhoz és jogokhoz, a rendes tagsághoz azonban nem feltétlenül kerülnének közelebb. Ez a külső körös helyzet közben könnyen olyan újfajta kiszolgáltatottsággal járhatna, amiben folyamatosan újabb politikai feltételeket támaszthatnának velük szemben.

A csatlakozási tárgyalások tényleges megkezdését azonban Észak-Macedónia és Albánia esetében most nem az összeurópai óvatosság hátráltatja, hanem Bulgária. A bolgárok 2020-ban még Boriszov kormányzása alatt lengették be, hogy megvétózzák a macedón csatlakozást, ha Skopje nem teljesíti hat pontban megfogalmazott feltételeiket. Ezek nagyjából a macedón nyelvvel, történelemmel, kisebbségi ügyekkel és identitással kapcsolatosak, olyan kérdésekkel tehát, amikre Nyugat-Európában kisebb a fogékonyság, sőt könnyen rájuk mondhatják, hogy pusztán sajnálatos balkáni nacionalizmusok termékei. Magyarországról nézve az ilyen jellegű identitáspolitikai finomságok politikai jelentősége valamivel jobban érthető, de Macedónia kapcsán ezeket a játszmákat kétségtelenül magas szinten űzik.

Ennek legsúlyosabb vetülete a névvita volt: Görögország Macedónia 1991-es függetlenné válása után 27 éven át nem ismerte el az ország nevét és igyekezett blokkolni az ország integrációját, arra hivatkozva, hogy a Macedónia név az észak-görög régióra is utal. Ennek az áldatlan állapotnak a macedón NATO-csatlakozás kényszere vetett véget, illetve az, hogy ehhez mindenképpen kellett a görög hozzájárulás is. A felek 2018-ban megegyeztek, hogy az alig kétmilliós ország új neve Észak-Macedónia lesz – a kompromisszum miatt Athénban és Skopjéban is ellenzéki tömegtüntetések voltak, Macedóniában ezek erőszakba torkolltak.

Bulgáriát a görög példa is inspirálhatta, hogy saját nemzeti követeléseit, nem utolsó sorban belpolitikai megfontolásokból szintén megpróbálja érvényesíteni. Míg a görögök a NATO-, ők az EU-tagságukkal járó vétójogukkal zsaroltak. Amíg a görögök az ország nevét vették el, a legerősebb bolgár követelés Macedónia nyelvét követelte.

A bolgárok szerint macedón nyelv, mint olyan, nem létezik, az pusztán a bolgár nyelv egyik dialektusa. Macedónia utoljára a II. világháború alatt tartozott az akkor német szövetséges Bulgáriához, a terület Jugoszlávia 1941-es lerohanása után került hozzájuk. Ezt az időszakot a két ország emlékezetpolitikája szögesen ellentétesen látja. Mint Egeresi Zoltán, a Külügyi és Külgazdasági Intézet kutatója fogalmaz: a korszakot „a macedón történelemkönyvek fasiszta megszállásként mutatják be, ami sérti a bolgárokat, akik pusztán a nemzettestvérek hazatéréseként látják ezt a pár évet”.

A bolgárok szerint a macedón nemzeti identitást csak a titói Jugoszlávia teremtette meg. A vita tehát több ponton hasonlóságot mutat az orosz-ukrán kérdéssel – Putyin azt hangoztatja, hogy Ukrajna csak Lenin kreációja. A bolgár történészek és politikusok jelentős része lényegében a macedón nemzet létét is vitatja, a történelmi álviták olyan kérdések kapcsán kulminálnak, hogy melyik nemzet mondhatja nagyobb joggal a magáénak Goce Delcsevet, a nemzeti hősnek tartott törökellenes forradalmár-terroristát.

2017-ben született egy barátsági szerződés a két ország között, ekkor egy kétoldalú történészbizottság felállításáról is megállapodtak a vitás kérdések rendszeres átbeszélésére. A bolgárok azóta többek között azzal vádolják a macedónokat, hogy ezt igyekeztek elszabotálni. Ők erre a hasonló célú német-francia dialógusra hivatkoznak, mondván, ott is évtizedekre volt szükség az érdemi előrelépésre.

Bulgária részben a macedón tankönyvek bolgár történelmi ízlés szerinti átírását szeretné, a Bulgáriával szembeni gyűlöletbeszéd elleni fellépést követelik, valamint azt, hogy más nemzeti kisebbségekhez hasonlóan a macedóniai bolgárok is kapjanak szerepet a macedón alkotmányban. A bolgár álláspont szerint 120 ezer bolgár él Macedóniában. Ezt abból vezetik le, hogy ennyien kértek az országból bolgár állampolgárságot, aminek feltétele volt, hogy a kérelmezők bolgár nemzetiségűnek vallják magukat. Ezt valójában sokkal inkább az EU-s útlevél iránti vágy motiválta, a népszámlálások szerint a macedóniai bolgár közösség alig 3000-es. Eközben Bulgária nem hajlandó elismerni a bulgáriai macedón kisebbség létezését.

A Macron-féle kompromisszumos javaslat több bolgár igényt tartalmaz, az viszont Macedóniának kedvezne benne, hogy a kétoldalú vitás kérdések megtárgyalását nem szabja a csatlakozási folyamat megkezdésének feltételéül, azokról elég lenne később, a tényleges uniós csatlakozásig megegyeznie Skopjénak és Szófiának. A 2018-as macedón-görög megállapodáshoz hasonlóan most is mindkét érintett országban sokan árulót kiáltanak a megegyezni próbáló politikusokra. A koalíció felbomlása miatt ez Bulgáriában a kormány bukásához vezetett: miután Petkovtól az országgyűlés megvonta a bizalmat, nem sok esély van rá, hogy a pártja új többséget tud majd összerakni. Maga a francia javaslat azonban az ellenzéki GERB szavazatival megkapta a szükséges többséget Bulgáriában, így a jelentős ellentábor dacára az végül átment Szófiában.

Kérdés azonban, hogy Macedóniában is meglehet-e ehhez a szükséges többség. Dimitar Kovačevski macedón miniszterelnök a kompromisszum mellett van, a VMRO (a magyar kormánytól kapott menedékjoggal Budapesten élő Nikola Gruevszki volt pártja) által vezetett macedón ellenzék azonban a tervezetet szégyennek tartja, szerintük az a macedón nép erőszakos asszimilációjáról szól, ilyen áron pedig ők „nem kérnek Európából”. Kedden, amikor Charles Michel Skopjéba érkezett, már ötödik napja tartottak az erőszakos tüntetések a városban.

Az ellenzék a szociáldemokrata vezetésű kormány lemondását követeli, azt állítják, hogy az EU vezetése a keblére ölelte a bolgár követeléseket, és a macedón nyelvet is megfosztanák jogaitól. A kormány szerint erről szó sincs, a macedón nyelv a remélt csatlakozás után ugyanolyan teljes jogú hivatalos nyelve lenne az Európai Uniónak, mint a többi. Ebben a jelek szerint igazuk van, de Macedóniában általános a félelem, hogy miután a görögök kedvéért átnevezték az országukat, a másik uniós szomszédjuk a történelmüket és az identitásukat is elvenné. Az elhúzódó vita veszélye adott: ha Európa kap az újabb legyintési lehetőségen, hogy egy ilyen zavaros térség, mint a Balkán, úgyis mindig csak újabb kezelhetetlen problémákat okoz, az eleve félszívvel adott csatlakozási ígérvényt mások, Oroszország, Kína és Törökország próbálhatja meg saját csekkre átváltani. Van, akinél csak havi 2000 eurót kell ráírni.