(A szerző a Corvinus Egyetem nyugdíjas oktatója. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)
Orbán Viktor negyedszerre alakíthat olyan kormányt, amely mögött kétharmados többség áll. Ez ideális helyzet minden politikusnak: összes elképzelését valóra válthatja, országa szárnyalhat. Orbán Viktor tizenkét éves kormányzása alatt azonban Magyarország elveszítette relatíve jó pozícióját a térségben, a teljesítménymutatók szerint leszakadt a gazdagabb Csehországtól és Szlovéniától, a legszegényebbek pedig megközelítik vagy beérik (Románia, Bulgária).
Hogyan lehetséges az, hogy az egymást követően háromszor újraválasztott politikus – ilyen háttérrel – gyenge kormányzati teljesítményt nyújtson? Úgy, hogy Orbán Viktor nem a minden tettével a köz javát szolgáló államférfiak mintáját követte, hanem a populizmus veszélyes útjára lépett.*Néhai ZZ barátunk 1998 májusában, amikor a választások első fordulójában a Fidesz váratlanul jól szerepelt, mindnyájunk megdöbbenésére kijelentette, hogy Orbán Viktor Isten büntetése a magyar nép számára. Azért, mert hagyta magát populista ígéretekkel korrumpálni, és képes volt visszaszavazni a kommunistákat 1994-ben. ZZ a Magyar Polgári Együttműködési Egyesület tagjaként közelről látta azt, hogy Orbán Viktor hogyan integrálta a katasztrofális választási eredmények által szétzilált jobboldalt. „Ez az ember elvek nélküli, cinikus és mindenre képes a hatalom megszerzése érdekében!” Nem hittünk ZZ-nek, Orbán első ciklusának kormányzati teljesítménye nem igazolta állítását. ZZ a 2010-es választások előestéjén újra elővette a témát, és a Népszavában megjelent Az árnyék című írásában döbbenetes látnoki erővel vetítette ki, mi is történik majd velünk Orbán vezérelnökké válásával. ZZ a negyedik kétharmadot már nem élte meg, de szavai még mindig érvényesek: „a kormányzati rangra emelt populizmus megoldást, jót, soha, sehol, semmire, egyetlen népnek sem hozott.”
De mi is valójában a populizmus? Erről egy nagyon pontos összefoglaló olvasható a portfolio.hu-n. E szerint a populizmus a társadalmat két homogén és egymással antagonisztikus ellentétben álló csoportra osztja: „egyszerű emberekre” és „korrupt elitre”. (Orbán esetében ez a balliberális oldal.) A populizmus „a politikai hatalmat korlátozó intézményeket, fékeket és ellensúlyokat a népakarat érvényesülését gátolni akaró korrupt elit eszközeinek tekinti. Igyekszik azokat felszámolni vagy megkerülni.” A populisták „olyan politikai környezetet és intézményrendszert építenek ki maguk körül, amely védi őket a kívülállók fenyegetéseitől. Ebben a környezetben a „törzsi” vezető autoritása megkérdőjelezhetetlen, véleménye kinyilatkoztatás. „A populista politikai rendszert könnyen fel lehet ismerni a »néppel« folytatott kommunikációjáról.”
Ezek az ismérvek tökéletesen illenek Orbán rendszerére: az maga a vegytiszta populizmus. De a populista gazdaságpolitikának súlyos következményei vannak: „A gazdasági populizmus …. hajlamos figyelmen kívül hagyni elemi közgazdasági összefüggéseket. Ez utóbbiakat nem egyszer antiglobalista ellenségképbe terelt nemzetközi szervezetek diktátumaként tüntetik fel. A »neoliberális főáram« megnevezést definiálatlan szitokszóként használja az irányzat, és vele szemben minden, esetenként kellően át nem gondolt gazdaságpolitikai alternatívát pártol. Inkonzisztens jellege miatt a gazdasági populizmus végső soron gyengíti a piacgazdasági intézményrendszert.”
Ez az oka annak, hogy az elmúlt évtized kedvező világgazdasági környezetében a magyar gazdaság lemaradt a térség országaitól, hiába a kétharmados háttér. A gazdasági racionalitás mellőzésének súlyos következményeit jól szemlélteti az, ahogy a populizmus vegykonyhájában csodafegyverként kitervelt rezsicsökkentés Oroszország váratlan ukrajnai agressziójának hatására visszafelé sült el, és hogy ez mennyire gúzsba köti a populista ígéretek rabjává tett kormány kezét.
Az, hogy milyen okból (zsarolásból vagy Putyin és Orbán alkujából) is lett a rezsicsökkentés az orbáni uralom egyik legfőbb pillére, végül is mindegy. Tény, hogy a Putyinnal való együttműködés óvatlanná tette Orbánt, aki elmulasztotta – pedig kormányfőként az egyik legfőbb kötelessége lett volna – azt, hogy az ország orosz gáztól való függőségét enyhítse. Emiatt Magyarország orosz kitettsége a legmagasabb az Európai Unióban: a Qubit tanulmánya szerint 2020-ban a teljes energiafelhasználásból az orosz gázimport aránya nálunk elérte a 35 százalékot, miközben az uniós átlag nem haladta meg a 10 százalékot sem. Magyarországon az orosz behozatal részesedése a teljes gázimportból 95 százalék volt, az uniós átlag pedig 40 százalék alatt maradt!
Az Orbán-kormány szinte nem tett semmit 12 év alatt azért, hogy a gázfogyasztás mérséklődjön, és a lakosság energiafelhasználási szerkezete megváltozzon, sőt, sokáig kifejezetten abban volt érdekelt, hogy a gázimport ne csökkenjen, mert a kijelölt NER-cég hatalmas összegeket kereshetett azon, hogy az orosz gáz egy részét a hosszú távú egyezményben meghatározott ár alatt szerezhette be. (A saját zsebbe történő üzletelés is a populizmus egyik jellegzetes velejárója.)
Putyin háborúja és nyomában a tartósan magas szinten stabilizálódó gázárak azonban rávilágítanak az Orbán-kormány elképesztő felelőtlenségére, a rezsicsökkentés irracionalitására és egyben tarthatatlanságára is. Hiába van feltüntetve a rezsiszámlákon, hogy a kormány jóvoltából mennyi a felhasználási hely megtakarítása, előbb vagy utóbb mindenkinél világossá válik, hogy nincs ingyen ebéd. A hatósági ár és a piaci ár különbözetét az átcsoportosított adó és/vagy a felpörgő infláció formájában (a gázt piaci áron kapó felhasználók a pluszköltségeket beépítik az áraikba) mindenkinek meg kell fizetni. Csak erre az évre 1300 milliárd forintra becsülik azt az összeget, amellyel az államnak a gázt szolgáltató MVM-csoport veszteségét ellensúlyoznia kell.
A választásokra időzített pénzszórások, a rezsicsökkentés fenntartása, a megugrott államadósság kamatterhei és más, a választópolgárok korrumpálását szolgáló osztogatások a tavalyi, rekordméretű 5000 milliárdos deficitnél is nagyobb költségvetési hiányt fognak előidézni ebben az évben. A szaksajtó 1000-1500 milliárd forintos megszorító csomagot vizionál.
A populista narratívák csapdájában vergődő gazdaságpolitikáról nehezen hihető, hogy ennek a helyzetnek a hatékony kezelésére jó válaszokat tudna adni. A legnagyobb problémát okozó rezsicsökkentéshez egyelőre biztosan nem fognak hozzányúlni, mert ez óriási presztízsveszteség lenne. Vagy ha mégis, akkor Brüsszel lesz a felelős, mert az embargó elrendelésével „atombombát” dob a magyar gazdaságra. Orbán – vérbeli populistaként – az Európai Bizottságra próbálja kenni azt, ami teljes egészében az ő sara: az orosz kitettségre alapozott rezsicsökkentési trükk.
Vegyük sorra, milyen lehetőségek maradtak a populista kormány számára:
A 28 546 milliárd forintra tervezett összes kiadás bőven adna lehetőséget visszavágásra, de sok olyan terület van, ahol a finanszírozást nem lehet anélkül csökkenteni, hogy a mindennapi élet minőségének a romlását az emberek ne éreznék meg. Ilyen az egészségügy és az oktatás, amelyekre az Orbán-kormány mindig is úgy tekintett, hogy forrásokat lehet kivonni, illetve a szükséges pénzt nem kell beleraknia. Az egészségügy katasztrofális helyzete még egy kormánypárti ex-politikusnál is kiverte a biztosítékot. Az oktatásüggyel is kezdeni kellene valamit, nemhogy további forrásokat kiszívni, tekintettel a pedagógusok elszánt ellenállására. Nem lehet takarékoskodni az államadósság kamatkiadásain sem, pedig már így is elérik az összes kiadás 5 százalékát (1500 milliárd forint).
Három területnél lehetne jelentősebb megtakarítást elérni: a családtámogatási rendszer, a kormányzati szektor fenntartásának költségei és az állami beruházások kapcsán lennének komolyabb lehetőségek. A fiatal házasok korrumpálását szolgáló több százmilliárd forintos tételeket már csak azért is fontos volna visszavenni, mert a kívánt cél elérését, a növekvő születésszámot képtelenek elősegíteni. Soha olyan kevés gyerek nem született, mint az idei első negyedévben. A csok és a többi hasonlóan igazságtalan, a társadalmi szolidaritás elvét szembeköpő „vívmány” ráadásul veszélyesen túlhevítette az ingatlanpiacot, egekbe vitte az építőanyagok árait. Kedvezőtlen körülmények esetén kipukkanhat az ingatlanlufi, amelynek a következményei beláthatatlanok.
A kormányzat saját fenntartására fordított kiadásai már az elmúlt évtized közepén is magasnak számítottak, de azóta csak nőttek. Soha ennyi államtitkár, miniszteri biztos, új hivatal nem volt még Magyarországon, mint most. Négy-öt millió forintos horribilis fizetésekkel, eszméletlenül gáláns végkielégítésekkel és egyéb nagyvonalúan folyósított járandóságokkal (lásd az Ádernak kiszemelt villa milliárdos felújítását.)
A kormányzati beruházások eddig nagyobb részt uniós pénzekből finanszírozódtak, de mindig is volt hazai forrás, nem is kevés. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy tavaly decemberben jelentett be Varga Mihály egy – főleg ezeket a beruházásokat érintő – 755 milliárd forintos kiigazítást. A populizmus csúcsintézményének, a NER-nek a fenntartása nagyon sokba kerül. Vajon hozzá mer-e nyúlni Orbán ezekhez a tételekhez, nem követ-e el harakirit, ha fellázad a nem ehhez szokott sok éhes száj? Vagy ezt is – igazi populista bravúrként – el tudja majd adni a közönségének? Nagy kérdés.
A bizonytalan sorsú uniós források és a deficit nélkül a 22 613 milliárd forintra tervezett költségvetési bevételek legnagyobb tétele az adóbefizetés (53 százalék), a tb-alapok bevétele 33 százalék, míg az állam egyéb bevételei a 14 százalékot sem érik el. Ez utóbbi alatt leginkább az állam vagyonának értékesítéséből és az állami vállalatok nyereségéből befolyt összegek értendők. Értékesíthető vagyon már alig van, arra egyébként is igényt tartana a NER. A legnagyobb állami cég pedig nemhogy nem termel nyereséget, hanem – mivel neki kell állni a rezsicsökkentés cechjét – az állam befizetéseire szorul.
Az adórendszert a 12 év alatt sikerült úgy átalakítani, hogy a legnagyobb terhet (több mint 50 százalékot) az EU-ban legmagasabb áfakulcs miatt a fogyasztók viselik, ezt követi az szja (az áfának mintegy a fele), társasági adóból alig folyik be 500 milliárd forint. Az itt működő multik az áfát nem nálunk teljesítik, társasági adót – amelynek kulcsa amúgy is túlságosan alacsony – a kapott kedvezmények miatt pedig alig fizetnek. Gyakorlatilag csak a bérek terheivel szállnak be a közteherviselésbe.
A társasági adó kulcsát az egységesítési kényszer miatt mindenféleképpen emelni kell. Ha duplájára növelnék (még az sem magas nemzetközi viszonylatban), akkor komoly bevételi többlet keletkezne (500 milliárd forint), de az adóemelés nem kis kockázatokkal járna. A multinacionális cégek elsődleges terepe az autóipar, amely a háború miatt amúgy is komoly kihívásokkal szembesül. De meg kell felelni egy másik követelménynek is, át kell állni az elektromos autók gyártására. Ez nem kevés beruházást igényel az itt működő autógyáraktól. Kérdés, hogy egy érezhetően megnövekedett társasági adókulcs esetén vállalnak-e ilyen beruházásokat az amúgy is kellemetlen hellyé váló Magyarországon?
A bérek terheit (szja, járulékok) az Orbán-kormány jelentősen csökkentette. Ezeknek a kulcsoknak az emelése, főleg annak tükrében, hogy milyen horribilis nagyságú adó-visszatérítést biztosított a gyermekes adózóknak – igazi populista mesterfogásként – a választások előtt, nevetségessé tenné még a hívei egy része előtt is. Kétkulcsos szja bevezetése viszont nem rejtene ekkora kockázatokat: a legjobban kereső és legiskolázottabb rétegek amúgy sem rájuk szavaztak. (A béreket terhelő adók igazságtalanságáról érdemes elolvasni ezt a Facebook-posztot, nagyot futott a választások után.)
Az áfa kulcsát tovább emelni már nem lehet. A vágtató infláció amúgy is hoz majd néhány százmilliárd forintos többletbevételt az áfából. De ezt valószínűleg be kell áldozni a jövedéki adó csökkentése miatt keletkező űr betömésére. A tartósan magas szinten ragadó olajárak miatt az üzemanyag csak így lesz megfizethető a lakosság számára az árstop feloldása után.
Egyre többet említik a különadók kivetésnek lehetőségét is. Ez sikeres fegyvernek bizonyult a 2010-14-es ciklus alatt. Újbóli bevezetése azonban nem kis kockázatokkal járhat, ha diszkriminálják a külföldi tulajdonú vállalkozásokat. Intő példa legyen az az 50 milliárd forint, amit a magyar kormánynak kellett kártérítésként megfizetni annak a három francia utalványforgalmazó cégnek, akiktől az Erzsébet-utalvány bevezetésével egy tollvonással elvették a piacaikat. Az adóemelések komoly tartalékot jelenthetnek, de nem kis kockázatot rejtenek a saját populizmusa foglyává vált Orbán-kormánynak.
A Fidesz fő narratívája a baloldal alkalmatlanságára sokáig az volt, hogy eladósították az országot. Az Orbán-kormánynak 2018-ra sikerült az államadósság GDP-hez viszonyított arányát 70 százalék alá vinni a 2010-es 80 százalékról. Ráadásul olyan kedvező gazdasági környezetben, amelynek egyik legfőbb jellemzője az volt, hogy a kamatlábak tartósan alacsony szinten maradtak. Ennek következtében a kamatszolgálat teljesítése nem jelentett olyan nagy kihívást a költségvetés számára.
2019-től azonban megváltozott a helyzet, a növekvő deficiteket csak az államadósság megugrásával tudták finanszírozni. 2020-ra ismét átlépte az államadósság aránya a 80 százalékot! És bizony a kamatlábak is elkezdtek növekedni, amelynek eredményeként az állam kamatfizetési kötelezettsége 2022-ben meghaladja az 1500 milliárd forintot. A választási osztogatásokban megnyilvánuló populista gazdaságpolitika – úgy tűnik – egy negatív spirált indított be: a hitelből finanszírozott korrumpálási programokat egyre rosszabb kamatkondíciókkal lehet csak megvalósítani. A hitelezők kamatfelár formájában árazzák be a populizmust.
Könnyen meglehet, hogy jövőre már kétezer milliárd forint fölé kúszik az adósságszolgálati kötelezettség. Ami, tekintettel a gáz és olajárak kompenzációs szükségletére, együtt akár 3500-4000 milliárdos többletterhet jelenthet a költségvetés számára. Ennek kezelésére – bármilyen hatásosnak is tűnhetnek majd – a populista innovációk nem biztos, hogy elégségesek lesznek.
Égetően szükség lenne arra a 7,2 milliárd euró uniós forrásra, amelynek folyósítását a jogállamisági eljárás beindításával felfüggesztettek. (Ebből ráadásul 2470 milliárd forint be is van tervezve a költségvetés bevételei között.) Ezeknek a pénzeknek az okos felhasználásával viszonylag rövid idő alatt komoly sikereket lehetne elérni az energiafogyasztási szerkezet átalakításában. Ráadásul úgy, hogy a megújuló energia használatával együtt járó „nulla rezsi” miatt pótlólagos források keletkeznének a gazdaságban. Ami ebben a helyzetben különösen fontos lenne.
A lakmuszpapír, ahogy a G7 írja, valóban az európai ügyészség kérdése lehet. Nem kizárt, hogy Navracsics Tibor felbukkanása az új kormányban az erre való felkészülést készíti elő. Egy Orbán nélküli, populizmust mellőző, a demokratikus államok közé visszafogadott Magyarország nem lenne rossz opció senkinek, kivéve a NER haszonélvezőit. De sajnos, nagyobb a valószínűsége annak, hogy Orbánnal nem lehet megegyezni. Még az is opció, hogy az országot kivezeti az EU-ból.
Az biztos, hogy uniós transzferek nélkül, a populizmus fojtogató szorításában Magyarország hosszú pangásra van ítélve. A körülmények kedvezőtlen összejátszása esetén nem kizárt egy argentin típusú államcsőd sem. Akkor aztán a megfizethetetlen energia- és élelmiszerárakkal, a jövedelmeinek és megtakarításainak elértéktelenedésével szembesülő lakosság a saját kárán tanulja meg, hogy a populizmusból egyszer s mindenkorra elég volt. Lehet, hogy ez a tisztítótűz kell ahhoz, hogy Magyarország kiszabaduljon a populizmus csapdájából.
Közélet
Fontos