(Papp József a Corvinus Egyetem nyugdíjas oktatója. A G7 Ekonomi a G7 véleményrovata.)
Megfogadtam Bod Péter Ákos javaslatát, és tanulmányoztam az MNB most közzétett versenyképességi jelentésében közölt ábrákat. Gondolatébresztő cikkében ő ezek közül két mutatót vizsgál meg, azokat, amelyek sokkoló módon érzékeltetik azt, hogy valami nincs rendben a magyar gazdasággal. Mind az egy főre jutó GDP, mind pedig a termelékenység tekintetében hazánk teljesítménye elkeserítően alakul: nem csupán az EU-átlag elérése tűnik lehetetlennek, de a másik három visegrádi ország (V3) is elhúzott mellettünk.
Különösen az utóbbi mutató alakulásának van „erős vizuális üzenete”*Bod Péter Ákos megfogalmazása az ábrák beszédes megjelenítésére utal.. 2008-ban a magyar gazdaság még a sáv felső határán teljesített, 2018-ra az aljára csúszott, a termelékenysége gyakorlatilag stagnál.
Ez részben magyarázza is az egy főre jutó GDP alakulását, de az okok nyilván sokkal összetettebbek. Ha elmélyedünk a többi ábra tanulmányozásában, összeáll a kép, hogy mi is a baj a magyar gazdasággal.
Bod Péter Ákos exponálása kulcsot ad a rejtvény megfejtéséhez: „nálunk…, európai csúcstartóként, teljesítményünknek több mint ötven százaléka származik a külföldi tulajdonú vállalatoktól”. Ezek a szupertermelékeny multinacionális cégek importanyagokat és -alkatrészeket feldolgozva, teljes termelésüket exportálják. Az alábbi két ábra jól mutatja, hogy miben is rejlik egy összeszerelő ország gazdaságának mibenléte.
A hozzáadott érték közvetlen importtartalma
Korrekt az MNB-jelentés hozzáfűzött magyarázata: „Ahol a belföldi beszállítói kapcsolatok szélesek, a hozzáadott érték hazai hányada is magasabb. Másfelől minél magasabb az importhányad a termelésben, annál kevésbé lehet szélesnek tekinteni a beszállítói kapcsolatokat. A régióban 2010-ről 2015-re nem sikerült csökkenti az importra utaltságot, ami összefüggésbe hozható az azóta is töretlen, magas importigényű FDI*működőtőke-beáramlással. Az EU-átlagnál fejlettebb tagállamokban egyrészről hosszabbak a hazai ellátó láncok, másrészről kisebb a feldolgozóipar súlya is, emiatt kisebb az importfelhasználás is.”
Mellbevágó azt látni, hogy a magyar hozzáadott értéknek csak a harmadát tette ki a hazai rész, miközben az uniós átlagban elérte a 90 százalékot 2015-ben. A visegrádi országok közül a szlovák mutató hasonlít leginkább a magyarra, de a cseheknél majdnem eléri a felét, míg a lengyeleknél több mint 70 százalék volt abban az évben.
Feldolgozóipari termelés felhasználásának felbontása (2015)
Az ország „újraiparosítása” sajnálatos módon igencsak féloldalasra sikeredett. Az MNB szerint „az elérhető adatok alapján Magyarországon a feldolgozóipar kevésbé integrálódott a gazdaság egészébe. Az ágazatban működő külföldi tulajdonú vállalatok nagy része kevés hazai inputot használ, és a tudásintenzív szolgáltatásokat sem veszi igénybe.”
Csehország és Lengyelország ebből a szempontból is sokkal jobban áll, mint Magyarország. Vajon mi az oka ennek? Talán az, hogy a csehek és lengyelek Magyarországhoz képest a működőtőke importját sokkal inkább az országaik érdekeinek szem előtt tartásával szabályozták. Komoly beszállítói hányadokat írtak elő és azokat be is tartatták. Magyarország esetében, úgy tűnik, igaz az, amit Káncz Csaba állít a német-magyar kapcsolatokat vizsgáló cikkében: „A kétoldalú kereskedelem volumene tavaly meghaladta az 55 milliárd eurót, és ezzel hazánk fontosabbá vált a német gazdaság számára, mint Japán vagy Dánia. 2011 óta nyilvánvaló, hogy Berlin az EU legerősebb hatalmaként eltűri a hazai jogállam szétverését, amíg a magyar miniszterelnök feltétel nélkül kiszolgálja a német ipar érdekeit.”
Hiába kötött minden nagy befektetővel stratégiai megállapodást a kormány, azok tartalmáról nem tudunk semmit. Van-e bennük előírás a beszállítói hányadokra? Ha van is, betartatják-e? Vajon miért olyan nagyvonalú a kormányzat az idetelepült vállalatoknak folyósított támogatásokban, miközben azok döntéseit ez alig befolyásolja?*Sokkal inkább a munkaerő minősége, a bérköltség és az infrastruktúra a meghatározó a befektetési döntéseknél.
Az is biztos, hogy Magyarországon a legalacsonyabb a társasági adó kulcsa – ha lejár a nagyvonalú beruházási adókedvezmény igénybe vételének a lehetősége, akkor se kelljen sok adót fizetni az idetelepült multinacionális cégeknek. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy társasági adóból csak 500 milliárd forint folyik be évente a költségvetésbe, míg az EU legmagasabb adókulcsának köszönhetően áfából a 2020-as előirányzat közel ötezer milliárd forint, azaz tízszer annyi. Az exportáló multiknak közömbös, hogy mekkora az áfa kulcsa, de nekünk, fogyasztóknak és a belföldi piacra termelőknek egyáltalán nem. Ennyit a közteherviselésről, el lehet dönteni, kinek az érdekei érvényesülnek.
A kivitt osztalékkal kapcsolatban is nagyvonalú a magyar kormány. Az a kormány, amelyik a bankokra és a távközlési, valamint a közüzemi cégekre skrupulusok nélkül vetett ki különadót és vezetékadót, szó nélkül tűri, hogy a 2011 óta a GDP 6-9 százalékát kitevő kivitt osztalék után (a hazai kulccsal számolva) évi 200-300 milliárd osztalékadóból semmi se folyjon be a magyar költségvetésbe. Így teljes egészében a tőkeexportőr országok (leginkább a németek) büdzséjét gazdagítja, a kapitalizmus működési rendjének megfelelően. Arról már szót se ejtsünk, hogy kinek az érdekeit szolgálja a rabszolgatörvény és a forint folyamatos leértékelése.
A centrum-periféria viszony – de nyugodtan nevezhetjük gyarmati függésnek is – messzemenően hozzájárul ahhoz, hogy az egy főre eső GDP tekintetében egyre inkább szégyenkezhetünk. A nem létező hazai beszállítók által meg nem termelt hozzáadott érték nagyon hiányzik a GDP-ből – az, amelyik a cseheknél és a lengyeleknél évről évre rendszeresen realizálódik. Ezt a kiemelkedően magas importhányaddal nem lehet ellensúlyozni. De ahogy már említettem, a munkatermelékenység stagnálása is hozzájárul a fajlagos GDP-értékeinek kedvezőtlen alakulásához. A termelékenységi mutató tekintetében végbemenő lecsúszás azért megdöbbentő, mert a hazai kkv-szektor termelékenysége – ez az, ami bizakodásra adhat okot – stabilan emelkedett az elmúlt tíz évben, és láss csodát, felülmúlta az összes visegrádi ország hasonló indexét, de még az uniós átlagot is.
A kis- és középvállalatok munkatermelékenysége
Ha a kkv-szektor termelékenysége ilyen dinamikusan nőtt, akkor ahhoz, hogy a mutató makroszinten stagnáljon, a duális gazdaság másik felének, a multinacionális vállalatoknak kellett rosszul teljesíteni. És valóban így is van, a számok nem hazudnak. De azt nem az MNB versenyképességi jelentéséből, hanem a portfolio.hu egyik cikkéből tudjuk, hogy a nagyvállalatok termelékenysége 2010-hez képest 2017-re tíz százalékkal csökkent. Az, hogy a GDP-hez egyre nagyobb arányban hozzájáruló multinacionális vállalati szektor termelékenysége csökken, messzemenően közrejátszik abban, hogy az egy főre jutó GDP elmarad a V3 átlagától. Ezt a növekvő termelékenységű kkv-szektor teljesítménye nem tudja ellensúlyozni.
Az Orbán-kormány, úgy tűnik, túltolta a multinacionális vállalatok idecsalogatásán alapuló újraiparosítási modellt, annak tartalékai kimerültek, további erőltetése az ország leszakadását eredményezi.
Bod Péter Ákos felteszi a kérdést: hogyan tovább? Hát, mindenekelőtt bízni kellene a fejlődőképességét a termelékenységének az európai átlagot meghaladó emelkedésével bizonyító kkv-szektorban. Helyzetbe kellene hozni, például a fenntartható növekedési pályára való átállás lehetőségeinek a kihasználásával. A megújuló energia hasznosítása – a nulla rezsi lehetőségének felkínálásával – ugyanis egy olyan multiplikátor hatást (amit Münchausen-effektusnak neveztem el) tud generálni, amellyel, az innovatív kkv-szektorra támaszkodva, Magyarország a stabil és fenntartható fejlődés útjára léphetne, a túldimenzionált, importfüggő összeszerelő gazdaság hátrányai nélkül.
Megújuló energiaforrások használata
Azt a Magyar Nemzeti Bank jelentésében bemutatott ábra is jól mutatja, hogy milyen sok lehetőség van a megújuló energiaforrások kiaknázásában: nagyon le vagyunk maradva, de szerencsénkre az európai uniós direktívák előbb vagy utóbb ki fogják kényszeríteni az átállást.
A kis és közepes vállalati szektornak szintén kedvezni lehetne a stabil, kiszámítható és méltányos adókban megnyilvánuló vállalkozási környezet biztosításával.
Itt bőven lenne tennivaló, ezt jól tükrözi az alábbi ábra:
A vállalkozási környezet általános értékelése: OECD-tagállamok közötti helyezés
A magyar vállalkozási környezet megítélése nagyon rossz, és mindnyájan tudjuk, hogy miért. A rendszerváltás egyik nagy hiányossága, hogy a jog uralmának maradéktalan érvényesülését Magyarországon nem sikerült biztosítani. Az Orbán-kormány a maga kétharmadával ráadásul a rule of law tökéletes paródiáját valósította meg, ezért áll folyamatosan a támadások kereszttűzében. A multinacionális cégek érdekeinek kiszolgálása miatt azonban gyakorlatilag azt csinál, amit akar.
Így történhetnek meg olyan gazdaságtörténeti „csodák”, mint amelyről Tóth István János számolt be a nagyon komoly kérdéseket felvető, a Mészáros és Mészáros Kft. (MM) hihetetlen növekedésének jellegzetességeit vizsgáló cikkeiben.
A Mészáros és Mészáros a döntően uniós támogatásokból finanszírozott közbeszerzéseket letarolva vált alig egy évtized alatt a legsikeresebb vállalattá úgy, hogy semmit sem exportált, és gigantikus nyereségéből szinte semmit sem kellett visszaforgatni a növekedése érdekében. Ez a páratlan sikersztori nekem is felkeltette az érdeklődésemet, és további elemzéseket végeztem el a nyilvánosan hozzáférhető mérlegbeszámolókon. Kíváncsi voltam, hogy – Bod Péter Ákos mutatóinál maradva – az MM-nél mekkora hozzáadott érték keletkezik, és egy foglalkoztatottra vetítve ez az érték mekkora. (A hozzáadott érték az árbevétel és az anyagjellegű ráfordítások különbözete; a profitot, a béreket, azok adóit és az amortizációt foglalja magába.)
Az MM 2015-ben 21 milliárd forint árbevétel mellett 8,7 milliárd forint hozzáadott értéket tudott kimutatni, ez a 158 foglalkoztatottal számolva, egy főre vetítve 55 millió forint hozzáadott érték. Ez éppen meghaladja az egyik legtermelékenyebb magyarországi cég, az Audi hasonló mutatóját, miközben egy átlagos kkv egy főre vetítve alig 6-7 millió forint hozzáadott értéket tudott akkor produkálni.
Már ezek a számok is abszurdak, de 2016 és 2019 között még hihetetlenebb dolgok történtek: négy röpke év alatt sikerült megduplázni a hozzáadott értéket, igaz, ehhez sokkal nagyobb, 88 milliárd forint árbevételt kellett produkálni. A csoda mértékét fokozza, hogy ezt alig több mint feleakkora (98 fős) létszámmal érte el a cég, azaz a termelékenysége megháromszorozódott. Az adózott nyereség a 15 milliárd forintot meghaladó hozzáadott érték háromnegyedét tette ki, miközben a személyi jellegű ráfordítások a 8 százalékot (1,1 milliárd forint) sem érték el – ez még a multinacionális vállalatoknál tapasztalt értékeket is messze felülmúlja. Egy átlagos kkv-nál ez az érték jó, ha a 20 százalékot eléri.
Ha a jog uralma érvényesült volna Magyarországon, akkor ez a csoda nem történhetett volna meg.
A bajnokok felhizlalása kétszeresen is fáj a kkv-szektornak: egyszer azért, mert elszipkázzák az olyan programok forrásait, amelyekkel helyzetbe lehetne hozni őket. Másrészt meg azért, mert ha lejt a pálya, akkor nincs valódi verseny, az igazán jók sem tudnak kellő számban kiválasztódni.
Ha nem sikerül radikálisan változtatni a gazdaság duális szerkezetén, és a kormányzati leleményesség továbbra is a Mészáros és Mészáros-típusú sikersztorik megvalósulásának segítésében merül ki, akkor a Bod Péter Ákos által kiemelt mutatók szerint, szégyenszemre, hamarosan Románia és Bulgária is megelőz bennünket. Ezt azért sikersztorinak nehéz lenne eladni.
Közélet
Nem látszik, hogy ellenzéki vezetés alatt dübörögne a budapesti kerékpáros fejlesztés
A biciklizés aránya már nem nő a fővárosban, és a budapesti infrastruktúra sok összehasonlításban le van maradva, még régiós szinten is.
Ezentúl csak akkor lesz napelem a magyar háztartásokban, ha a hozzá tartozó akkumulátorra nagy támogatás jár
A jelenleg zajló háztartási napelempályázat egy dolgot már a lezárása előtt bizonyított: akkumulátorok nélkül többé nem kerülnek napelemek a háztetőkre.
Zsákutcába fut az elektromos autózás, ha nem lesznek jóval hatékonyabbak az akkumulátorok
Olyan lett az akkumulátor, mint a napelem, a gyártás mennyiségének növelésével már nem lehet érdemi költségcsökkentést elérni, az alapanyagok ára pedig emelkedni fog.
Fontos
A kínai ingatlanpiaci válság Amerikával ellentétben nem fog rendszerszintű krízissé fajulni
Az ország új növekedési modellje már nem az ingatlanpiacra fog támaszkodni, így annak gazdasági súlya tovább csökken, és ez a részvénypiacra is hatással lesz.
Nincs sok oka bizakodásra a német autógyártóknak
A politika kevésbé tolja most az elektromos átállást, amire egyébként lenne Európa-szerte kereslet, csak kérdéses, hogy ezt a hagyományos német gyártók szolgálják majd ki.
Idén minden család megkapja a támogatott árú gáz teljes mennyiségét? – észrevételek az MVM tájékoztatásához
Az átalányt fizető gázfogyasztók számlái mostantól nem ugranak meg, de szakértő szerzőnk levezetése szerint ennek eddig sem lett volna szabad megtörténnie.
