Zakatol a vérszivattyú, ki morzsol fel kit Ukrajnában?

„Ekkoriban bizalmas körben maga is egyre inkább elismerte, hogy a célt valószínűleg az usure, a felmorzsolás módszerével fogják elérni, nem pedig áttöréssel, amelyben a britek még mindig reménykedtek és hittek.”

Az idézet Joffre francia főparancsokról és az első világháború nyugati hadszínterének viszonyairól szól 1915-1916 fordulóján John Keegan A csata arca című könyvében, de sok relevanciája van az ukrajnai háború jelenlegi helyzetével kapcsolatban. Az ukránok fél éven keresztül készültek ellentámadásuk megindítására, amellyel reményeik szerint felszabadíthatják országuk megszállt részeinek számottevő részét, és közben olyan vereséget mérhetnek az ellenséges hadseregre, amely megkérdőjelezi az orosz vezetés számára a háború folytatásának értelmét.

Áttörést azonban több mint másfél hónap alatt sem tudtak elérni, előre araszolásuk során eddig kilenc falut és körülbelül 250 négyzetkilométernyi területet tudtak felszabadítani, ami nem acélosabb teljesítmény, mint az orosz hadseregé a háború nagy részében (az első heteket leszámítva). Ez az 1914-1918 közötti állóháborúra emlékeztető helyzet pedig ismét felerősítette azokat a hangokat – Elon Musktól John Mearsheimeren át Orbán Viktorig –, akik szerint a vérontás értelmetlen, katonailag nem lehet feloldani a patthelyzetet, és azonnali tűzszünetre van szükség még akkor is, ha ezzel Ukrajna keresztet vethet a megszállt területeire.

Emellett ismét előtérbe kerültek azok a vélemények, amelyek szerint az új haditechnikai megoldások újra olyan nagy előnybe hozták a védekező felet, hogy lehetetlenné váltak a sikeres áttörések. Ami a 20. század elején volt a géppuska a gyalogsággal és lovassággal szemben, az most a drón, amely mindent látva lehetetlenné teszi a rejtett csapatösszevonásokat és meglepetésszerű támadásokat, amelyek nélkül nincs sikeres offenzíva.

Afelől egyre kevésbé van kétség, hogy a drónok tényleg forradalmat hoztak a harcászatban, hiszen ami még egy-két évtizeddel ezelőtt aránylag nyugodt hátország volt a frontok mögött, ma már sokkal kevésbé biztonságos. De az még nem lefutott meccs, hogy ez a védekező vagy a támadó csapatokat segíti-e inkább.

Kívülről már azt sem könnyű megítélni, hogy az ukránok mennyire bíztak egy szinte azonnali, gyors áttörés lehetőségében. Vannak olyan értékelések, vélemények, hogy hittek benne, és az ebből fakadó próbálkozásnak estek áldozatuk a jól ismert felvételeken szereplő nyugati páncélosok (amelyek egy részét azóta egyébként visszaszerezték az ukránok, valószínűleg javítható állapotban). Nem zárható ki azonban, hogy a kezdeti cél ennél szerényebb lehetett, hiszen a nagy publicitást kapott eset is csak századerejű próbálkozásnak nézett ki – történetesen nyugati fegyverzettel –, nagy léptékű áttörési kísérletnél ennél nagyobb egységek lendülnek támadásba.

Ráadásul ez olyan térségben történt, amelyről bárki számára hozzáférhető források alapján is ismert, hogy az orosz védelem egyik leginkább kiépített része, így nehezen feltételezhető, hogy az ukránok pont itt számítottak volna a villámháború lehetőségére. Az is tudható azonban, hogy a megvalósítottnál gyorsabb előrehaladásban reménykedtek, abban bízva, hogy az orosz védelem legkülső részét gyorsabban le tudják küzdeni. Nyugati újságíróknak legalábbis a Zaporizzsja és Doneck megye határán támadó ukrán katonák arról számoltak be, hogy úgy gondolták, onnan aránylag gyorsan visszavonulnak az oroszok, ám már a legelső falu elfoglalásáért is nagyon keményen meg kellett harcolniuk.

Miközben azt ki lehet mondani, hogy eddig az orosz védelem az Ukrajnában és Nyugaton feltételezettnél is jobban állja a sarat, az nyitott kérdés, hogy ez pusztán a csapataik jobb teljesítményének, vagy inkább annak tudható be, hogy előrébb védekeznek, azaz olyan előretolt védőállások megtartásáért is hajlandóak bevetni a tartalékaikat, amelyekről az ukránok azt feltételezték, hogy az ott szolgáló csapatok erejének kimerülésével az oroszok visszahúzódnak. Hiszen elvileg részben azért építettek ki helyenként három rétegből álló, akár 30 kilométer mélységig tagolt védelmet, hogy ne kelljen mindenkit az első vonalban bevetni.

Az oroszok természetesen nem osztják meg senkivel haditerveiket, és hogy melyik védelmi vonalukat mekkora veszteségig hajlandók tartani, de pont az utóbbi napokban-hetekben azért világossá vált, hogy esetükben sem megy minden a tervek szerint. Egy kisebb botrány során kiderült, hogy Ivan Popov vezérőrnagyot, a Zaporizzsja megyei front nyugati részét védelmező 58. hadsereg parancsnokát leváltották, miután sérelmezte a moszkvai hadvezetésnél, hogy a megfelelő felderítés és ellenütegtűz hiányában katonái nagy számban halnak bele az ukrán tüzérségi csapásokba, miközben nincs lehetőség arra, hogy rendszeres időközönként elhagyják a frontvonalat.

Ez utóbbit már orosz haditudósító is kifogásolta, okkal. A második világháború után lefolytatott amerikai vizsgálatok szerint a fronton harcoló katonák 80-90 nap után egyre rosszabb teljesítményt nyújtanak, és idővel teljesen hasznavehetetlenné válnak. Az ukránok ezt tavaly nyáron saját példájukon is tapasztalhatták, és azóta még a szorongatott helyzetben lévő – például Bahmutot védő – egységeknél is igyekeztek rendszeresen biztosítani a váltást, hogy az első vonalban lévő katonák időnként hátrébb kerüljenek, és tudjanak pihenni, ezzel ugyanis kitolható az említett fáradási ciklus. (Ami persze – más tényezők mellett – erősen függ attól, hogy mennyire intenzív harcban vesz részt egy katona.) Az igazi az lenne, ha időnként a családjukhoz is hazamehetnének a katonák, de ez a beszámolók szerint az ukránoknál sem nagyon valósul meg. Ahogy az oroszoknál sem, legalábbis a mostani időszakban, és a jelek szerint a kisebb léptékű rotálás sem működik.

Ha ez merev, a legelső vonalakat görcsösen védő hozzáállással párosul, az elvileg az ukránok malmára hajtja a vizet: ha már az orosz csapatok kellően fáradtak, a tartalékaikat is beleértve elég nagy veszteségeket szenvedtek, akkor előállhatnak az áttörés feltételei. Ez az ukránbarát nyugati értelmezése a jelenlegi helyzetnek: előbb a felmorzsolás, utána az áttörés, amely megnyitja az utat a gyors előrenyomulás előtt.

A felmorzsolás persze olyan játék, amelyet ketten játszanak

– folytatódik az említett idézet John Keegannél. A folyamat, a harcok során ugyanis az ukránok is elkerülhetetlenül veszteségeket szenvednek, és bár Popov az ellenütegtüzet hiányolta, bőven vannak felvételek ukrán tüzérségi lövegek veszteségeiről is. Ahogy az 58. hadsereggel szemben harcoló – a nyugati páncélosveszteségeket is elszenvedő – ukrán 47. gépesített dandár belső egységét is kikezdték az elszenvedett veszteségek és az előrehaladás szinte teljes hiánya.

Emellett pedig az oroszok nemcsak védekeznek, hanem támadnak is a front északi részén, Harkiv és Luhanszk megyében. Ez valószínűleg azt szolgálja, hogy az ukrán tartalékokat elvonja más frontszakaszokról, de akár későbbi nagyobb saját támadások megalapozására is alkalmas lehet. Egyelőre azonban ez is felőrlésbe tart, ahogy egyébként Keegan előbbi idézete a németek verduni támadásának leírását vezette be, amely a hatalmas veszteségek miatt a verduni vérszivattyú néven is bekerült a köznyelvbe. Ahogy most, az előrehaladást akkoriban is nem kilométerekben, hanem méterekben mérték.

Ha az akkorival szerencsére nem is vethetőek össze a mostani ukrajnai veszteségek, a felmorzsolás mindkét oldalon rengeteg áldozatit követel. Mearsheimer és a vele egyetértők ebből azt vezetik le, hogy mivel Oroszország népessége nagyobb és több tüzérségi löveggel rendelkezik, nemcsak elhúzni képes a konfliktust, hanem végső soron megnyerni is.

Ahogy azonban néhányan megjegyezték, annál még sok számítógépes stratégiai játék erőforrás-generáló rendszere is összetettebb, mint hogy egyszerűen a népességszámból vezesse le a katonai erőt. Ennek legkézenfekvőbb példája, hogy bár a tavaly őszi sokkszerű harkivi vereség miatt rákényszerült, azóta is tartózkodik az orosz vezetés újabb mozgósítási hullám elrendelésétől. Ahogy sorkatonákat sem küld Ukrajnába, kihasználatlanul hagyva a legkézenfekvőbb élőerő-utánpótlási forrást (valószínűleg a közvélemény reakcióitól tartva). Helyette visszatértek a pénzbeli motivációhoz és a hátrányos helyzetű csoportok tagjainak seregbe kényszerítéséhez. A hivatalos verzió szerint így is több mint 185 ezren jelentkeztek idén, ám ennek valódiságában sokan kételkednek, és a frontvonalban lévők rotálásának hiánya sem bőséges emberutánpótlásra utal.

Ettől még persze előfordulhat, hogy az ukránok nem tudják elvinni a felmorzsolást addig a pontig, amikor már lehetséges lenne az áttörés. Ám azt sem lehet fixre venni, hogy az előbbiből az oroszok kerülnek ki jobban. Míg az első világháborúban teljesen egyértelmű volt, hogy melyik oldal rendelkezik nagyobb erőforrások fölött, ez most csak akkor igaz, ha nem vennénk figyelembe Ukrajna nyugati támogatását. Mivel azonban a legfontosabb országok újra és újra elköteleződnek az ország anyagi és katonai segítése mellett, ez torz képet adna.

Az első világháborúban végül Joffre-nek és a briteknek is igaza lett: Németország (és szövetségesei) vereségéhez nagyban hozzájárult a katonai-gazdasági kimerülés, de a háború végére megoldás született a lövészárokrendszerekre alapozott védelem megtörésére is, és a német kapitulációhoz közvetlenül a védelmének áttörése vezetett el. Ahogy a mostani háborúban is volt példa sikeres áttörésre, így nem valószínű, hogy technikai-harcászati forradalom kellene újabbak eléréséhez.