Megüzente az olajkartell, hogy nem szabad leírni

(A szerző az Amundi Alapkezelő befektetési igazgatója. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)

Nem áprilisi tréfa volt, hogy a Kőolaj-exportáló Országok Szervezete és társult tagjai (OPEC+) a hónap elején napi több mint egymillió hordós kitermelés-csökkentést jelentettek be. Ehhez Oroszország azzal csatlakozott, hogy év végéig meghosszabbította saját, eredetileg június végéig tartó, napi 500 ezer hordós kitermeléscsökkentési vállalását. Hogy a bejelentés mennyire váratlan és erőteljes volt, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az olaj világpiaci ára aznap 6 százalékkal emelkedett.

A bejelentett kitermelés-csökkentés alig haladja meg a napi a 100 millió hordós globális kitermelés egy százalékát (amiből az OPEC 28-29 millió hordót hoz felszínre, Oroszország pedig további 10 milliót), azaz első hallásra nem tűnik soknak. Tudni kell azonban, hogy ez gyakorlatilag elviszi a termelési többletet, vagyis deficitet eredményez a globális kereslettel szemben a kínálati oldalon, ráadásul ez nem az első lépés volt az utóbbi időben az OPEC+ részéről.

A Nemzetközi Energia Ügynökség becslései szerint az olajpiacon a globális kitermelés 2022 második negyedéve óta meghaladta a keresletet (az idei első negyedévben mintegy 800 ezer hordóval), amit a legutóbbi, tavaly októberi 2 millió hordós kitermeléscsökkentési döntés sem tudott teljes mértékben eltüntetni. Azért nem, mert az OPEC ilyen típusú vállalásai mindig a kvótát érintik, amitől a tényleges kibocsátás valamivel elmarad, ezért az októberi vállalás legalább felét valójában a tényleges kitermelés és a kvóta közötti különbséget fedezte.

Az olaj esetében azonban az ár nagyon érzékenyen reagál a globális kereslet-kínálati egyensúly különbségére, mert viszonylag nehezen és költségesen tárolható nyersanyagról van szó, így az aktuális kereslet-kínálati viszonyok meghatározóbbak, mint a jövőbeni viszonyokkal kapcsolatos várakozások. Az októberi bejelentés után megmaradt kínálati többlet meg is látszott az olaj árfolyamán, amely tavaly június óta csökkent, és a márciusi bankpánik során kialakult növekedési pesszimizmus hatására a 70 dolláros szint alá is benézett az amerikai WTI típusú keverék.

Miért lepte meg mégis ennyire a piacot az újabb kínálatcsökkentési bejelentés? Azon túl, hogy szokatlan időpontban, az OPEC+ tanácsadó testületének április 3-ára tervezett ülése előtt jött a bejelentés, éppen az volt a legmeglepőbb, hogy miért ilyen későn kezdték el stabilizálni a piacot az érdekcsoport tagjai. A Nemzetközi Energia Ügynökség adatai, valamint több elemző becslése alapján a túlkínálat már 2022 végén látható volt, és a piac nem számított arra, hogy 2023 második feléig visszatér a kereslet az egyensúlyt jelentő szintre.

A mostani bejelentés lehetséges okai között szerepel, hogy az OPEC+ tagjai ezzel a megelőző intézkedéssel próbálnak meg elébe menni az olajpiaci túlkínálat további halmozódásának, azaz ezzel igyekeznek megállítani az olaj árának további esését. Két makrogazdasági várakozás állhat az elképzelés mögött: a kínai újranyitás gazdasági hatásai az év eleji ipari termelési és export/import adatok alapján egyelőre elmaradnak a várttól, illetve az amerikai bankrendszert övező bizonytalanság nyomán várható hitelezés-visszafogás is tovább ronthatja a gazdasági növekedéssel, így az olaj iránti kereslettel kapcsolatos várakozásokat. Egyes elemzők szerint a hitelezési feltételek szigorodása mentén az USA-ban és Európában bekövetkező keresletcsökkenés túlkompenzálja a kínai újranyitásból eredő, növekvő keresletet az olaj iránt.

Egy másik teória szerint az OPEC+ kivárásra játszott, ugyanis az amerikai kormány korábban úgy nyilatkozott, hogy 70 dollár körüli (WTI típusú) olajárnál újra elkezdi feltölteni a stratégiai készleteket, amiből tavaly több millió hordót felszabadítottak az árak csökkentésének céljából. Mivel a készletek feltöltése nem kezdődött meg, sőt, a napokban az amerikai energiaügyi miniszter úgy nyilatkozott, hogy ez technikai okok miatt a közeljövőben nem is várható, a kivárási politika elvesztette létjogosultságát, ezért az OPEC+ lépéskényszerbe került.

További motiváció lehet az OPEC+ országok, kiemelten Szaúd-Arábia és Oroszország költségvetési kiadásainak a fedezése. A Wall Street Journal cikke szerint a szaúdi büdzsé finanszírozásához 90-100 dollár közötti (Brent típusú) olajárra lenne szükség, míg az orosz költségvetésnek a csökkenő bevételek és növekvő hadi kiadások miatt van szüksége a magas árakra. Valószínűleg a többi országban is magasabb olajárakkal tervezték a költségvetéseket, így a többi tag is örömmel csatlakozott a minél magasabb olajárat célzó intézkedésekhez.

Bármi is legyen a valódi motiváció, amikor a legtöbb elemző már nem hitt a kitermelés további csökkentésében, az OPEC+ újra árszabályozóként lépett be a piacra, ezzel erős jelzést küldve arról, hogy milyen árak jelentik számukra a piac alját. Ráadásul ezúttal attól sem kell tartaniuk, hogy az amerikai és kanadai palaolaj-kitermelő cégek a keletkező egyensúlytalanságot kihasználva gyorsan beindítják a termelést és piacot szereznek. Ezek a vállalatok jelenleg jobban érdekeltek a minél magasabb profit elérésében és annak a befektetőkhöz való visszajuttatásában, mint a minél nagyobb kitermelési volumen elérésében.

Nagyon érdekes volt a bejelentésre adott piaci reakció is. Az első kereskedési napon +8 százalékkal nyitott az olaj ára, azonban a nap során már nem tudott tovább emelkedni, „csak” 6 százalékos emelkedést mutatott a nap végén, majd az ár a következő napokban sem emelkedett tovább. Ami különösen meglepő volt, hogy az inflációs várakozások sem változtak érdemben a bejelentés után, pedig korábban nagyon szoros korreláció volt a rövid és hosszú távú „breakeven ráták” (ez az inflációhoz kötött piaci termékek árából visszaszámolt, jövőben várt inflációt mutatja) és az olaj árának mozgása között. A kezdeti emelkedés után csökkenés volt megfigyelhető a bejelentést követő napokban, ami azt mutatja, hogy a befektetők nem gondolják tartósnak a mostani emelkedést.

A piaci reakciók mögött a lassuló világgazdasági kereslet húzódhat meg fő érvként. A múlt hétvégi bejelentés óta csupa ezt megerősítő, a vártnál rosszabb makrogazdasági adat jelent meg az USA-ban: a feldolgozóipari ISM 46,3-ra csökkent a várt 47,5 helyett (az új megrendelések komponens 44,3-ra esett vissza a várt 47,5-re való emelkedés helyett), a meghirdetett munkahelyek száma 9,9 millióra esett vissza a várt 10,5 millióval szemben, a szolgáltatóipari ISM index pedig 51,2-re esett a várt 54,4 helyett. Az árak hosszú távú mozgatórugója úgy tűnik, inkább a kereslet alakulása, azon belül is a kínai, amely idén a globális keresletnövekedés felét adná az előrejelzések szerint, illetve a fejlett piaci kereslet, mely előreláthatólag csökkenni fog a növekedési kilátások romlása miatt.

Az elemzők is megosztottnak tűnnek a bejelentés árakra gyakorolt hatását illetően. Vannak, akik újra 100 dolláros olajárat várnak, mert úgy gondolják, hogy az év végéig így kínálati deficit halmozódik fel, és az olaj kereslete kisebb mértékben fog csak esni emiatt. Mások úgy vélik, a lépés egy megelőző akció volt a várható keresletcsökkenésre, és az olajár fenntartható, hosszabb távú emelkedéséhez pozitív keresleti oldali meglepetések szükségesek, azonban a magas olajárak a jelenlegi gazdasági környezetben tovább csökkentik majd a keresletet.

Mindenesetre jelenleg a makacsul magasan ragadni látszó inflációval küzdő jegybankoknak is újabb fejtörést okozhat ez a helyzet, amennyiben sikerül fenntartani, esetleg még tovább növelni a jelenlegi olajárakat a kínálati oldalt érintő intézkedésekkel. Az inflációs mutatók utóbbi hónapokban látott enyhülését nagymértékben az olaj- és gázárakhoz köthető bázishatások okozták, így, ha megáll ez a kedvező folyamat, újra hátszelet kaphat az infláció, amire a jegybankoknak kiemelt figyelmet kell fordítaniuk.

Ráadásul inflációs nyomás nemcsak az olajárak felől jelentkezhet. A mutató immár huzamosabb ideje jóval a jegybanki célok felett áll, így az inflációs várakozások is egyre inkább a magasabb árszintemelkedés felé mutatnak, és sokan tartanak az ár-bér spirál beindulásától is. A körülmények kellemetlen együttállása miatt a monetáris politika így tovább maradhat szigorú, mint azt sokan várták, ez pedig az emelkedésnek induló olajár mellett az 1970-es évek stagflációs időszakát idézi fel a befektetőkben. Noha az inflációs nyomást a recesszióközeli és az előrejelzések alapján tovább romló amerikai gazdasági növekedés enyhítheti a jövőben, az ilyen és ehhez hasonló intézkedések miatt nem lesz olyan egyszerű a jegybankoknak az árstabilitás elérése.

Az biztos, hogy az OPEC+ a mostani lépéssel megüzente, hogy nem szabad leírni, továbbra is az árakat meghatározó szereplő szándékozik lenni a piacon. Hosszabb távon azonban a kereslet alakulása lesz az, ami az olajárakat meghatározza, és ezzel kapcsolatban a jelek szerint az OPEC+ sem optimista.