A Változó világrend című sorozatban arra keressük választ, hogy Magyarország milyen helyzetből és hogyan reagálhat az országot érintő geopolitikai kihívásokra.

Oroszország Ukrajna elleni háborújában katonai értelemben két korszak hadvezetési gyakorlata keveredik, illetve épül egymásra. A háború orosz részről tipikusan „hagyományos” területszerző háború, olyan, amilyenből a 19. és a 20. században nem egyet láthattunk. A fegyverek és a bevetett eszközök tekintetében azonban a „hagyományos” fegyverrendszerek (például csöves tüzérség) mellett tipikusan 21. századi eszközök is vannak. És itt nemcsak modern fegyverrendszerekre kell gondolnunk, hanem ennél egy jóval szélesebb csomagra, beleértve a modern kommunikációs eszközök használatát, a hírszerzés kiemelkedő szerepét, valamint számos nem katonai eszközt.

Ezek között is első helyen a szankciókat és a szélesebb nyilvánosság befolyásolását, dezinformálását.

Az orosz harcoló fél harcmodorában a két korszak keveredik: az orosz haderő alapból azt a régi elvet követi, miszerint a tábornokok általában „az utolsó győztes háborút” vívják újra. Ennek megfelelően az orosz alkalmazási doktrína főként a második világháborút tükrözi vissza, kicsit feljavítva modern eszközökkel. Igazából nem is lehetne másképp, mert az orosz haderő természeténél fogva képtelen modern harci eljárások alkalmazására, aminek hátterében a diktatúrákra jellemző, a hadvezetésben is uralkodó túlzott központosítás, a döntési szintek felfelé tolódása, a beosztottak felelősségvállalásának elnyomása áll. Márpedig kellően gyors reagálási képesség nélkül az orosz haderő messze technikai lehetőségei alatt szerepel – pedig azok sem a 21. század szintjén állnak.

Ezzel szemben az ukrán haderő – mindenki számára váratlanul és meglepetésszerűen – gyorsan és hatékonyan alkalmazkodott és folyamatosan alkalmazkodik a modern fegyverek és alkalmazási doktrínák megkövetelte eljárásokhoz. Ez mindenekelőtt a nyugati segítségnek köszönhető, ugyanakkor ennek a fajta hadviselésnek az integrációjára magas fokú elkötelezettsége és harci morálja alkalmassá is teszi az ukrán haderőt. A hadsereg elkötelezettsége a honvédő háború megvívásában talán még fontosabb is, mint a részben még mindig csak beígért fegyverek megléte. Ebben egyértelmű előnyben vannak az ukránok az orosz hadseregben harcolókkal szemben.

Mi az, hogy hibrid?

A 21. századi hibrid hadviselés még nem vizsgázott egy ilyen méretű háborúban, melyre az egész világ odafigyel: sokak szerint le is kell cserélni vagy legalábbis át kell írni a katonai iskolákban használt tankönyveket. A hibrid hadviselést itt két értelmezésben is használhatjuk. Az első a Valerij Geraszimov orosz vezérkari főnök fémjelezte doktrínához kötődik, melyet az oroszok a Krím megszállásakor és még inkább Kelet-Ukrajna – Doneck és Luhanszk – de facto elfoglalásakor alkalmaztak. Ennek lényege, hogy nem vagy nem rögtön katonai alakulatok támadásával kezdődik a támadás, hanem előtte irreguláris alakulatok, szabadcsapatok, magánhadseregek, civilbe bújtatott katonák szivárognak be az elfoglalni kívánt területre – siker esetén helyi közigazgatást alakítanak ki, támaszkodva a helyi lakosság támogatására. Ennek eredményeképpen az adott terület lényegében önálló életre kel, és előbb-utóbb önálló közigazgatás alakul, majd a függetlenség kikiáltása is szóba jöhet.

A hibrid hadviselés másik, frissebb értelmezése szerint a haderő ötvözi a reguláris és irreguláris – gerilla – hadviselés elemeit. Alkalmazott fegyverekben és harci eljárásokban is keverednek a korábban említett 20. és 21. századi elemek. Ezt ebben a háborúban különösen az ukrán fél alkalmazza:

ennek következtében az elméletileg komoly túlerőben lévő orosz haderő nemhogy győzni nem tud, de lényeges sikereket sem ér el, sőt, politikai értelemben vett vereséget szenvedhet el a hadszíntéren.

A konfliktus másik sajátossága, hogy bár katonailag nagyjából egy adott – ukrajnai – hadszíntéren zajlanak az események, de időnként, egyelőre elszórtan, azon kívül is történnek harci cselekmények (Északi Áramlat gázvezeték felrobbantása vagy orosz célpontok elleni szórványos akciók). A háború emellett csak részben zajlik katonai módszerekkel. Igen fontos része az a politikai-gazdasági háború, ami ezzel párhuzamosan folyik lényegében Oroszország és a demokratikus Nyugat között. De idevehetjük azt a dezinformációs háborút is, amely Európa megosztására irányul az alapján, ahogy Oroszország háborús felelősségéről és a vele szembeni szankciókról az európaiak gondolkodnak.

Azt is látni kell, hogy ennek a háborúnak nem egyszerűen Ukrajna elfoglalása a célja. Az Ukrajna feletti ellenőrzés megszerzése Putyin számára több mint stratégiai-politikai kérdés: az orosz birodalom restaurálásának egy fontos lépése. Gondolkodásában az orosz birodalom messze túlterjed Oroszország határain. A „ruszkij mir” nem a Szovjetunióval kezdődött, hanem régóta benne van az orosz gondolkodásban: elég csak arra gondolni, hogy az orosz uralkodót „minden oroszok cárjának” nevezték, vagyis Oroszország uralma minden olyan területre kiterjed, ahol oroszok élnek vagy éltek. Ez Európa számára masszív biztonsági kockázatot jelent.

Ebben a sajátos helyzetben a megtámadott Nyugat – ha úgy tetszik – hibrid válaszra kényszerült. Erőteljesen segíti katonailag Ukrajnát. Nem túlzás azt mondani, hogy gyakorlatilag minden rendelkezésre álló eszközzel, kivéve katonák küldését és tömegpusztító fegyverek alkalmazását. Oroszországot azonban katonailag egy ilyen felállásban is lehetetlen legyőzni. A katonai erő alkalmazásának az lehet a célja, hogy meggyőzzék Oroszországot, hogy ebben a konfliktusban nem győzhet. A kívánatos eredmény pedig, hogy katonailag Oroszország nem győz, Ukrajna pedig nem veszít. Ha egy ilyen helyzet kialakul, és ezt mindkét fél felismeri, akkor kerülhet sor tárgyalásokra, amelynek feltétele a tűzszünet. Hangsúlyozzuk:

politikai és nem egyszerűen katonai tűzszünetről lenne szó, amelyből kialakulhat egy fenntartható fegyverszünet, ami nem rendezne minden kérdést, de megállítaná a háborút, és mindkét fél számára – legalábbis átmenetileg – elfogadható.

Egy ilyen megállapodás a lehető legnagyobb mértékben kizárná a harci cselekmények kiújulásának veszélyét, és nyitva hagyná annak a lehetőségét, hogy egy idő múlva – amely akár több évtized is lehet –, sor kerüljön egy kvázi végleges megoldás megtalálására, a békekötésre.

Hol álljon Magyarország?

Magyarország szempontjából ez a háború sok fontos kérdést vet fel. Az nem számít közéjük, hogy kinek az oldalán állunk ebben a háborúban: nyilvánvaló, hogy az agresszor elítélésén túlmenően az áldozatot kell támogatnunk, már csak azért is,

mert egy független és remélhetőleg demokratikus Ukrajna komoly biztonságerősítő tényező Magyarország számára.

Az sem lehet kérdés, hogy a NATO és az Európai Unió tagjaként részt vegyünk-e Ukrajna támogatásában. De az kérdés, hogy milyen módon és mértékben. Tudomásul kell azt is vennünk, hogy a háborúnak komoly negatív hatása van Európa és benne Magyarország gazdaságára is. És itt nemcsak a közvetlen hatásokra gondolunk, hanem a közvetett hatásokra is, mint a szankciók. Természetesen vannak olyan országok, amelyek nagyobb áldozatokat képesek vállalni, és vannak olyanok, amelyek nem kívánnak nagy áldozatokat hozni. Fontos az alapos elemzés, hogy ne tűnjön akadékoskodásnak, hanem része maradjon egy konstruktív vitának, amit demokratikus szövetségi rendszerek, mint a NATO és az Európai Unió természetes módon lefolytatnak minden fontos kérdésben.

Fontos, hogy ehhez biztosítsuk a hazai közvélemény támogatását. Ez önmagában is nehéz feladat, hiszen arról kell meggyőznünk honfitársainkat, hogy érdekünk Ukrajna támogatása, és érdekünk, hogy ezért akár komoly áldozatokat is felvállaljunk. Nem könnyíti meg a helyzetet, hogy Ukrajna gyakorlatilag a háború kezdete óta diszkriminatív politikát folytat a területén élő nemzeti kisebbségekkel szemben. Persze megértjük, hogy ennek az oka az orosz kisebbségtől való félelem – és látjuk, hogy ez nem alaptalan. De azt gondoljuk, hogy ezt meg lehetett volna oldani úgy is, hogy ne a többi, Ukrajnával szemben barátságos nemzeti kisebbségek essenek áldozatul az intézkedéseknek. Természetesen ez nem vonja kétségbe, hogy minden lehetséges eszközzel támogatni kell Ukrajna harcát. De a nemzeti kisebbségek jogvédelmét szem előtt kell tartani, különösen akkor, amikor Ukrajna NATO- és európai uniós tagságáról lesz szó.

A közvélemény támogatásának biztosítása azért is roppant nehéz feladat,

mert ebben a háborúban eddig talán soha nem látott módon használják a felek – mindenekelőtt az orosz fél – a tömeges félrevezető propaganda eszközét.

Márpedig a valóságot leegyszerűsítő hazugságok és féligazságok igen nehezen cáfolhatóak. Különösen egy olyan médiakörnyezetben, amelyet az internet elterjedése eredményezett, melyen keresztül nemcsak óriási mennyiségű információ érhető el, hanem minden és mindennek az ellenkezője is megtalálható.

Az optimális helyzet megteremtéshez szükség van a hadszíntéren is eredményre: a szó hagyományos értelmében nem győzelemre, hanem Oroszország győzelmének megakadályozására. Olyan helyzetet célszerű kialakítani, amelyben Ukrajna független marad és tovább haladhat a demokratizálódás és az euroatlanti integráció útján. Emellett Oroszország sem lesz képes hasonló támadások indítására – amit leginkább hosszabb távon az orosz társadalom változásának elősegítésével lehet biztosítani. Ez az egész világnak létfontosságú érdeke.

A G7 Holnap „Változó világrend” sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.