A Változó világrend című sorozatban arra keressük választ, hogy Magyarország milyen helyzetből és hogyan reagálhat az országot érintő geopolitikai kihívásokra.

Autoriter vagy autokratizálódó rezsimek számára a külpolitika elsődlegesen a rezsimérdek, és nem a nemzeti érdek előmozdításának az eszköze. Ez azt jelenti, hogy az egyes lépések mögött meghúzódó racionalitást nem a külpolitika territóriumán, hanem a belpolitikai hatalmi érdekek összefüggésében kell keresnünk. Márpedig minden autoriter vagy autokratizálódó rendszer, és így a magyar Orbán-rezsim számára is a rezsimstabilitás, a valódi politikai verseny korlátozása vagy felszámolása, és a rezsim bel- és külpolitikai mozgásterének a szélesítése a legfontosabb stratégiai célkitűzése. Röviden: a rezsimérdek abszolút primátussal bír a külpolitikában a nemzeti érdek felett.

Az autokratizálódás külpolitikai modelljei a nyugati világban

A magyar autokratizációs folyamatnak számos jellegzetessége mellett az ad különös jelentőséget, hogy a lengyelhez hasonlóan demokratikus nemzetközi környezetbe ágyazódik be: mindkét ország tagja a demokráciát és jogállamiságot alapértéknek deklaráló Európai Uniónak és a világ meghatározó nyugati demokráciáit tömörítő védelmi szervezetnek, a NATO-nak.

Mint Steven Levitsky és Lucan A. Way számos munkájukban rámutattak, a politikai rendszerek nemzetközi beágyazottsága, a demokratikus centrumországokkal fenntartott kapcsolatok erőssége (linkeage) továbbá a demokratikus partnerek és integrációs szervezetek államok felett gyakorolt befolyása (leverage) a demokratikus vagy autoriter irányú belső fejlődés legfontosabb külső előrejelzői.

Ennek fényében a lengyel és a magyar rezsimnek olyan kül- és geopolitikai stratégiát kellett megalapoznia, amely egyszerre alkalmas a demokratikus partnerek részéről érkező nyomás semlegesítésére és a belső autoriter fejlődést támogató külpolitikai környezet megteremtésére.

Lényegében hármas feladatrendszert kellett megoldaniuk:

1. a külső, európia uniós és egyéb szankciók elkerülését,
2.  a nemzetgazdaság külső finanszírozásának (európai kohéziós transzferek és FDI) fenntartását, és végül
3. az ország potenciális diplomáciai elszigetelődésének az elkerülését.    

A lengyel modell kezdetben kevésbé tűnt innovatívnak, hiszen úgy bel- mind geopolitikai okokból a rezsim mozgástere szűkebb volt, mint Magyarországon. Végül a hidegháborús mintát követve, ahogy annak idején a NATO-tag Portugália és Görögország, a PiS vezette lengyel kormány is geopolitikai lojalitással próbálta megvenni a „belügyeibe való be nem avatkozást” az Európai Unió és transzatlanti partnerei részéről.

Tekintettel Lengyelország stratégiai szerepére a NATO keleti szárnyán, ez a stratégia kevés kivételtől eltekintve alapvetően jól működött az Egyesült Államokkal szemben. Ugyanakkor a lengyel stratégia az uniós szankciók elhárítására (lengyel Helyreállítási Alap kifizetések felfüggesztése vagy az Európai Bíróság napi 1 millió eurós büntetése a Legfelsőbb Bíróság függetlenségét ért támadás miatt) nem volt feltétlenül alkalmas. Ennek részben az volt az oka, hogy az Európai Unió tagállamai 2022 februárjáig különbözőképpen ítélték meg, hogy Oroszország mekkora biztonsági fenyegetést jelent az európai kontinens többi országa számára. Másrészt maguk a jogállamiság leépítését célzó lengyel autoriter lépések is túlzottan brutálisak és kirívóak voltak, hogy az EU szó nélkül elmenjen mellettük.

A magyar stratégia 2014-től kezdve teljesen más alapokon nyugodott, amit jól szimbolizált az atlantista Martonyi János leváltása és Szijjártó Péter külügyminiszteri kinevezése is.

2014 óta Magyarország multivektorális külpolitikát folytat, ami nyugati nézőpontból a lengyellel modellel szemben pont a geopolitikai illojalitásra épül.

 Ezt röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy a saját szövetségi rendszerének stratégiai kihívóival fenntartott szívélyes és jó viszonyt használja nyomásgyakorló eszközként és zsarolási potenciálként nyugati partnereivel, az Európai Unióval és az Egyesült Államokkal szemben. Teszi mindezt azért, hogy eltántorítsa őket azoktól a szankcióktól, melyekkel a demokrácia és jogállamiság leépítése, valamint az államilag szervezett korrupciós gyakorlat miatt fenyegetik Magyarországot

A multivektorális külpolitika lényege az a játszma, melyben a magyar kormány az autoriter nagyhatalmakkal (pl. Oroszország, Kína) fenntartott jó viszonyt a magyar társadalom, és a nyugati partnerei felé is a mozgásterét növelő stratégiai alternatívaként kommunikálja. Ennek keretében Magyarország az orosz és kínai érdekek képviselőjeként lép fel az Európai Unióban, rendszeresen blokkolva vagy megvétózva a két autoriter nagyhatalom számára fontos, ám ritkán stratégiai jellegű döntéseket. Ezzel a múltban Orbán Viktor kormánya rendszerint két legyet ütött egy csapásra. Demonstrálta erejét, hogy van hatása az uniós döntésekre, ezzel felértékelte saját státuszát Moszkva és Peking felé, és kifejezte azt is, hogy kiemelkedő szövetségi partnerként számíthat rá Oroszország és Kína. Ugyanakkor a nyugati partnereknek is egyértelműen értésére adta, hogy a magyar kormány nem fél rendszeresen a blokád és a vétó eszközéhez nyúlni, és fenntartotta a mindenkori eszkaláció lehetőségét is.

Az Orbán rezsim eddig valóban nem vétózott meg egyetlen Oroszország ellen irányuló szankciós csomagot sem az Európai Unióban.

De az, hogy ezt eredményként, a magyar külpolitika konstruktivitásának bizonyítékaként hangsúlyozzák, önmagában sokatmondó.

A magyar vétóval ugyanis minden korábbi esetben komolyan számolni kellett. A hosszabb-rövidebb blokádokat minden esetben le kellett valamilyen úton szerelni, mivel az eszkaláció lehetősége – a magyar vétó valóban húsbavágó stratégiai kérdésekben – adott volt. Ezzel a mechanizmussal az Orbán-rezsim újra meg újra hatékony nyomást tudott gyakorolni uniós partnereire.

Bár a fő kereskedelmi és FDI-mutatók tekintetében nem történt áttörés a magyar-orosz és magyar-kínai kapcsolatokban, mint a két viszonyrendszerben számtalan olyan megaprojekt született, ami a magyar és a nemzetközi nyilvánosságban is alkalmas volt e kapcsolatok kiemelt jelentőségének a demonstrálására. Hovatovább, a Paks II, a Belgrád-Budapest vasút, vagy a Fudan campus beruházások kiváló lehetőséget biztosítottak a Fideszhez közeli üzleti körök helyzetbe hozására  A magas szintű diplomáciai érintkezés olyan partnerekkel, mint Vlagyimir Putyin, Hszi Csin-ping, Donald Trump, Jair Bolsonaro vagy Recep Tayyip Erdoğan folyamatosan azt az érzést erősítette a magyar nyilvánosságban, hogy

Orbán Viktor Magyarország súlycsoportja felett játszik a külpolitikában, ami a Fidesz szavazóbázisa számára ugyancsak fontos hivatkozási pont lett.

Összegzésképpen érdemes még egyszer hangsúlyozni, hogy a multivektorális magyar külpolitika fő motivációja a rendszer belső autoriter fejlődéséhez szükséges támogató külpolitikai környezet megteremtése volt, nem pedig a bármilyen objektív formában értelmezhető magyar nemzeti érdek, és e tekintetben alapvetően sikeresen is működött 2014 és 2019 között. E motiváció határozta meg alaplogikáját és stratégiai céljait is. Játékelméleti szempontból a nyugati partnerek felé a szelektív nonkooperáció eszköztárát alkalmazta, az autoriter nagyhatalmakkal fenntartott kapcsolatok és a folyamatos blokádpolitika által demonstrálva, hogy a magyar rezsim megregulázásnak politikai költségei messze nagyobbak lennének, mint amit az Európai Unió és meghatározó tagállamai bármelyik időpillanatban 2022 februárja előtt felvállaltak volna.

A magyar modell alkonya

A magyar multivektorális külpolitika gyorsuló hanyatlása 2019 óta alapvetően négy tényezőre vezethető vissza.

Ezek közül a legfontosabb az orosz-ukrán háború kiváltotta sokkhatás a nyugati világban. Az Oroszország jelentette egyértelmű és tagadhatatlan biztonságpolitikai kihívás ugyanis átértékelte Lengyelország geopolitikai hűségének jelentőségét és a magyar multivektorális, destruktív külpolitika jelentette kihívás nagyságát. Ebben az új biztonság- és geopolitikai környezetben a magyar kormány rendre alulértékelte, hogy milyen hatással bírhat például Magyarország közép-európai kapcsolatrendszerére, ha regionális partnerei, mint Csehország, Lengyelország, Szlovákia és Románia úgy látják, hogy az Orbán rezsim nem hogy nem osztja az ő fenyegetettségérzetüket, de aktívan az ő biztonságipolitikai érdekeikkel szemben cselekszik. Például a szankciós csomagok folyamatos késleltetésén keresztül. Míg Lengyelország saját szilárd külpolitikai pozíciója, transzatlanti elkötelezettsége, biztonságpolitikai szerepe, valamint az Ukrajnának nyújtott katonai és humanitárius támogatása nyomán az események megkerülhetetlen szereplője lett, a folyamatosan destruktív szerepet játszó Magyarország szinte teljesen elszigetelődött.

Ez az elszigetelődés vezetetett ahhoz, hogy 2022 decemberében 25 EU tagállam szavazott az Európai Unió Tanácsában a Magyarországnak szánt kohéziós kifizetések részleges felfüggesztése mellett.

A második tényező a magyar rezsim teljesen téves, alapvetően ideologikus helyzetértékelése. A híres 2014-es tusványosi Orbán-beszéd óta a magyar külpolitikai narratíva központi eleme a Nyugat hanyatlása és a Nyugattal szemben kihívást intéző keleti hatalmak folyamatos felemelkedése volt. Az események fényében bátran állítható, hogy Orbán Viktor fundamentálisan alulértékelte a nyugati egység létrejöttének esélyét az orosz biztonságpolitikai kihívással szemben, továbbá a politikai akaratot Ukrajna megsegítésére, miközben messze túlértékelte Oroszország katonai lehetőségeit. Ennek a téves és mélyen ideologikus helyzetértékelésnek az egyik fő következménye,

hogy a kormány több mint egy éve képtelen volt az új realitásokhoz igazítani a magyar külpolitikát és saját legegyértelműbb hosszú távú érdekeinek megfelelően külpolitikai irányváltást végrehajtani a lengyel modellből inspirálódva.

A harmadik tényező a partnerek tanulóképességének alábecslése. Játékelméleti értelemben a blokádalapú magyar politika arra a feltevésre épült az Európai Unióban és a NATO-ban, hogy bár egy „tit for tat”-játékban a magyar kormány rendszeresen nem kooperál, partnerei mindig kooperálni fognak vele. Az uniós partnerek és intézmények számára valóban kellett vagy egy évtized, hogy kellő politikai akarat gyűljön össze a magyar rezsimmel szembeni fellépésre, de az utóbbi egy-másfél évben a tanulási folyamat felgyorsulni látszik. Mivel alapvetően az EU nyomásgyakorlási képessége Magyarország felett jelentősebb, mint fordítva, a magyar kormánynak kellett volna exit stratégiával rendelkeznie arra az időre, amikor multivektorális külpolitikája konfliktushoz vezet. És nemhogy nem képes többé megóvni a rezsimet – az autoriter fejlődés kiváltotta – szankcióktól, de egyenesen gerjeszti azokat.

Ez az adaptációs képesség azonban mára jórészt kikopott a rendszerből. Ennek az oka pedig negyedik tényezőként a belpolitika dominanciája a külpolitika felett és az autoriter fejlődés belső dinamikája, ami nem tesz lehetővé konszolidációt, csak előre haladni képes.

A forrásújraelosztástól való egzisztenciális függőség nem engedi meg a politikai korrupció mérséklését és a nemzeti burzsoázia helyzetbe hozásának leállítását.

Ez ugyanis komoly, a Fideszre nézve veszélyes illojalitásokat ébreszthetne fel az elit köreiben, ami adott esetben kihívást jelentő politikai alternatívák kialakulását is eredményezhetné. A jogállamiság részleges visszaállítása pedig nem csak önmagában a politikai kontroll elvesztése miatt lehetne veszélyes a rezsimre, de alapvetően gyengének is láttatná, ami minden autokrácia legveszélyesebb ellensége.

Orbán Viktornak lett volna ugyan lehetősége közvetlenül a háború kirobbanását követően komolyabb presztízsveszteség nélkül külpolitikai fordulatot végrehajtania, de mára ez a lehetőség elúszott. Ma már bármilyen jelentősebb irányváltás egy évtizednyi stratégiai hibára vetne reflektorfényt.

A komoly külpolitikai kudarcoknak pedig fundamentális következményei lehetnek a belpolitika színpadán is.

 Elég csak Viktor Janukovics rendszerének bukására emlékezni: az Euromajdan forradalomhoz elég volt megtagadni az EU-Ukrajna közötti társulási megállapodás aláírását.

Az EU-val való mély konfliktusnak van egy közeli, gyakorlati szakítópróbája is: 2024 második felében Magyarország lesz az EU soros elnöke. Az operatív feladatok előkészítéséért és lebonyolításáért felelős kormánybiztosnak azt a Kovács Zoltánt nevezték ki, aki nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkárként a multivektorális külpolitika arca volt az elmúlt években.

A G7 Holnap „Változó világrend” sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.