Miért égnek ki tömegével az orosz tankok?

Az öt hete tartó ukrajnai háború során az orosz hadsereg már legalább 340 harckocsit vesztett bizonyítható módon, a tényleges szám minden bizonnyal ennél is magasabb. Ennek kicsivel kevesebb mint fele semmisült meg vagy rongálódott meg súlyosan, a többit látszólag használható állapotban hagyták hátra az oroszok.

Az orosz veszteségek olyan látványosak, hogy többen máris temetni kezdték a sok helyen amúgy is évtizedek óta visszaszorulóban lévő harckocsizó fegyvernemet, mondván, egyszerűen nincs értelme a drága és rengeteg üzemanyagot fogyasztó tankokat a csatatérre küldeni, hiszen a páncéltörő rakétákkal felfegyverzett gyalogság könnyen megsemmisíti őket. Miközben ilyen összecsapásokra valóban sok példa akadt már Ukrajnában, az ítélet elhamarkodott, mert valójában semmi olyan nem derült ki a harckocsik alkalmazásáról, amit eddig ne tudtak volna katonai körökben. A magas veszteségeknek alapvetően két oka van: az egyik az orosz tankok relatív korszerűtlensége és néhány tervezési jellegzetessége, a másik pedig az esetenként nem megfelelő alkalmazásuk.

Mielőtt belemennénk a részletekbe, érdemes tisztázni, mi harckocsi és mi nem az. A részletekkel nem untatnánk mindenkit, akit érdekel, erre^*Minden harckocsi (más szóval tank) páncélos, de nem minden páncélos harckocsi. Utóbbiaknak manapság ezek a fő tulajdonságai: lánctalpakon halad a jó terepjáró képesség érdekében, és a járművön belül csak az azt kiszolgáló személyzet tartózkodik (nem szállít gyalogosokat). A fő fegyverzetet egy körbeforgatható toronyban helyezik el, ez a löveg nagy kaliberű, 120 milliméter körül, és ezzel közvetlen irányzású tüzet vezetnek (lényegében egyenesen lőnek) földi célpontokra. A páncélzat vastag, nemcsak a kézifegyverek tüzének áll ellen, hanem ennél jóval nagyobb kaliberű lövegek találatának is. a csillagra kattintva elolvashatja. Mindenesetre itt csak a harckocsikról lesz szó, más páncélosokról nem.

A tankok alkalmazásának aranykora a második világháború volt, amikor a tervezőknek alapvetően három szempont között kellett megtalálni az egyensúlyt: a mozgékonyság, a páncélvédettség és a tűzerő. (Ezek részben konkuráló szempontok, azaz például a vastagabb páncélzat és nagyobb löveg rontja a mozgékonyságot.) Ezek manapság is meghatározó tényezők, de részben már mást jelentenek, mint 70 éve vagy akár a hidegháború idején.

A mozgékonyság szerepe változott a legkevesebbet, ez természetesen manapság is nagyon fontos, a tankoknak azért vannak lánctalpai kerekek helyett, hogy kifejezetten nehéz terepen is haladni tudjanak, ne kelljen az utakon maradniuk. Más kérdés, hogy mély sárban így is elakadnak, bőven láthattunk erre példát az orosz tankoknál. Ebből a szempontból az orosz támadás egy kissé későn kezdődött, a mai klimatikus viszonyok közepette már nem lehetett megbízhatóan számítani a tartós fagyra február vége felé. Jobb választás lett volna a tél közepe vagy a nyári időszak, a tavaszi esők felszáradása után. Ráadásul a lánctalpas járművek általában sokkal többet fogyasztanak, mint kerekes társaik, így üzemanyaggal való ellátásuk önmagában is jelentős logisztikai kihívás. Mint láthattuk, ez eddig nem volt az oroszok erőssége.

Ami a tűzerőt illeti, ennek ma már kisebb a szerepe, mint a második világháborúban és az azt követő pár évtizedben. Annak idején a harckocsik egyik legfőbb dolga más tankok megsemmisítése volt, így lényegesnek számított a kilőtt gránát páncélátütő képessége. Az ukrajnai háborúban úgy tűnik, hogy kifejezetten ritka a harckocsik közötti párharc, a számbeli hátrányban lévő ukránok tudatosan kerülik a nagyobb kötelékek közötti összecsapásokat. Ha viszont olyan célpontok ellen kell küzdeni, amelyek egyszerre csak pár másodpercig mutatkoznak, szinte mindegy a löveg űrmérete vagy a lövedék torkolati sebessége, sokkal fontosabb a célkereső és tűzvezető elektronikai rendszer.

Ebben a szovjet-orosz harckocsik hagyományosan gyengébbek a nyugati típusoknál, de arról azért valószínűleg nincs szó, hogy az ukránokkal szemben is ez lenne a helyzet. A hiányosságok azonban láthatók, a jelek szerint például a T-80BVM harckocsiknak nincs olyan berendezése, amely lehetővé tenné az éjszakai harcot világító rakéták alkalmazása nélkül.

A nagy veszteségek ugyanakkor végső soron a védelem hiányosságaira mutatnak rá. Igaz, a harckocsitervezőknek ma már nagyon nehéz dolguk van, hiszen a modern páncéltörő rakéták akár egyméteres páncélt is képesek átütni, ilyen vastagság alkalmazása pedig egyszerűen lehetetlen, hiszen ez olyan tömeget adna ki, amelyet nem lehet észszerű keretek között mozgatni. Ezért évtizedek óta folyik az alternatív védelmi módszerek fejlesztése.

A páncéltörő rakéták úgynevezett kumulatív lövedékek, amelyek lényege az, hogy a becsapódás nyomán egy forró, olvadt fémsugár égeti át a páncélt. Ezt elvileg úgy lehet megelőzni, ha „becsapják” a rakétát azzal, hogy a becsapódás (a gyújtószerkezet működésbe lépése) még a páncélzaton kívül történik, mert így az olvadt fémsugárnak már nem lesz elég energiája átégetni a tank páncélzatát. Ennek egyszerűbb megoldása a rácsok páncélosok köré eszkábálása, amit látni lehetett például az Iszlám Állam páncélosainál, bár néhány Ukrajnában bevetett orosz járművön is próbálkoztak ezzel. Ez azonban leginkább csak a régebben gyártott szovjet-orosz nem irányított rakétagránátok (RPG) ellen elégséges; igaz, ilyeneket használnak az ukránok is.

Ennek az elvnek a professzionális megvalósítása az úgynevezett robbanó reaktív páncélzat, amelyet utólag is fel lehet szerelni a harckocsira övszerűen. Ezek a különálló kis téglatestek egyenként néhány tíz gramm robbanóanyagot tartalmaznak, és feladatuk, hogy saját maguk feláldozásával megmentsék a harckocsit. Ilyen reaktív páncélzat sok orosz harckocsin látható – például a cikk nyitóképén lévőn is -, főleg a torony elején és tetején, valamint a páncéltest elején és oldalán. A jelek szerint azonban ez sok orosz tankot nem mentett meg, például ezt sem:

Damaged/destroyed Russian T-72B tank in Kyiv Oblast.https://t.co/BhJDmNrtWg pic.twitter.com/BE041obXRJ

— Rob Lee (@RALee85) March 23, 2022

Ennek több oka is lehet. Korábbi konfliktusokban előfordult az is, hogy a reaktív páncélzat csak látszólagos volt, a tartókazetták üresek voltak, robbanóanyag nélkül, így pedig az egész semmit sem ért. (Vagy legfeljebb annyit, mint ha homokzsákokat aggatnak a tankok oldalára, mint néhány ukrán tankon megfigyelhető volt. Hogy a robbanóanyagot le sem gyártották, vagy esetleg kéz alatt eladták, azt csak az érintettek tudnák megmondani.)

Egy másik ok, hogy vannak olyan páncéltörő rakéták (például az ukránok által is alkalmazott amerikai Javelin), amelyeket kettős robbanófejjel gyártanak, azaz még a reaktív páncélzat semlegesítése után át tudja ütni magának a harckocsinak a páncélzatát is. Ráadásul ennek (valamint a svéd-brit NLAW-nak is) van olyan választható alkalmazási profilja, ahol a rakéta felemelkedik a magasba, és felülről csapódik be, ahol vékony a páncélzat, és ott nem is lehet mindenhova reaktív elemeket szerelni.

Valószínűleg ennek a támadási profilnak a kivédésére szolgálnak azok a tornyokra szerelt rácsok, amelyek az ukrajnai eseményeket a közösségi médián keresztül követők körében köznevetség tárgyának számítanak, grillrácsnak vagy napernyő tartójának titulálva azt. Ez a rögtönzött megoldás egy Javelint minden bizonnyal tényleg nem állít meg, valószínűleg mégsem teljesen hatástalan. Az ukrán hadsereg számos olyan videót publikált, ahol egy helyben lebegő (rotoros) drónokról páncéltörő gránátokat ejtenek orosz járművekre éjszaka. Egy ilyen támadást pedig egész jó eséllyel védhet ki a toronyra eszkábált alkalmatosság.

Itt érdemes kitérni arra az általános észlelési problémára, ami teljesen eltorzíthatja a tankok védettségével kapcsolatos gondolkodást. Az Oryx adatbázisába a megsemmisült, súlyosan megrongálódott vagy valamilyen okból elhagyott járművek kerülnek be, azok nem, amelyek túléltek egy vagy több támadást. Az ukrán erők is elsősorban olyan videókat publikálnak, amelyek sikeres támadásokat örökítettek meg, a kudarcot nyilván nem akarják kitenni az ablakba.

Persze nyilvánosságra került néhány ilyen felvétel is, és ezek mutatják, hogy azért közel sem semmisülnek meg mindig a tankok, ha eltalálják őket páncéltörő rakétákkal. Mariupol környékén egy szeparatista orosz T-64-es legalább három becsapódást túlélt, és valójában csak akkor vált harcképtelenné, amikor a személyzet jobbnak látta elhagyni a harcjárművet. Az alábbi felvétel szintén Mariupolban készült, és azt mutatja, hogy egy dermesztően közelről indított rakéta nem tett különösebb kárt az orosz tankban. (Talán túl közelről, az eredményességhez szükséges minimális harctávolságon belülről indították.)

Video that looks like Ukrainian troops firing an NLAW at a Russian T-72B obr 1989 tank in Mariupol. I wonder if it was within the minimum arming range. https://t.co/vY1xvV4o66 pic.twitter.com/2dal96iTh7

— Rob Lee (@RALee85) March 28, 2022

Amire még sokan felkapták a fejüket, hogy milyen sok orosz tank tornya robban le az eltalálása után. Ez egyébként szintén nem új jelenség, és nem feltétlenül korlátozódik az orosz típusokra, de jó oka van annak, hogy náluk tényleg jóval gyakrabban előfordul. Ahogy az alábbi Twitter-bejegyzésből és a hozzá érkezett érdemi kommentekből is kiderül, ennek legfontosabb egyedi oka az orosz harckocsik automata töltőberendezése (az alábbi bejegyzés folytatásában van egy sematikus videó is a működéséről, ide kattintva egyben is lehet látni).

What are the issues I don’t think it’s mentioned enough is the survivability rate among Russian tank crewmembers.

The T-72/T-80 is not a very fun environment when hit. The crew sits on a carousel autoloader, and if the ammunition is hit, the results aren’t great. pic.twitter.com/JDKXYN4lrp

— OSINTtechnical (@Osinttechnical) March 25, 2022

Amikor ezt a szovjetek a T-72-esnél bevezették, komoly riadalmat váltott ki nyugaton, mert forradalmi megoldásnak tűnt. Ennek köszönhetően a harckocsi személyzetét három főre lehetett csökkenteni (vezető, parancsnok, lövegirányzó), mert nem volt szükség a löveget lőszerrel kiszolgáló töltőkezelőre. Így a torony kisebbé, a harckocsi pedig fürgébbé válhatott.

A T-72-es megjelenését követő évtizedekben azonban egyértelművé váltak a hátrányok is, amelyek közül a legfontosabb, hogy az automata töltő számára a lőszert a toronykoszorú alatt kell tárolni, és ez igaz a másik fejlesztési vonalat képviselő T-64/T-80-as harckocsikra is. Ha ezt a részt akár oldalról találat éri, a lőszer felrobbanhat, a személyzet pedig még azelőtt meghal, hogy észlelné, mi történt. (Esetleg a némileg elszeparáltan lévő vezető élheti túl a dolgot.) Ez a magyarázata nemcsak a lerepült tornyoknak, hanem az olyan képeknek is, amelyekről csak a szakértők tudják megmondani, hogy eredetileg milyen harcjármű volt.

#Ukraine: The 93rd Mechanized Brigade of the Ukrainian Army completely destroyed a Russian T-80U tank, likely with an ATGM. (Corrected) pic.twitter.com/szPza58DD7

— ?? Ukraine Weapons Tracker (@UAWeapons) March 25, 2022

Éppen ezért egyébként a NATO-ban felhagytak az automata töltő alkalmazására vonatkozó fejlesztésekkel, és a manapság hadrendben álló nyugati harckocsik mindegyikében a személyzet negyedik tagja szolgálja ki lőszerrel a löveget. Így annak elhelyezése előnyösebb lehet a tank túlélése szempontjából.

Egy másik különbség, hogy ezeknél a korszerű nyugati harckocsiknál vannak olyan panelek, amelyek automatikusan kirepülnek a helyükről a tankot ért találat esetén, hogy az annak nyomán keletkező nagy nyomás ne robbantsa be a lőszert. Ez ugyanis még akkor is megtörténhet, ha egyébként a becsapódó gránát nem ütötte át a páncélzatot. Az orosz harckocsikon viszont nincs ilyen rendszer. Ez valószínűleg nem tesz jót a morálnak, és ez lehet az egyik tényezője annak, hogy miért hagy el sok orosz tankot látszólag harcképes állapotban a személyzete.

Ez a jelek szerint az ukrán harckocsikkal is aránylag gyakran megesik. A legfrissebb statisztika szerint az ukrán hadsereg eddig igazolt módon 79 tankot veszített, és ebből 51-et hagyott el a személyzete látszólag harcképes állapotban.^*Igaz, ebben az arányban az is szerepet játszhat, hogy a frontvonal mögött – orosz légi vagy tüzérségi támadás miatt – elvesztett saját harckocsikról nem közölnek felvételeket az ukránok, így ezek nem kerülnek be az Oryx gyűjtésébe. Emellett az oroszok által zsákmányolt ukrán tankok egy része depóban állt, azaz nem a személyzet hagyta hátra őket a csatatéren. Egyébként mivel az ukrán hadsereg T-64-eseket, T-80-asokat és T-72-eseket használ, a cikkben leírtak jelentős része rájuk is igaz.

A kockázatok miatt évtizedek óta tartanak azok a fejlesztések is, amelyek nem a páncélzat megerősítésével igyekeznek növelni a harckocsi védettségét. Ezeknek az eszközöknek két csoportja van, a passzív és az aktív védelem. Az előbbibe tartoznak például az olyan eszközök, amelyek az infravörös tartományt használó páncéltörő rakéták irányzását zavarják össze, mint például az orosz Stora-1 rendszer. Ez még a 80-as évekből származik, és elvileg alkalmas a Javelin célvezető rendszerének megzavarására, de arról nincs megbízható információ, hogy erre tényleg képes-e. Az Ukrajnában bevetett korszerűbb orosz harckocsik egy részén mindenesetre valószínűleg alkalmazzák.

Az aktív rendszerek lényege, hogy bemérik és egy ellenlövedékkel megsemmisítik a páncéltörő rakétát, mielőtt az becsapódna. Az első ilyen rendszerüket, a Drozdot még Afganisztánban alkalmazták a szovjetek. Az Arenát a 90-es években fejlesztették ki, a Drozd-2 pedig újabb ennél, de a hírek szerint ezt egyetlen kísérleti T-80-ason alkalmazták csak az oroszok, amelyet viszont már el is vesztettek Ukrajna északkeleti részén. A képek alapján ennek a tanknak is lerobbant a tornya, de egyelőre nem tudni, hogy pontosan mi végzett vele, a Drozd-2 mondott-e csődöt.

Unique specimen of T-80UM2 tank equipped with “Drozd” active protection system lost in the Sumy Oblast, northeastern part of Ukraine. pic.twitter.com/twef4Q9jDI

— Andrei_bt (@AndreiBtvt) March 19, 2022

Ennél azonban fontosabb, hogy az orosz harckocsik több évtizednyi fejlesztés és rengeteg, ennek szükségességére vonatkozó – csecsenföldi és szíriai – tapasztalat ellenére sem rendelkeznek aktív védelmi rendszerrel. (Miközben például Izrael egyre szélesebb körben alkalmazza a hasonló Trophy rendszerét, és a háború előtt a nyugati szakértők is azt gondolták, hogy legalább a T-90-esek rendelkeznek aktív védelemmel az orosz harckocsik közül.) Hogy ez a kiforratlan technológia vagy a pénzügyi források szűkössége miatt alakult-e így, azt csak a vezetés tudná megmondani. Mindenesetre így nemcsak tankokat veszítenek nagy számban, hanem tapasztalt kezelőszemélyzetet is, és az ukrajnai háború szempontjából rövid távon ez utóbbi lehet a fájdalmasabb az orosz hadvezetésnek.

A súlyos veszteségek másik forrása a tankok nem megfelelő alkalmazása.

A harckocsiknak sok erősségük mellett rengeteg hiányosságuk is van, de ez tulajdonképpen az összes fegyvernemre igaz, ezért kell őket együtt alkalmazni. A tankok legfontosabb gyengéje, hogy ha a nyílásokat lezárva küzdenek, a személyzet látótere rendkívül korlátozott: ahogy az ebben az elemzésben lévő ábrák remekül bemutatják, a jármű több méteres körzetében semmit sem érzékelnek. Ennek legdrámaibb példája talán ez a szíriai videó, ahol egy bátor felkelő olyan közel lopózik egy orosz T-90-es harckocsihoz, hogy belecsúsztat a csövébe egy kézigránátot, amelytől a tank lángra kap. (Bár a felvétel rossz minőségű, valószínűleg tényleg ez történt.)

Pedig ez még nem is különösen összetett környezet, egy város ennél sokkal rosszabb terep a harckocsik számára. Bár a fenti, mariupoli videón látható támadás nem sikerült, azt jól mutatja, hogy emeletes házakból milyen könnyű felülről megtámadni a harcjárműveket. Azt már a második világháborúban megtanulták a hadviselő felek, hogy nagyon rossz ötlet településekre tankokat beküldeni kísérő gyalogság nélkül, hiszen ha van ott ellenség páncéltörő fegyverekkel, akkor aránylag könnyen leküzdhetik a harckocsikat. Ezt persze az oroszok sem felejtették el, a településeken egyedül haladó páncélosról készített ukrajnai felvételek vagy a hadművelet korai szakaszában készültek – amikor még alig számítottak ellenállásra az oroszok -, vagy eltévedt harcjárműről van szó.

Most már sokkal gyakoribbak az olyan videók – például Mariupolból –, amelyek együtt harcoló páncélosokat és gyalogosokat mutatnak, így ugyanis oltalmazhatják egymást. Elszánt és aránylag jól felszerelt ellenség esetében a veszteségek még így is magasak lehetnek, de ha a támadás további elemei is adottak – például felderítés drónokkal, tüzérségi támogatás a különösen makacs ellenállási fészkekkel szemben –, akkor jó úton lehetnek az adott település elfoglalása felé.

Amivel viszont a jelek szerint folyamatosan

nehezen küzdenek meg az oroszok, azok a lesből végrehajtott ukrán támadások.

Ezek ugyan elsősorban nem a tankokat sújtják, hanem a sokkal könnyebb célpontot nyújtó teherautókat és az ezeket kísérő lövészpáncélosokat, de azért az előbbiek közül is bőven szednek áldozatot. Ebben szerepet játszott kezdetben az oroszok említett, vakmerőségbe hajló magabiztossága, hiszen bármiféle előzetes felderítés nélkül nyomultak be akár több tíz kilométer mélyen Ukrajnába.

A felderítéssel azóta is vannak gondok, mert bár például a drónokat már sokkal kiterjedtebben alkalmazzák az oroszok, mint az első héten, de minden konvoj irányának felderítésére valószínűleg még nincs kapacitás. Egy másik tényező pedig ismét csak a technikai elmaradottság. Nyugati tapasztalatok szerint a lesben álló katonák felfedezését nagyban megkönnyíti, ha a páncélosokat felszerelik hőkeresővel ellátott, 360 fokban használható periszkóppal, hiszen így a katonák testhőjét észre lehet venni. Ilyesmivel viszont csak az orosz harckocsik egy részét szerelték fel, valószínűleg a magas költségek miatt. (És akkor még nem is beszéltünk az olyan hagyományos, de nehezen kivédhető veszélyekről, mint a harckocsiaknák.)

Több kérdésben is visszajutunk oda, amit a nyugati és orosz hadviselés egyik különbségeként szoktak leírni: míg nyugaton kiemelten figyelnek a harcjárműszemélyzetek túlélési esélyeinek növelésére, az oroszoknál ez sokkal kevésbé fontos. Igaz, ez részben a szerényebb anyagi és technikai lehetőségeknek tudható be. Az innovatív T-14 Armata harckocsi évek óta résztvevője a katonai parádéknak a moszkvai Vörös Téren, ám a sorozatgyártása – valószínűleg megoldatlan technológiai problémák és a források relatív szűkössége miatt – még mindig nem indult be, és egyelőre Ukrajnában sem vetették be a meglévő példányokat. Pedig az egyik legfontosabb újdonsága az automata torony, amelyet elszigeteltek a páncéltesttől, javítva a személyzet túlélési esélyeit.