Elavult, törékeny gazdaságra támaszkodva néz szembe az orosz fenyegetéssel Ukrajna

A szerző az Amerikai Földrajzi Társaság és az Amerikai Közgazdasági Társaság aktív tagja, a Regional Studies Association magyarországi képviselője, 2006 óta a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem vendégoktatója. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.

Van egy szomszéd ország, amiről a nevén kívül általában nem tudunk semmit. Napjainkban mégis nagyon sokszor szerepel a hírekben mint a nagy keleti szomszédja lehetséges agressziójának potenciális áldozata. Ez az ország Ukrajna.

Mi vagy ki jut róla eszünkbe? Kárpátalja? Kijev? Csernobil? Vagy világszerte ismert sportolók? Szergej (Szerhij) Bubka, a rúdugrás olimpiai és világbajnok fenoménja? Andrej (Andrij) Sevcsenko, az AC Milan aranylabdás focistája? Vagy még régebbről a Dinamo Kijev és szovjet válogatott szintén aranylabdás válogatott labdarúgója, Oleg Blohin? Vagy napjaink legismertebb ukrán sportolója, Vitalij Klicsko?

Kevés ország van, amelyik területének olyan zaklatott történelme lenne, mint Ukrajnáé. Az országon oda-vissza végigvonult mindkét világháború frontvonala, hatalmas anyagi és emberi veszteségeket okozva. Az áldozatok pontos száma ma sem ismert, de sok millióban mérhető.

De közelíthetünk más módon is. Ez az ország, aminek a különböző területei békeidőben – ha most csak a fővárosokat és a XX. századot nézzük -, tartoztak Bécs, Budapest, Bukarest, Moszkva, Szentpétervár, Varsó fennhatósága alá. Volt itt Osztrák-Magyar Monarchia, Magyar Királyság, Csehszlovák Köztársaság, Lengyel Köztársaság, Román Királyság, a cári Oroszország, a Szovjetunió és most az Ukrán Köztársaság.

A galíciai zsidók kitelepültek Magyarországra, Nyugat-Európába, Amerikába, később Izraelbe. Akik itt maradtak, azok nem tudták elkerülni a holokauszt poklát. A magyar és osztrák katonatisztek, hivatalnokok az első világháború után menekültek az anyaországaikba. A lengyeleket a második világháború után telepítették át a mai Lengyelországnak a Német Birodalomtól elvett nyugati területeire. Azokat a német, tatár, gagauz és más nemzetiségi közösségeket, akik nem menekültek el, 1945 után Kazahsztánba deportálták az ottani szűzföldek feltörésére.

Az ukránokat a Sztálin politikája által okozott éhínség, a holodomor tizedelte meg, milliók halálát okozva. Az 1917 és 1923 között született férfiak közel 90 százaléka az oroszok által Nagy Honvédő Háborúnak nevezett második világháború frontjain veszett oda a kurszki, a debreceni páncélos csatákban, Sztálingrád, Kijev, Harkov, Budapest, Bécs, Berlin ostrománál. Ne legyen kétségünk afelől sem, hogy ukrán nemzetiségűek sokasága került a cári, majd a szovjet uralom idején Szibériába.

Az elüldözöttek, kivándoroltak, meggyilkoltak helyett jöttek az oroszok, akiknek a részaránya 1945 és 1990 között háromszorosára nőtt. A Don térségének erőltetett ütemű iparosítása a XX. században, az ország keleti részében lezajlott gyors urbanizáció az oroszok betelepülését is hozta. Az oroszok aránya a Donbasz területén meg is haladta az 50 százalékot.

Az ukrán nyelv a cári Oroszország területén tiltott volt. A Lengyel-Litván Királyság a gyors polonizációt szorgalmazta a XVIII. században, amíg maga is áldozatául nem esett az orosz, a porosz és az osztrák birodalmak közötti osztozkodásnak. Az Osztrák-Magyar Monarchia területén bár nem támogatták az ukrán, a ruszin nyelv használatát és oktatását, de békén hagyták őket. Az asszimilációban bíztak. Sikertelenül, mint ahogy az első világháború előtti időszak legnagyobb léptékű árulását elkövető, a Habsburgokhoz lojálisnak hitt, asszimiláltnak gondolt, ruszin származású Redl ezredes példája mutatta. Az árulás annyira súlyos volt, hogy 1913-ban a Monarchia hadseregének esélye sem lett volna megakadályozni azt, hogy az orosz hadsereg két hét alatt Bécsbe érjen.

Az ukrán nép és a nyelv megosztottságát a történelmi múlt nagyban befolyásolja. Nyugaton az egykori osztrák vagy lengyel területeken a XVIII. század végén indult meg a nyelvújítás. Itt domináns vallás lett a nyugati kereszténységhez tartozó görög katolicizmus. Bár a térség megőrizte mezőgazdasági és vidéki jellegét, de a XIX. század során mégis megindult egy köztes-európai polgárosodás. Keleten viszont csak az 1860-as években bevezetett cári reformok után indult el – a tiltások ellenére – az ukrán nyelv megerősödése.

A kapitalizmus, a piaci viszonyok megjelenése a társadalmi interakciók megsokszorozódását is elhozta. A könnyebb érvényesülést is eredményezte az azonos anyanyelvűekkel való üzleti kapcsolatok kiépülése, hiszen az azonos anyanyelvet beszélőkkel könnyebb tárgyalni, még a piacon is. Ukrajna keleti területein viszont ezzel együtt is a polgárosodás lényegében elmaradt. Ebben némi szerepet játszott a cári időkben az ortodox vallás, majd később a szovjet uralom. A szovjet típusú nehézipar viszont itt épült ki.

Lehet-e még egy ország problémáit fokozni ennyi baj után? Lehet, hiszen Csernobilban történt meg 1986-ban az első, a reaktor teljes megsemmisülésével és leolvadásával járó – mind a mai napig legsúlyosabbnak számító – atomerőmű-baleset. A kiépített szarkofágon belüli terület, a reaktor zónája mind a mai napig a Föld legveszélyesebb helye. Az atomerőművet körbevevő, kiürített, lakatlan zóna területe harmad magyarországnyi.

Ukrajna, ha önmagában nézzük, a nyolcvanas években világelső volt a mangánérc, második a vasérc kitermelésben az országok közötti rangsorban. Negyedik volt a nyersvas- és a cukortermelésben. Harmadik volt a traktorgyártásban. Ezek mind az erőforrások – ásványi kincsek, tőke, munkaerő – meglehetősen alacsony intenzitású kihasználására épültek.

Az alacsony termelékenység alacsony jövedelmekhez is vezetett.

Az ukrajnai vállalatok közvetlen irányítása a nyolcvanas években egyre inkább Moszkvában, a szövetségi szinten koncentrálódott. Az ukrán ipari termelés közvetlen szövetségi irányítás alatt lévő része 50-ről 90 százalékra nőtt a nyolcvanas években. De erőteljes centralizáció jellemezte a Szovjetunióban a kutatás-fejlesztést is, elsősorban a hadi és a nukleáris fejlesztések miatt. Ukrajnában az egy főre jutó k+f kiadások nagysága negyede volt az oroszországinak. De még így is magasabb volt, mint bármelyik másik volt szovjet tagköztársaságban. A feldolgozóipart egyszerre jellemezte a mára méltán elfeledett Zaporozsec személygépkocsi és a világ legnagyobb teherszállító repülőgépét – An-225 – gyártó Antonov tervezőiroda és a kijevi repülőgépgyár.

Az ukrán gazdaság a Szovjetunió felbomlásakor összeomlott. A tagköztársaságok közötti kereskedelemben a korábban egységesen használt rubel helyett megjelentek a tagköztársasági valuták és a dollár. Az ukrán ipar elveszítette a hagyományos, Szovjetunión belüli piacait, de a volt szocialista országok piacát is. A közép-ázsiai és transzkaukázusi köztársaságok gazdasága szabadesésben zuhant, a közép-európai országok Nyugat felé fordultak.

Nagyon hamar kiderültek az orosz-ukrán gazdasági kapcsolatok ellentmondásai is. Ukrajna a Moszkvából irányított nagy ipari egyesülések, konglomerátumok összeszerelő helyszíne volt a nyolcvanas években. Ukrajna semmi olyat nem gyártott, amit Oroszország maga nem állított volna elő. Viszont a k+f és a modernebb technológiák, a hadiipar és az atomipar Oroszországban összpontosultak. A bizonytalan tulajdonú ukrán ipar így viszont kiszorult a legfontosabb felvevő piacáról, Oroszországból, miközben a magas energiafogyasztású, elavult irányító berendezésekkel, elektronikával rendelkező gépipari termékek a világpiac más részein eladhatatlanok voltak. Az eredmény az ukrán gazdaság világpiaci marginalizálódása lett.

Az ország ma is az alacsony hozzáadott értéket képviselő és jelentős áringadozásoknak kitett nyers- és alapanyagokat exportálja elsősorban:

Ez sok minden, csak nem egy fejlett országra jellemző exportszerkezet. Ráadásul a teljes ukrán export értéke nem érte el az 50 milliárd dollárt. Összehasonlításképpen, a negyed-ötödakkora lélekszámú Magyarország exportja több mint kétszer akkora.

Az ország exportja kimondottan érzékeny a legfontosabb exportpiacainak, az Európai Uniónak és Kínának a konjunktúrájára. A 2000 és 2008 közötti időszakban, az olcsó munkabérekre épülő ukrán exportot az Európai Unió és Kína konjunktúrája teljes egészében felvásárolta. Az Európai Unióban a 2000-es években az olcsó ukrán exportnak köszönhetően lehetett leépíteni a nagyon környezetszennyező acélkohászat egy részét, illetve visszafogni a közös agrárpolitika terméktámogatásait. Ukrajna külgazdasági pozíciója ebből a szempontból nagymértékben Brazíliához hasonlít. Bár az utóbbi jobban áll, hiszen nemzetközileg is versenyképes feldolgozóiparral és jelentős saját kőolajkészletekkel és -kitermeléssel is rendelkezik.

Ukrajna a függetlenné válása óta eltelt több mint 30 évben nem tudta stabilizálni a saját helyzetét. Pénzügyi rendszere a függetlenné válás időszakának hiperinflációja után sem tekinthető sem stabilnak, sem áttekinthetőnek. Politikai rendszere a prezidenciális köztársasági modell és a korábban akár 16 pártból álló kormánykoalíciók hatalmi harcai miatt meglehetősen instabil. Az ország közigazgatására jellemző, hogy egy regionálisan, etnikailag nagyon tagolt az ország, de valódi régiók nincsenek. Valódi demokratikus hagyományok hiányában a megyéket teljhatalmú kormányzók, oligarchák, helyi kiskirályok irányítják.

Néhány évvel ezelőtt egy nemzetközi földrajzi tudományos konferencián Vlagyimir Kolosszov, a politikai földrajz orosz professzora – a jelenlévő nemzetközi hallgatóság nem kis felháborodását kiváltva – Ukrajnát Afganisztánhoz, Közép-Afrikához, Szomáliához hasonlóan geopolitikai fekete lyuknak nevezte. Úgy tűnik, nézete a hivatalos orosz álláspont is hosszú évek óta.