Sajnos egyre többször hallunk itthon is arról, hogy nőket szexuálisan zaklatnak a tömegközlekedésen. Egy viselkedési közgazdaságtannal foglalkozó csapat annak járt utána egy bangladesi kutatásban, hogy hogyan lehetne változtatni az emberek viszonyán a zaklatáshoz, és ezzel növelni a külső szemlélők közbeavatkozását az áldozatok megvédésének érdekében.
Bangladesben a nők 95 százaléka él át zaklatást közlekedés közben, ami egyértelműen közbeavatkozásért kiált. A helyi közlekedési vállalat kérte meg a BIT-t (nemzetközi viselkedési kutatásokkal foglalkozó központ), hogy segítsen egy olcsó, de jó módszer kidolgozásában. Így az aktív beavatkozások növelésére egy olyan kísérletet dolgoztak ki, ahol posztereket helyeztek el a buszokon arról, hogy
mi számít szexuális zaklatásnak és hogyan tudnak biztonságosan közbeavatkozni azok, akik észlelik.
Azért ilyen tartalmú posztereket raktak ki, mert az előzetes beszélgetések során arra jutottak a kutatók, hogy a szemtanúk közbeavatkozásának legnagyobb akadálya, hogy eleve nem biztosak abban, hogy amit látnak az már zaklatás vagy sem. Emellett félnek, hogy nekik is bajuk esik, ha közbeavatkoznak.
A poszterek hatását úgy tudták mérni, hogy megfigyelték annak az 50 busznak az utazóközönségét, amelyekre ezek felkerültek. Összesen mintegy 3 hétig tartott a kísérlet, az idő felében még nem voltak kint a plakátok, majd ugyanannyi ideig megfigyelték a járműveket úgy is, hogy már kint voltak. Közben egyrészt kérdőíves interjúkat készítettek az utasokkal miután leszálltak, másrészt aktív megfigyelők utaztak a buszokon, akik feljegyezték, hogy láttak-e zaklatást, és volt-e bárki, aki közbeavatkozott volna.
A poszterek egyértelműen hatással voltak arra, hogy az emberek hogyan vélekednek a zaklatásról. Nőtt azoknak a férfiaknak az aránya, akik szerint ez egy veszélyforrás utazás közben, és csökkent azoknak az aránya – szintén főleg a férfiak körében – akik elfogadóan nyilatkoztak a zaklatással szemben (például egyetértettek azzal, hogy bizonyos viselet kiprovokálja a zaklatást, vagy azzal, hogy ha a nő nem tesz szóvá valami, akkor az nem is zaklatás).
Mivel már a poszterek előtt is nagyon magas volt azoknak az aránya, akik azt mondták, hogy közbe avatkoznának, ha szexuális zaklatást látnának, ezért erre nem voltak hatással a poszterek.
Nagyjából 90 százaléka a megkérdezetteknek azt vallotta, hogy ő közbeavatkozna, a megfigyelések alapján azonban a valóságban mindössze az esetek egy ötödében avatkozott közbe bárki is.
Ez sajnos nem változott a plakátok hatására sem. Annak ellenére sem, hogy a plakátokon található információkat többen visszamondták az interjúkban, például jóval többen mondták, hogy szólnának a buszvezetőnek ilyen esetben, ami szerepelt a poszteren (és mielőtt ezek kikerültek szinte senki se mondta, hogy így segítene az áldozatnak). Mégis, annak ellenére, hogy többen mondták ezt, a valóságban nem csinálta meg senki sem.
Ez rávilágít arra, hogy
nagyon fontos eltérés van aközött, hogy az emberek mit szeretnének csinálni, vagy mit mondanak arról, hogy mit fognak csinálni, és a valóságban mit tesznek.
A szerzők szerint sok tanulmány abban méri a sikerét egy-egy beavatkozásnak, hogy megváltoztatja az emberek bevallott viselkedését, de ahogy ez a kísérlet is mutatja, ez nem jelenti azt, hogy valós változást értek el.
A poszterek kihelyezése után ugyan csökkent a zaklatások száma a vizsgált buszokon, de sajnos nem jelenthető ki, hogy ez valóban a poszterek hatása miatt következett be. Ötven buszjáraton 790 utazás során összesen 950 zaklatást figyeltek meg a kutatók segédei. A poszterek kihelyezése előtt 1,15 zaklatás jutott egy-egy utazásra, míg a poszterek kihelyezése után a szám lecsökkent 0,8-1 közé.
A kutatók úgy gondolják, hogy annak is köze volt a csökkenéshez, hogy a megfigyelők beleszoktak a feladatba, és idővel kevesebb incidenst vettek észre vagy jegyeztek fel. De még ezzel együtt is jó jel a zaklatások csökkenése, ezért mindenképp érdemes további kutatásokat végezni, hogy valóban egy ilyen alacsony költségű módszerrel sikerül-e javítani a helyzeten.
