Mi lenne, ha nem csak azon gondolkodnánk, hogy a globális felmelegedést előidéző tevékenységeinket visszafogjuk, hanem megpróbálnánk lehűteni a Föld légkörét? A magyarul leginkább geomérnökségnek nevezett (angolul geoengineering) tudományterületnek régóta van egy olyan ága, amelynek van erre megoldási javaslata: juttassunk a légkör megfelelő részébe olyan anyagot, amely visszaveri a napsugárzás egy részét, és így csökkenti a felszínt elérő sugárzást.

Képzeljük el, hogy 100 speciális repülőgép 18 kilométeres magasságban évente több ezer bevetéssel pont annyi szulfátos anyagot szór szét a levegőben, amely szükséges ahhoz, hogy a globális felmelegedést ellensúlyozza. Az ötlet első hallásra nagyon vadnak tűnik, a természeti viszonyokba való újabb brutális emberi beavatkozás juthat róla eszünkbe, és az, hogy ennek milyen káros mellékhatásai lehetnek.

A helyzet azonban az, hogy ezt a brutális beavatkozást néha még a természet is megteszi saját magával: vulkánkitöréskor előfordul, hogy a magas légkörbe jutó szulfátot tartalmazó vegyületek “fényvisszaverő” réteget hoznak létre, és ennek hatására a földfelszín átlagos hőmérséklete csökken. Az anyag fokozatosan “kihullik” a levegőből, azaz visszatér a földre, így hatása csak átmeneti, mértéke pedig az anyag mennyiségétől függ.

1991-ben egy fülöp-szigeteki vulkán, a Mount Pinatubo 20 millió tonna kén-dioxidot bocsátott a légkörbe, amely jó ideig távol tartotta a napsütés jelentős részét, és egy fokkal csökkentette a régióban a felszíni átlagos hőmérsékletet. Az angolul stratospheric aerosol injectionnek (SAI) nevezett elképzelés ezt a természeti jelenséget szeretné utánozni, a sztratoszférába szórna aeroszolokat, azaz apró részecskéket.

Az ötletben talán az a legmeghökkentőbb, hogy a globális mérethez és hatáshoz képest tulajdonképpen még olcsó is. A repülők fejlesztését 2 milliárd dollárra teszik, a szórás pedig évi 2-2,5 milliárd dollárból kihozható lenne. A repülők kétszer magasabban járnának, mint a polgári repülés, így azt, és az állatvilágot sem zavarnák, és mivel abban a magasságban már elég stabil a légkör, attól sem kellene tartanunk, hogy a kiszórt anyag nagy mennyiségben egyszerre hullik a fejünkre.

Így már nem is tűnik annyira vészesnek az egész, a gyakorlati megvalósítás azonban még sincs napirenden, és ennek számos alapos oka van.

• A légkör nagyon komplex rendszer, és elméletben hiába működik kiválóan a szórás, szinte semmilyen gyakorlati tapasztalatunk nincs arról, hogy ha ekkora méretben avatkoznánk be, akkor mi történne.
• Jelenlegi ismereteink szerint a beavatkozás a napsugárzás mértékének visszafogása miatt az alsóbb rétegekben a csapadékképződés rendszerét, a nagy globális légáramlatokat, a víz körforgását is, vagyis végső soron a helyi időjárási viszonyokat is megváltoztatná. Félő, hogy egyes helyeken aszály és elsivatagosodás, máshol árvíz veszélye fenyegetne. Valójában azt sem tudjuk, hogy a szulfátok hogyan hullanak vissza a légkör alsóbb rétegeibe és a földre, márpedig alapvetően mérgező vegyületekről van szó.
• Ha nem tudjuk előre biztosan megmondani, hogy a beavatkozás előnyeit egyenlő mértékben élvezheti mindenki, akkor a világot automatikusan nyertesekre és vesztesekre osztjuk, ami egyrészt igazságtalan, másrészt eleve lehetetlenné teszi a globális projekt megvalósítását, hiszen a várható vesztesek soha nem fognak belemenni a kivitelezésbe.
• Az SAI olyan, mint a lázas betegnek adott lázcsillapító, azaz csak tüneti kezelés. A klímaváltozás okát nem szüntetné meg, a levegőbe jutó szén-dioxid mennyiségét értelemszerűen nem csökkentené. Sőt, ha ilyen olcsón és egyszerűen meg tudnánk oldani a Föld hűtését, akkor elvesztenénk a szén-dioxid kibocsátás csökkentésének ösztönzőit, vagyis nem törődnénk vele, nem finanszíroznánk az ezzel kapcsolatos kutatásokat. Azok a fejlesztések, amelyek a szén-dioxid levegőből való kivonásának lehetőségeit kutatják, valószínűleg szintén leállnának.
• Abba az ördögi körbe kerülnénk, hogy egyre jobban hűteni kellene az egyre jobban melegedő Földünket, és a fejünk felett lebegne annak a réme, amit az SAI bármilyen okból történő leállása jelentene. Ha ugyanis a szórás hirtelen megszűnne, akkor az addig sikeresen lehűtött földfelszín olyan gyorsan melegedne vissza egy vélhetően még a mainál is jóval magasabb szintre, hogy azt az élővilág alig bírná elviselni.

Pásztor János, a téma szakértője, a C2G2 nevű, geomérnökséggel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozó szervezet vezetője nemrég egy beszélgetésben el is mondta, hogy a tudományos életen kívül a hivatalos állami vagy nemzetközi szervezetek nem is nagyon foglalkoznak a témával. Ez a szabályozatlanság azt is jelenti, hogy valaki akár a saját ötletből is nekiállhat hirtelen egy ilyen projekt megvalósításának. (A C2G2 semleges a kérdésben, nem lobbizik érte, de nem is ellenzi, szerepe csak annyi, hogy a témát napirenden tartja.)

Messze nem világos, hogy ha megpróbálnánk megszervezni egy ilyen, legalább 15 évre szóló globális léptékű légköri szórást, akkor milyen nemzetközi szerv égisze alatt kellene az érintetteknek egyeztetni róla. Azt pedig végképp nem tudni, hogy ha létrejönne a projekt, akkor ki lenne a végrehajtója és az ellenőrzője.

Az SAI globális egyezségen alapuló gyakorlati megvalósítása ezért valószínűleg utópisztikus gondolat, mert aligha lehet a világ összes országát ebben a kérdésben egy nevezőre hozni.

Az ötlet most mégis azért került ismét előtérbe, mert a Nature szaklap klímaváltozással foglalkozó kiadványában neves szerzők új megvilágításba helyezték. Ők ugyanis nem azt vetik fel, hogy a globális felmelegedést teljes egészében közömbösítsük, hanem azt, hogy állítsuk meg egy szinten, az ipari forradalom előtt levegőben lévő szén-dioxid mennyiség kétszeresének megfelelő klimatikus viszonyoknál. Jelenleg 1,4-szeres szorzónál járunk.

A munka azért érdekes, mert azt állítja, hogy a modellezés alapján egy ilyen mérsékelt SAI program nem okozna regionális különbségeket. Ez pedig azt jelenti, hogy nem lennének vesztesei.

A kritikusok szerint azonban a tanulmánnyal két probléma van. Egyrészt a modellezés nem azt vizsgálja, hogy az aeroszol részecskék szórásának mi a következménye, hanem azt, hogy a napsugárzás csökkenése mit eredményez, márpedig a kettő nem teljesen ugyanaz. Másrészt az ipari forradalom előtti szén-dioxid szint kétszeresét az előrejelzések szerint már az évszázad közepére elérjük, vagyis a jelenlegi állás szerint nincs sok esély arra, hogy addig a megfelelő dózist a levegőbe tudjuk juttatni, nem elég az idő a felkészülésre.

A hasonló tudományos munkák előtérbe kerülése azonban azt az elég nyomasztó kérdést is felveti, hogy mi történik, ha pár vagyonos ember vagy bizonyos államok látnak fantáziát a dologban. A szervezeti háttér hiánya miatt nehezen lehetne gátat szabni egy olyan kezdeményezésnek, amelyben megfelelő privát vagy állami finanszírozással valakik egyszerűen elkezdenék a légkörbe szórni a megfelelő anyagokat. Akár úgy is, hogy annak a Föld minden lakójára nézve következménye lehetne.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA technológia, amit ha nem fejlesztünk ki, akkor befellegzettHa meg tudnánk akadályozni, hogy a szén a légkörbe jusson, tovább használhatnánk a fosszilis üzemanyagokat. Dolgoznak is sokan a nyerő módszeren.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEljött az idő, hogy pánikba essünk az éghajlatváltozás miattMegjelent egy könyv, ami szerint nagyon racionális rettegni az éghajlati katasztrófa miatt, mert a mi életünket is ketté fogja törni. Nehéz vitatkozni vele.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet Világ geoengineering geomérnökség globális felmelegedés klímaváltozás szén-dioxid Olvasson tovább a kategóriában