Nem sok jóra számíthatnak az oroszok az iráni szankciós tapasztalatok alapján

Irán a világ egyik legrégebb óta és a legtöbb szankcióval sújtott gazdasága, és ha nem is túl magas az életszínvonal, nem sikerült a vezetését megtörni, érdemi változásokat elérni az ország nemzetközi fellépésében.

Az egyes szankciók deklarált céljait számba véve nagyon vegyes ezek hatékonyságának megítélése. A nukleáris fegyverek fejlesztésében nem sikerült érdemi eredményt elérni, alig néhány lépésre vannak egy működő atomfegyver kifejlesztésétől.

Más téren azonban látványos a siker: hiába a világ egyik legnagyobb kőolajvagyonával rendelkezik Irán, a saját belső keresletének kielégítésén túl csak nagyon korlátozott mértékben tud exportálni – emelte ki Dudlák Tamás, az ELTE Orientalisztikai Intézetének tudományos munkatársa a G7 Podcast eheti adásában.

A műsort a fenti lejátszás gombra kattintva is meg lehet hallgatni, de jobb feliratkozni ránk valamelyik okostelefonos podcast appban, és a Spotify-on is be lehet követni minket.

A gazdaság egésze azonban működik, hiába vannak életben korlátozások 1979 óta. Igaz, magas az infláció, nehézkes a külkereskedelem, alacsony a növekedés, és a rosszul működő gazdaságnak is komoly szerepe van a 2022-ben kitört tüntetéshullámokban.

Állandósult hiánygazdaság

Az ENSZ-szankciók miatt nem csak a tiltott áruk kereskedelme válik nehézkessé. Oroszországhoz hasonlóan Irán sem fér hozzá a nemzetközi banki tranzakciókat bonyolító SWIFT rendszerhez, ezért az egyébként szabadon kereskedhető gyógyszerek vagy élelmiszerek importja is nagyon nehézkes, ezek árát felhajtja a devizahiány.

A szankciók nem várt folyamatokat is elindíthatnak. „Mivel 1979 óta el van zárva Irán a külföldi haditechnológiai importtól, némi orosz és kínai segítség mellett kénytelenek voltak belsőleg megoldani mindent” – mondta el Dudlák Tamás. Ugyanakkor

az iráni hadsereget nem sikerült a szankcióknak gyengítenie, és egyre növekszik az ország közel-keleti befolyása.

Mivel lakosságarányosan a legtöbb mérnököt Iránban találni a térségben, talán nem is meglepő, hogy a ballisztikus rakéták és a drónok fejlesztésében komoly eredményeket sikerült elérni. A hadiipari technológia korlátozásában a szankciók nem lettek sikeresek: az irániak a becsempészett nyugati megoldásokat, alkatrészeket, ha rosszabb minőségben és drágábban is, de fel tudják használni.

Mindennapos nehézségek

A mindennapokban azonban nem a high-tech termékek beszerzése jelenti a fő kihívást, hanem a más országokban akár filléres, könnyen elérhető fogyasztási termékek, gyógyszerek vagy élelmiszer hiánya és/vagy magas árai.

Nyugat-európai cégek azért sem szívesen szállítanak Iránba, mert egy relatíve kicsi piac miatt senki nem akarja kockáztatni, hogy az Egyesült Államok másodlagos szankciókkal sújtsa. Ha egy cégről kiderül, hogy tiltott termékeket szállított, akkor kitilthatják az amerikai piacról, ezt pedig érthetően nem akarja kockáztatni.

Nemcsak az európai, de kínai és más fejlődő országokban működő vállalatoknak is hasonló a gondolkodása, a kockázataikat minimalizáljak. A környező országokban, főleg Törökországban viszont elég kiterjedt céghálózat jött létre, amely csak Iránnal kereskedik – és busás hasznot tud húzni a szankciókat megkerülő üzletelésből.

Tiltott termékek, így a chipek és más high-tech megoldások behozatala is megoldható így a kiterjedt csempészhálózat segítségével. Mindez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy ne működnének a szankciók: sokkal drágábban és kiszámíthatatlanabbul lehet ezekhez a termékekhez hozzájutni.

Alacsony szintű olajexport

A kőolaj- és földgáziparban óriási potenciállal rendelkező ország számára a 2016 elején fokozatosan életbe lépő szankciós lazítások sem hoztak igazi áttörést – a befektetők bizalma továbbra sem jött meg az ország iránt. 2018-ban pedig az Egyesült Államok egyoldalúan újabb szankciókat vetett ki Iránra. Az állami monopóliumok leépítése részben megkezdődött, azonban a piaci viszonyok hiánya nemcsak a nyugati, de a kínai befektetőknek is kedvét szegte a kezdeti lelkesedés után.

Dudlák Tamás arra az érdekes összefüggésre is felhívta a figyelmet, hogy Irán több régiós versenytársa és szomszédja – Törökország, Afganisztán, Örményország és Pakisztán kivételével – „jelentős szénhidrogén-exportőr, így nincsen annyira ellenükre, ha egy jelentős szereplő nem fér hozzá a világpiachoz”.

Paradox módon az Iránnal barátkozó Oroszország a gyakorlatban szintén nyertese az Irán elleni szankcióknak, és ezek kivezetése az orosz kőolaj- és földgázbevételeket is jelentősen csökkentené.

„Kína részéről mindig nagy szavak és ígéretek hangzanak el, de ezeket nem érdemes túl komolyan venni” – mondta el Dudlák Tamás. Ennek kapcsán kiemelte, hogy az elszigetelt iráni gazdaság nem illeszkedik a nemzetközi együttműködésre és kereskedelemre építő kínai külgazdasági törekvésekhez.

Ugyan Kína – talán legfőképp hogy szembemenjen az amerikai külpolitikával – vásárol napi pár százezer hordó iráni kőolajat, ennek nem sok szerepe van az ország ellátásában. A nyugatiakhoz hasonlóan a kínaiak számára is a megbízhatóság a fontos, ezért is a nyugati szövetséges Szaúd-Arábia az első számú kőolajimport-partnerük a szomszédos Oroszország előtt.

Egyes nagyfogyasztó országok (India, Kína) hiába tudnak most olcsóbban kőolajhoz és földgázhoz jutni, nem igyekeznek ennek arányát érdemben tovább növelni, mivel ellátásbiztonsági megfontolások miatt nem érdemes csupán egyetlen – üzleti szempontból kockázatos – országra támaszkodniuk. Így sem Irán, sem Oroszország nem bízhat abban, hogy Kína helyettesíteni tudja számukra a világpiacot.

Irán és Oroszország mint két szankcionált gazdaság közeledett egymáshoz, hiába egymás versenytársai szénhidrogén-exportőrként. Bár Irán adott el kamikaze drónokat az oroszoknak, akik adhatnak át néhány hadiipari fejlesztést, a két ország nem tudja érdemben segíteni egymást, hiszen mindkettő egy technológiailag elmaradott, szegény és a világpiactól elzárt ország, amelyeknek speciális termékeikhez külföldi szaktudásra és befektetésre lenne szükségük.