A nemzetközi sajtóban és elemzői körökben a közelmúltban megsokasodtak az Orbán Viktor és Donald Trump kormányzása között párhuzamot kereső, a magyar jelent az amerikai politika jövőjeként lefestő írások.
Ezen összehasonlítások relevanciája a magyar és az amerikai politikai intézményrendszer közti jelentős különbségek – decentralizált szövetségi rendszer minimális törvényhozásbeli többséggel vs. kétharmad egy mindenható parlamentben – és a merőben eltérő gazdasági és médiapiaci erőviszonyok fényében erősen megkérdőjelezhető.
Ezzel együtt a jelenlegi magyar és amerikai kormány hatalomgyakorlási elveiben és gazdaságpolitikai filozófiájában is vannak szembetűnő hasonlóságok, amelyek részben az elmúlt időszak gazdasági önsorsrontását is magyarázzák.
Mindkét rendszerre igaz, hogy a gazdaságpolitikai döntéshozatal egy kézben (illetve legfeljebb a vezér tanácsadóinak egy szűk körének kezében) összpontosul, a gazdaságpolitikát pedig nem elsősorban a makromutatók, hanem a vezetés hatalmi és ideológiai érdekei vezérlik. Az is közös bennük, hogy mint általában az ilyen, személyelvű rendszerekben, a hatalom feletti külső és belső korlátok leépítésére és a szakmai bürokrácia kiiktatására törekednek.
Az ilyen rendszerek közös vonása, hogy a világos szabályok helyett a hatalomhoz fűződő személyes és vállalati kapcsolatok és a hatalommal kötött „dealek” alakítják a gazdasági viszonyokat. Az ebből fakadó üzleti instabilitás és a visszacsatolás hiánya miatt pedig általában nagyobb a szakpolitikai baklövések, az egymásnak ellentmondó intézkedések és a jelentős irányváltások esélye, ami a tapasztalatok alapján gazdasági stabilitásukat is erősen rontja.
Személyes gazdaságpolitika
Az effajta személyelvű döntéshozatali rendszerek eddig a fejlődő világban voltak jellemzőek, ahol gyakori jelenség, hogy egy akár demokratikusan hatalomra jutott, akár eleve illiberális rendszert öröklő szereplő a jogi helyett politikai irányítás alá veszi a gazdasági viszonyokat.
Ennek bizonyos formái természetesen a fejlett világban is szokványosak, a vállalati lobbizás és a politikai és az üzleti elit összefonódása miatt a joguralom sehol sem abszolút, a gazdaságpolitika pedig mindig is érzékeny az adott kormány hatalmi érdekeire és ideológiai nézeteire. A nagy különbség abban szokott lenni, hogy a fejlett liberális demokráciákban a politikai döntéshozó feletti intézményes és gazdasági korlátok szűk teret engednek az ilyen elhajlásoknak, míg egy illiberális személyelvű rendszerben nincs valós fék a vezérrel szemben.
A magyar gazdaságpolitikában az elmúlt években több hasonló epizódot láthattunk. A Direkt36 beszámolói alapján a fentiekhez hasonló jelenségek miatt kezdett el az elmúlt években az akkumulátorgyártásra alapozni a magyar iparpolitika: ugyan közgazdászok széles köre és egyes kormányzati szereplők is aggályokat fogalmaztak meg azzal szemben, a visszacsatolás „nem működött jól”, és a miniszterelnök részben „történelmi jellegű olvasmányélményeire” alapozva kötelezte el magát – és Magyarországot – az eddig kudarcosnak látszó stratégia mellett.
Egy másfajta következménye a politikai logikájú gazdaságirányításnak, amikor a kormány egyes kiemelt választói és társadalmi rétegeket, gazdasági problémákat a szabályozás alakítása helyett célzott kedvezményekkel, juttatásokkal, esetleg büntetéssel próbál kezelni.
Ilyen például a közelmúltból a nyugdíjasok korlátozott áfamentessége, valamint a kettő vagy annál több gyermeket nevelő anyák személyi jövedelemadó-mentessége. Ezen lépések jóléti hatása megkérdőjelezhető – az szja-mentesség számos korábbi beavatkozáshoz hasonlóan döntően a magasabb jövedelműeknek kedvez, a nyugdíjasok áfamentessége termékek szűk és nehezen érthető részére korlátozódik –, miközben jelentős adminisztrációs költségekkel járnak, ellehetetlenítenek bizonyos magyar kiskereskedelmi szereplőket, és súlyosan rontják a költségvetési politika megbízhatóságába vetett hitet. Utóbbi különösen veszélyes egy olyan helyzetben, amikor a magyar állam finanszírozása egyéb külső kockázati tényezők – például Trump vámháborúja – miatt eleve drágul.
Hasonló a helyzet az árrésstoppal, amellyel a kormány hivatalosan az árakat akarja csökkenteni. Ennek az árszabályozásnál és a vállalatok üzleti döntéseibe való közvetlen beavatkozásnál számtalan hatékonyabb módja lenne, az adóterhek csökkentésétől a kiskereskedelmi verseny élénkítését célzó lépéseken át a „magasnyomású gazdaságpolitika” feladásáig. Az árrésstop ezekkel szemben vélhetően nem fogja érdemben csökkenteni az árakat, a külföldiek helyett pedig – több korábbi kiskereskedelmi beavatkozáshoz hasonlóan – az alacsonyabb versenyképességű magyar tulajdonú üzleteket és a nagy láncokkal szemben gyengébb érdekérvényesítő képességű magyar beszállítókat sújthatja.
A fentiekhez hasonló lépések ugyanakkor a személyelvű rendszerekben nem gazdasági, hanem politikai problémák megoldását célozzák. A Fidesz népszerűségének csökkenésével a nyugdíjasok iránti törődés kimutatása vagy az élelmiszerár-emelkedéssel szembeni látványos pótcselekvés világos hatalmi–kommunikációs érdek, a kormányzati beavatkozás pedig nem eszköz egy cél elérése érdekében, hanem maga a cél: a vezér és jóságos rendszere személyes és közvetlen ajándékot ad a számára fontos rétegek számára.
Egyes politikai elemzők szerint a rendszer sikerének titka, hogy ilyen lépésekkel képes „uralni a napirendet”, ám a személyelvű populista gazdaságpolitika történelmi teljesítménye alapján tudjuk, hogy ahol a napirend folyamatos uralása a cél, ott idővel a gazdasági teljesítmény erősen romlik, ezzel pedig a rendszer hosszabb távon magát ássa alá.
Szabályok helyett dealek
Hasonló elvek jelennek meg a Bloomberg esszéje szerint Donald Trump második elnökségének első hónapjaiban, amelynek fő motívuma az elnöki jogkör példátlan kiterjesztése és az afeletti fékek és ellensúlyokkal szembeni, az amerikai politikai hagyományoktól merőben szokatlan, számos elemében világosan illegális nyílt hadviselés volt.
Az elnök a világos gazdaságpolitikai szabályok felrúgása mellett személyesen próbál felosztani egyes piacokat vagy beavatkozni konkrét vállalati ügyekbe. Így például személyes érdekek mentén terelgeti a Tiktok eladását, védi a Tesla üzleti érdekeit, változtat az Nvidia mikrocsipjeinek exportkorlátozásán vagy korlátozza befolyásos ügyvédi irodák kormányzati hozzáférését.
Hasonló jelenség globális szinten Trump vámháborúja, amely mögött nehéz gazdasági racionalitást találni, elemzők döntő többsége szerint az Egyesült Államok járna a legrosszabbul a – szerdán részben ismét felfüggesztett – brutális vámemelésekkel. Ezek azonban részben Trump ideológiai becsípődéseiből fakadnak, hiszen az elnök évtizedes rögeszméje a kereskedelmi deficit lenyomása és a feldolgozóipar serkentése a vámemeléssel.
Másrészt számos jele van annak, hogy a folyamatos fenyegetőzés nem elsősorban gazdaságpolitikai célokat szolgál: Trump múlt kedden a Republikánus Párt kongresszusi bizottságának gálavacsoráján azzal dicsekedett, hogy más országok vezetői „hívogatnak, csókolgatják a seggemet, bármit hajlandóak megtenni a megállapodásért”. Scott Bessent pénzügyminiszter szerint Trump a vámtárgyalásokon is személyesen akar részt venni, ami merőben szokatlan – kereskedelmi tárgyalások ennél jóval alacsonyabb szinten szoktak folyni.
Trump – valóságshow-ja sikerére épített – politikai brandje jelentős részt arra épül, hogy választói számára sikeresen el tudta adni a másokat csuklóztató kemény tárgyaló szerepét, és ezen imázs a jelek szerint a rozsdaövezet ingaállamaiban sikeresebb stratégia, mint mondjuk az új beruházások támogatása – legalábbis addig biztosan, ameddig a vámháborús fenyegetések gazdasági kárai nem érnek el a választókig.
Az ehhez hasonló, személyelvű gazdasági rendszerek teljesítményét kutatások szerint hagyományosan erős hullámzás jellemzi, ennek ellenére az üzleti elit gyakran mégis hajlandó beállni a kedves vezető mögé: miután az üzleti siker gyakran a rendszerhez való kapcsolat eredménye, a rendszer fennmaradásának védelme közös érdek. Ebből fakadóan a személyelvű rendszerek bukása jelentős, sokszor váratlan gazdaságpolitikai változásokkal jár – ugyanakkor a közelmúltban az is jellemzőbbé vált, hogy a populizmus útjára lépő államok gyakran a vezérváltás után sem térnek vissza a liberális demokratikus ügymentre.
Közélet
Eladták Esztergom egykori első kórházépületét
Az önkormányzatnak még elővásárlási joga van, a helyiek szerint élni is kellene vele.
Hat lépés, amely válságállóvá tenné a magyar gazdaságot
Gyengülő forint, gyors infláció és stagnáló gazdaság jelezték a problémákat az utóbbi években, de van kiút ebből a helyzetből, csak el kellene indulni rajta.
Ugyanúgy égette a közpénzt a kormány, mint a jegybanki alapítvány, csak más gazdagodott
Az MNB-s alapítvány botránya kísértetiesen emlékeztet arra, ahogyan az állam Tiborcz István környezetéből vásárolt ingatlanokat százmilliárdokért.
Fontos
Türkmenisztán a világ egyik leggazdagabb országa lehetne, de csapdába került
Rengeteg földgáz van az országban, de geopolitikai okok miatt nem tudják elszállítani a vevőkhöz.
„Általános az elkeseredettség” – legalább 800 ember maradhat munka nélkül Dunaújvárosban
Több mint 70 milliárdot költött az állam a megmentésére, mégis kétséges a Dunai Vasmű jövője. A cseh és román testvércégek helyzete sem biztatóbb.
Olyan sokba kerül az államadósság-törlesztés, hogy kódolva van Magyarország lemaradása
Az EU-n belül hazánk költötte GDP-jéhez viszonyítva a legtöbbet kamatfizetésre az utóbbi években, ami aggasztó a növekedési kilátások szempontjából.
