A magyar kormány bevándorláspolitikai elképzelései az utóbbi évben jelentős fordulatot vettek. Míg a 2015-ös menekültválság idején azzal plakátolták tele az országot, hogy az ide érkezők „nem vehetik el a magyarok munkáját”, az aktuális tervek már arról szólnak, hogy 500 ezer új munkavállalóra van szüksége a magyar gazdaságnak. Miután az országnak nincs ekkora belső munkaerő-tartaléka, és a munkaképes korú lakosság száma csökken, ezt jelentős részben a külföldi vendégmunkások alkalmazásának megkönnyítésével tervezi elérni a kormány.

„Tizenöt olyan ország van, ahonnan egyszerűen lehet vendégmunkásokat hozni, és 130 szakma fogadná őket. Ezek hiányszakmák. Vietnám, Fülöp-szigetek, Mongólia, Távol-Kelet, ezek a fontosabb források, de van együttműködésünk Kolumbiával, sőt Brazíliával is” – részletezte nemrég Czomba Sándor foglalkoztatáspolitikáért felelős államtitkár az eddig a migrációról ennél valamivel hevesebb hangnemben írogató Demokrata című kormánylapban.

A vendégmunkások behívásának élénkülése a foglalkoztatási adatokban is megmutatkozik, tavaly 14 százalékkal, 81 ezer főre nőtt a külföldi munkavállalók száma. Bár Orbán Viktor az ipari kamara évadnyitóján azt hangoztatta, hogy a hazai gyárak munkaerő-igényét belső forrásokból és a Kárpát-medencei magyarság mobilizálásával tervezik fedezni, a statisztikai hivatal adatai szerint nem a környező országokból, hanem a Fülöp-szigetekről, Mongóliából és Indiából érkező vendégmunkások száma emelkedett a legnagyobb mértékben. Ezt a tendenciát a feldolgozóipari multik betelepülésének kormányzati támogatása vélhetően tovább fogja erősíteni: a Samsung SDI gödi gyárában például a munkavállalók fele külföldi, és a magyar ipari cégek is növekvő munkaerőhiányról panaszkodnak.

A dolog nem magyar sajátosság, a demográfiai helyzet miatt egész Európában hasonló a helyzet. Egyes becslések szerint Németországra például 2035-ig hétmilliós munkaerőhiány vár, és az Európai Unióból részben a bevándorlással kapcsolatos társadalmi felbolydulás miatt kilépett Egyesült Királyságból is egymillió munkás hiányzik. De Magyarország helyzete az Európai Unió keleti felén sem példátlan:

• Romániában és Bulgáriában idén évi százezer főre emelték az EU-n kívülről érkező vendégmunkások kvótáját a munkaerőhiány miatt;
• a náluk fejlettebb Csehországban közel egymillió külföldi munkavállaló dolgozik, a felük EU-n kívülről érkezett, nagyrészt Ukrajnából;
• Lengyelországban már az ukrajnai orosz invázió előtt is 600 ezer ukrán dolgozott, és az ázsiai vendégmunkások behívását is támogatja az egyébként az uniós vitákban a magyarhoz hasonlóan migrációellenes kormány.

A nyugati és keleti bevándorlási modell között azonban jelentős különbségek vannak, amelyek Magyarországon különösen élesen tetten érhetők. Egyrészt a bevándorlás sokéves, hangos kormányzati démonizálása miatt a vendégmunkások nagyobb számának megjelenése számos településen kirekesztő fogadtatáshoz és társadalmi feszültségekhez vezet. Ezen feszültségekre az is ráerősíthet, hogy a foglalkoztató multik érdekeinek priorizálása miatt a kormány az ipari nagyberuházások során eddig nem mutatkozott hajlamosnak a lakossággal való konstruktív párbeszédre, és a bevándorlással kapcsolatos általános retorikáját sem próbálta hozzáigazítani a gazdasági realitásokhoz: Orbán Viktor július végén Tusnádfürdőn ismét elővette azt a francia gyökerű, de az Egyesült Államokban is hódító szélsőjobboldali összeesküvés-elméletet, miszerint az Európai Unió „lakosságcserét vezényel a migráción keresztül”.

Másrészt a tartós bevándorlás és a vendégmunkások letelepedésének ideológiai alapú elutasítása miatt a magyar kormánypolitika gazdasági szempontból sem tűnik hatékonynak.

A nyugati gyárakba és szolgáltatási szektorba a helyi cégek árversenyképességének javítása, és ezen keresztül az export és a hazai profit növelése végett érkeznek a külföldi munkavállalók, akik a letelepedés és a családegyesítés perspektívája miatt nagyobb eséllyel költik el fizetésüket a fogadóországban. Ezzel szemben a magyar politika a külföldi gyárosok profitjának növelése érdekében hív be külföldieket dolgozni, a vendégmunkára pedig gyakorlatilag ideiglenes munkaerő-kölcsönzésként tekint, a letelepedés perspektívája nélkül. Így a munkások által megtermelt profit és az általuk felvett fizetés is távozik a hazai gazdaságból.

A profit- és bérkiáramlást támogatják

A vendégmunkások integrációját illetően Németországtól Franciaországon át az Egyesült Királyságig számos valós probléma felhozható. A rendszert vendégmunkások másodrendű, alávetett emberekként való kezelése, esetenként kizsákmányolása, valamint a hazai multik profitjának és azon keresztül a legfelsőbb vagyoni rétegek gazdagodásának állami támogatása miatt is joggal lehet bírálni; ahogy a fejlődő világ agy- és munkaerő-elszívása sem etikus dolog a fejlett világ részéről.

Gazdasági szempontból ugyanakkor mégiscsak racionális ez a modell:

• A vendégmunkások javítják a hazai vállalatok árversenyképességét és növelik a fogyasztást.
• Több adót fizetnek be az államkasszába, mint amennyibe az államnak kerülnek: az OECD egy 22 európai országot, valamint az Egyesült Államokat, Kanadát és Ausztráliát vizsgáló, 2006 és 2018 közötti adatokon alapuló felmérése szerint mindenhol pluszban jött ki az államkassza a bevándorlásból. Ez annak fényében nem is meglepő, hogy a gazdasági migránsok jellemzően a bennszülött lakosság átlagánál fiatalabb és egészségesebb emberek, ellenkező esetben nem tudnának bevándorolni és munkát találni.
• A témával foglalkozó kutatások szerint a bennszülött lakosság bérszínvonalára sincsenek számottevő negatív hatással az „olcsón” dolgoztatott bevándorlók. Sőt, a hazai vállalatok versenyképességének növelésén keresztül valamelyest javítják a magasabban képzett bennszülött munkavállalók lehetőségeit.
• Amerikai adatok szerint a bevándorlók a vállalkozásban és az innovációban is sikeresek, bár természetesen az amerikai bevándorlási ökoszisztéma jelentősen eltér a hazaitól és az európaitól.

Ezzel szemben Magyarország modellje mind a vendégmunkások, mind a hazai gazdaság számára nagyon mérsékelt hozadékkal kecsegtet. A külföldi munkaerő elsősorban külföldi tulajdonú ipari gyárakba jön, az „olcsó” munkájukból származó profit pedig elhagyja a magyar gazdaságot. Ezt korábban Orbán Viktor is súlyos problémának tartotta, és pár éve még a Magyarországról kiáramló külföldi tőkejövedelem, illetve a magyar vállalatok külföldön megtermelt nyereségéből hazaáramló tőkejövedelmek kiegyenlítését tűzte ki célul.

Ehhez hasonlóan a hosszabb távú letelepedés perspektívájának hiánya miatt a vendégmunkások eleve alacsony bérük döntő részét szintén vélhetően kiviszik az országból. A kormány által propagált új szabályok nem engedik a vendégmunkások családegyesítését és magyarországi letelepedését, és három évben maximálják a lehetséges tartózkodási engedélyek időtartamát is. Számukat is központilag meghatározott kvótával akarják szabályozni, és csak egyes, központilag kijelölt munkaerő-közvetítőkön és iparvállalatokon keresztül jöhetnének be Magyarországra. Más szóval a magyar politika mintegy munkaerő-kölcsönzőként tekint Ázsiára: a vendégmunkások idejönnek, egy-két évet robotolnak a gyárban, a hazai társadalomtól elzárt munkásszállókon laknak, aztán hazamennek, és jön helyettük a következő turnus.

Ezzel az egyik probléma gazdasági jellegű. A külföldi tulajdonú magyarországi feldolgozóipari üzemek néhány kivételtől eltekintve jellemzően zárványként működnek a magyar gazdaságban, nem csatlakoznak organikusan térségük gazdasági rendszeréhez, csak kevés magyar beszállítót és magyar tudást használnak. Az ilyen üzemek haszna munkaerő-felszívó képességükre és az általuk kifizetett bérekre korlátozódik: a foglalkoztatás és a bérszínvonal emelésével mégiscsak serkentik a térség gazdaságát, amiből közvetetten a hazai vállalkozások is profitálhatnak. Ugyanakkor a kormány által vázolt vendégmunkásmodellben ez a haszon is elveszne: a korlátozott tartózkodási lehetőséggel bíró ázsiai dolgozók azért jönnek ide, hogy minél több pénzt tudjanak megtakarítani és hazaküldeni családjuknak, azaz a fizetésüknek csak egy kis része jut majd a magyar gazdaságba, nagyobb része pedig elhagyja az országot.

Ennek fényében különösen furcsa, hogy a magyar kormány a G7 korábbi számításai szerint munkahelyenként 64 millió forintos állami támogatást nyújt az akkumulátor-gyárak létesítésére. Bár a hazai GDP-ben jól fog mutatni ezen gyárak termelése, valójában a „hazai” hozzáadott érték nagy része külföldi beruházó nyeresége, valamint a külföldi munkaerő hazautalt béreinek formájában elhagyja majd a magyar gazdaságot.

Emberiesség

A másik probléma, hogy bár a fenti modell illeszkedik a kormány migrációellenes, kulturális és etnikai homogenitást hangoztató ideológiájához, a gazdasági és demográfiai kilátások, valamint a történelmi tapasztalatok fényében nem biztos, hogy a rendszer fenntartható lesz ebben a formában.

Egyrészt a munkaerőhiány mértéke a demográfiai folyamatok alapján a következő években súlyosbodni fog, a tíz éve jövendölt demográfiai fordulatnak semmi jele. Másrészt a Magyarország által kiszemelt ázsiai országok gazdasági és bérnövekedése az utóbbi évtizedben elég dinamikus volt, emiatt a hazai gyártósori munka „prémiuma” idővel csökkenni fog, és egyre kevésbé éri majd meg idejönni pár hónapra robotolni, távolabbi letelepedési perspektíva nélkül.

Harmadrészt ez a rendszer hosszabb távon pusztán az emberiesség szempontjából sem tűnik fenntarthatónak. A vendégmunkások behozatala annak idején Nyugat-Európában is hasonló elképzelések mentén indult: az 1960-as években Németországban is úgy tekintettek a török munkaerőre, mint akik odamennek pár évre robotolni a gyárakba, aztán hazamennek. Eleinte eleve csak nőtlen török férfiakat engedtek be, maximum két évre, akik nem igazán érintkeztek a német társadalommal, nem tanultak meg németül, munkásszállókon éltek, a pénzüket hazaküldték. Sőt: a török vendégmunkások behívása előtt közelebbi országokban is próbálkoztak a német cégek, Olaszországból, Görögországból és Spanyolországból is igyekeztek (kulturálisan közelebbinek gondolt) munkáskezeket találni, kevés sikerrel.

Mint ismeretes, az eredeti német vendégmunkásmodell nem maradt működőképes. Bár az 1970-es évek válságainak idején egy időre felfüggesztették a törökök beengedését, ebben az időszakban az is világossá vált, hogy a kétéves tartózkodási korlát, az integráció teljes hiánya, a családegyesítés tilalma társadalmi és emberiességi szempontból nem célravezető és nem is tartható helyzet. A felismerést a bevándorlási szabályok folyamatos lazítása kísérte, aminek következtében 2019-es adatok szerint 4,3 millió török élt Németországban, közülük 2,8 millióan letelepedtek és német állampolgárságot kaptak.

A német kormány a jelenlegi munkaerőhiányt is hasonló lazításokkal próbálja kezelni: miután az EU-n belülről nem érkezik elég munkás, az EU-n kívülről érkezők számára bizonyos munkaerőpiaci feltételek mentén egyszerűsítik a letelepedést, könnyítik a családegyesítést, rövidítik az állampolgárság megszerzéséhez szükséges tartózkodási időt, egyszerűsítik a szakmunkások vízumszerzését, és a kettős állampolgárság lehetőségét is bevezetik.

Ez a modell természetesen nagyon távol áll a magyar kormány elképzeléseitől: a fideszes retorikában a törökök és más, Európán kívüli emberek letelepedése az „európai kultúra” elvesztéséhez, társadalmi feszültségekhez, bűnözéshez, terrorizmushoz vezet. A német kormánypolitika ezzel szemben azon az elképzelésen alapul, hogy a problémák forrása pont az integráció hiánya, a vendégmunkások társadalomból való kizárása volt, és a gazdasági szükségszerűségek és a társadalmi béke összehangolása csak úgy érhető el, ha nem vendégmunkásként, hanem (az állam részéről legalábbis) potenciális németként kezelik a bejövő munkaerőt, és megadják számára a tartós letelepedés és beilleszkedés perspektíváját.

Az utóbbi modell sem problémamentes, sőt: Németországban évtizedek óta politikai és társadalmi feszültségek tárgya a letelepedett török bevándorlók helyzete, és a 2015-ös menekülthullám idején érkezett szíriaiak integrációja is komoly kihívás a német állam számára. Az utóbbi években pedig a jelek szerint a bevándorlással szembeni társadalmi tolerancia is csökkenőben van, legalábbis erre enged következtetni az Alternativa für Deutschland (AfD) nevű, EU- és bevándorlásellenes populista mozgalom megerősödése, amely 20 százalék körüli támogatottságával a második legnépszerűbb német párttá vált.

A történelmi tapasztalatok alapján ugyanakkor a magyar kormány az aktuális német politikával ellentétes elképzelései sem ígérkeznek sikeresnek, és nem kizárható, hogy ez hasonló társadalmi dilemmához vezet majd, mint az 1970-es évek Németországában, azzal a különbséggel, hogy a német modellel ellentétben a kormányzati támogatásból finanszírozott munkaerő-kölcsönzésből még a hazai gazdaság sem igazán profitál majd.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkCsak szlogennek elég, vagy alapja is van Orbán 500 ezer új dolgozóról szóló tervének?A kormányfő arról beszélt, hogy elsődlegesen belső tartalékokból kellene 500 ezer munkahelyet betölteni a magyar munkaerőpiacon. A tervről Scharle Ágota munkagazdásszal beszélgettünk a G7 Podcastban.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA kormány is támogatja, hogy ázsiai vendégmunkások enyhítsék a munkaerőhiánytUkrajna és Szerbia után Vietnám lett a magyar cégek kedvelt vadászterülete, és ezt a szabályozás is támogatja. Már ma is több ázsiai dolgozik nálunk, mint ukrán.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkEgyre több az ázsiai vendégmunkás Magyarországon, a kormány szándékával egyezőenMár mintegy 81 ezer külföldi dolgozik az országban, a Fülöp-szigetekről, Mongóliából és Indiából érkező vendégmunkások száma nőtt a legnagyobb mértékben.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Közélet bevándorlás bevándorlásellenesség demográfia migráció munkaerőhiány Olvasson tovább a kategóriában