Tudósokat mocskoltak és tudatosan hazudták, hogy nincs bizonyíték az éghajlatváltozásra

A globális éghajlatváltozás témája Magyarországon, de más országokban is látszólag váratlanul tört be átütő erővel a főáramú nyilvánosságba a 2018-as IPCC-jelentést követően. Az ENSZ éghajlatváltozással foglalkozó kormányközi testületének ötödik jelentése óriási médiavisszhangot váltott ki. Ez komoly hatást gyakorolt a globális közvéleményre: egy 50 országra kiterjedő 2021-es nemzetközi felmérésben a válaszolók közel kétharmada vélekedett úgy, hogy a klímaváltozás vészhelyzetet jelent.

A klímavészhelyzet témájának konjunktúráját sokan a Greta-jelenséggel azonosították, ami valóban széles körben láthatóvá tette az ügyet. A probléma mediatizálása kapcsán főleg a politikai jobboldalon gyakran beszélnek klímahisztériáról, és azt hajlamosak ideológiai divatjelenségnek tekinteni. A klímatéma ugyan egyáltalán nem annyira új, mint amilyennek mostanában tűnhet, de hogy annak tűnik, az legalábbis részben a klímaszkeptikus nézeteket terjesztő ipari-politikai ellenlobbinak köszönhető. Ennek működéséről és intézményesüléséről a keleti parti Brown Egyetemen kutató Robert Brulle közölt az Environmental Politics folyóiratban friss tanulmányt. Bár alapvetően a kilencvenes évekre fókuszál, a klímaellenes (ál)tudomány gazdasági-politikai háttere nemcsak történeti szempontból érdekes. Az érvek a mai (ál)vitákból is ismerősek lehetnek, és a mező is részben hasonlóan működik.

Brown azt rekonstruálja részben korábban nem nyilvános dokumentumok és interjúk segítségével, hogy miként és milyen pénzekből szerveződött meg vagy három évtizeddel ezelőtt az amerikai klímaellenes front. Mint bemutatja: a klímaügyet módszeresen letekerni próbáló iparági szervezetek kommunikációs hadjáratának döntő szerepe van abban, hogy az ember okozta éghajlatváltozás egyre erősebb tudományos bizonyítékai ellenére meglehetősen sokáig nem történtek érdemi politikai lépések a probléma kezelésére, és közben a valódi tudománnyal szemben a közvéleményben szkeptikus nézetek nyertek teret.

Annak ellenére is, hogy a szén-dioxid és az éghajlat közötti kapcsolat már másfél évszázada ismert. Az ír John Tyndall a 19. század közepén fedezte fel, hogy a szén-dioxid üvegházhatású gáz, az 1900-as évek elején pedig Svante Arrhenius svéd geokémikus azt is felismerte, hogy az elégetett üzemanyagok révén a légkörbe kibocsátott szén-dioxid megváltoztathatja a földi éghajlatot. A hatvanas években kezdték amerikai kutatók a veszélyekre figyelmeztetni a döntéshozókat, de a szén-dioxid problémája csak a nyolcvanas években kezdett igazán tudatosulni. 1988-ban megalakult az IPCC, és ugyanebben az évben az amerikai közvéleményben is nagyot szólt James E. Hansen, a Goddard Institute klímamodellekkel foglalkozó igazgatójának figyelmeztetése: a globális felmelegedés nem valamiféle távoli lehetőség, a folyamat már kimutathatóan elkezdődött. Miután Hansen a New York Times és más lapok címlapjára került, kapásból ő lett a „valamit csinálni kell” jellegű figyelmeztetések arca – a korabeli Greta Thunberg, mondhatni, de személyes tudományos renoméval.

Hansen ellen azonban hamarosan szervezett kampány indult. A sajtóban „szélsőséges alarmistának” nevezték, és a cikkek hirtelen elkezdtek óvni a meggondolatlan klímavédelmi lépésektől. Ez mindenekelőtt egy frissen alapított, eleinte informális szervezet, a Global Climate Coalition (GCC) kommunikációs stratégiájának az eredménye volt. A GCC-t eredetileg az amerikai gyáripari szövetség, a National Association of Manufacturers „levegőminőséggel foglalkozó csoportja” hozta létre azzal a nem hivatalos céllal, hogy blokkolják az érdemi klímavédelmi lépéseket, hiteltelenítsék a valódi klímatudományt, és legfőképpen akadályozzák meg a kibocsátáscsökkentés felé mutató politikai döntéseket.

1988 a modern kori Amerika történetének egyik legszárazabb éve volt, a szélsőséges időjárás a Hansen-jelentéssel együtt ráirányította a figyelmet a éghajlatra, ami először kezdett politikai kérdésként is megjelenni. A hivatalba lépő idősebb Bush elnök hatékony fellépést ígért, az üvegházhatás ellen „a Fehér Ház hatásról” szónokolt. A nagy kibocsájtó ipari szereplők és a környezetvédelmi szabályozásban a piac túlzott korlátozását látó konzervatív think tankek azonban segítettek megakadályozni, hogy ebből politikai valóság legyen. Az eredetileg a reagani védelmi politika támogatására létrehozott George C. Marshall Institute a hidegháború végével egyre inkább a környezetvédőkben találta meg az új ellenfelet. Nem sokkal Bush beiktatása után kiadtak egy jelentést, ami alapjaiban vonta kétségbe az IPCC adatait. Vezető szerzője, a pár évtizeddel korábban a Manhattan-projektben dolgozó William Nierenberg fizikus azt állította, hogy a 21. század végéig legfeljebb 1 Celsius-fokos globális átlaghőmérséklet-emelkedésre kell számítani, és azt sem elsősorban az emberi tevékenység okozza, hanem a Nap ciklikusan változó természetes aktivitása.

Számításait az IPCC teljesen elhibázottnak tartotta, de a nyilvánosságban sikerült megkérdőjelezni a klímakutatások megbízhatóságát. Az iparági érdekeket képviselő GCC éppen ezt a látszatot kívánta erősíteni. Az energiaszolgáltató cégeket, szén- és acélipari vállalatokat, olajcégeket, vegyipari vállalatokat tömörítő szervezet megbízta az E. Bruce Harrison PR-céget, hogy az éghajlatkutatás körüli kétségekkel és a szigorúbb szabályozás gazdasági kockázatainak hangsúlyozásával teremtsen „klímaellenes” légkört. A szervezet szakértői egy washingtoni kongresszusi meghallgatáson azt állították, hogy a klímaváltozás veszélye eltúlzott, tudományosan nem kellőképpen alátámasztott. Egyelőre nem szükséges szabályozói eszközökkel beavatkozni, mondták, az Egyesült Államok esetleges egyoldalú lépései amúgy is kontraproduktívak lennének.

Tudományos bizonytalanság, gazdasági veszélyek, a nemzetközi felelősség hangsúlyozása: a következő években ezek lettek a klímapolitikát obstruáló ipari-szakértői lobbik fő üzenetei. Mindenekelőtt a kötelező kibocsátáscsökkentést akarták megakadályozni, és ennek érdekében módszeresen eltúlozták ennek várható költségeit. A nemzetközi fórumokon a kötelezővel szemben az önkéntes csökkentés érdekében lobbiztak, és azt hangsúlyozták, hogy a technológiai innovációk és piaci folyamatok komolyabb szabályozói beavatkozás nélkül is meg fogják oldani a problémát.

Az IPCC 1992-es jelentésének közzététele előtt egy nappal két sokat szereplő klímaszkeptikus kutató, Patrick Michaels és Fred Singer sajtótájékoztatón állította, hogy gyakorlatilag nincs bizonyíték a globális felmelegedésre. A lobbiszervezet ezzel párhuzamosan A Föld kizöldülése címen készített filmet, melyben azt a Trump környékén ma is forgalmazott elméletet propagálták, hogy a szén-dioxid-szint emelkedése még kívánatos is: növelni fogja a terméshozamokat, vagyis a környezetszennyezés fogja megszüntetni az éhínséget a bolygón.

Hogy blokkolják az érdemi nemzetközi fellépést, az amerikai vállalati lobbi azt követelte, hogy kötelező kvóták esetén azokat türelmi idő nélkül, azonnal alkalmazzák a fejlődő országokra is, úgy gondolták ugyanis, hogy ebbe úgysem mennének bele, és így teljesen meg lehet akadályozni a nemzetközi egyezmények aláírását. A GCC közreműködése komoly szerepet játszott abban, hogy a kilencvenes évek első felében az Egyesült Államok végül nem támogatta a kötelező csökkentést, ami így aztán eleinte az ENSZ-ben is elbukott. Amikor a világszervezet 1997-ben végül mégis elfogadta a kötelező (bár igen szerény mértékű, 2012-re csak 5 százalékot előirányzó) kibocsátáscsökkentésről rendelkező kiotói egyezményt, a szabályozásellenes lobbi 13 millió dolláros PR-kampányt indított azzal az üzenettel, hogy a nemzetközi egyezmény miatt durván emelkednek majd a benzinárak.

Erős és saját szempontjukból sikeres kongresszusi lobbit is folytattak: bár a kiotói egyezményt az Egyesült Államok is aláírta, egy kongresszusi kiegészítéssel ezt felhígították. Mivel a szenátusi többséggel bíró republikánusoknak az egyezmény még így sem volt elfogadható, a Lewinski-botrány miatt kicsit béna kacsává váló Clinton-kormányzat végül azt meg sem próbálta ratifikáltatni a szenátussal. Miután 2001-ben G. W. Bush lett az elnök, az USA formálisan is kilépett a kiotói egyezményből.

Teljesítve küldetését, a GCC nem sokkal később beszüntette a tevékenységét. Az eredetileg a Global Climate Coalition által kialakított modell és retorika azonban más szervezetek számára is mintául szolgált. A szénipart képviselő American Coalition for Clean Coal Electricity, az energiaszektorban résztvevőket tömörítő Alliance for Energy and Economic Growth, a Coalition for Affordable and Reliable Energy, a National Mining Association vagy éppen a U.S. Chamber of Commerce hasonló vonalat vitt tovább.

Bár az ezredforduló környékén még nem voltak olyan fejlettek a klímamodellek, mint ma, a világ meghatározó éghajlatkutatói az IPCC-ben már ekkor is világosan beszéltek arról, hogy az adatok bizonyítják az ember okozta éghajlatváltozást.

Ezt valójában a GCC saját szakértői is tudták, noha nyilvánosan ennek az ellenkezőjét képviselték.

Brown kutatásai szerint egy belső feljegyzésben ők is megállapították, hogy az ember okozta klímaváltozás bizonyított tény. Kifelé azonban ezután is tudományos bizonytalanságról beszéltek. Ezzel párhuzamosan személyes támadást indítottak az IPCC jelentés egyik meghatározó szerzője ellen, úgy, ahogy korábban Hansennel is tették. Ben Santert azzal vádolták, hogy politikai megfontolásból elhallgatja a tudományos kétségeket, és megkerüli az akadémiai folyóiratok peer-review folyamatát, a tudományos minőség egyik fő garanciáját. A tudós ellen a Washington Times-ban hirdetéseket jelentettek meg, a Wall Street Journalban pedig ismét a klímaszektikus megmondóember Frederick Seitz írt őt személyében támadó véleménycikket.

A tudományos bizonyítékok kétségbe vonásával és a kutatók elleni dehonesztáló PR-kampányokkal a közvéleményt a piaci érdekeiknek megfelelően formáló szervezetek bevált receptet követtek. Már a 20. század elején is hasonló módon próbálták elkendőzni az ólom káros egészségügyi hatásait, majd később a dohányipar is így igyekezett letagadni, hogy a dohányzás netán káros lenne az egészségre. A hatvanas években a mezőgazdasági rovarirtó DDT súlyos hatásait a Néma tavasz című könyvében leleplező Rachel Carsont is így akarták hitelteleníteni, hisztérikus nőszemélynek állították be – ez is egy visszatérő fogás, amit különösen a női kutatók és a közvéleményt figyelmeztetők esetében alkalmaznak szívesen.

Az ipari finanszírozási hátterű dezinformációs kampányok ezekben az esetekben a saját szakértőik nézeteit állították be megalapozottnak, míg az ellenfeleiket politikailag motivált egyoldalúsággal vádolták, hogy alarmistának bélyegezhessék őket. Mint A kétség ügynökei című könyvében Naomi Oreskes írja „a megalapozott tudomány” orwelliánus retorikájáról:

A kutatók által készített, tudományos lapokban publikált valódi tudományt áltudománynak állították be, és hamisításokat kínáltak helyette.

Ez a próbálkozás Carson esetében nem működött. 1972-ben az amerikai környezetvédelmi hivatal, az EPA végül betiltotta a DDT használatát. A klímavédelemben azonban az ellenlobbi tartósabban eredményes tudott lenni. Ebben az is segített, hogy olyan nagy politikai think tankek támogatták őket, mint a George C. Marshall Institute, a Heritage Foundation, az American Enterprise Institute, a Manhattan Institute, az Americans for Prosperity, vagy éppen a becslések szerint az évek során a klímaszkeptikus nézetek terjesztésére 127 millió dollárt fordító – mellesleg az amerikai jobboldali Tea party mozgalom felemelkedését is támogató Koch fivérek által alapított – Cato Institute. Az ezredforduló előtt az amerikai klímaszkeptikus könyvek több mint 90 százalékának a kiadásához köze volt valamelyik jobboldali think tanknek.

A kilencvenes évek kritikus időszaka utólag a klímavédelem elpazarolt évtizedének tűnik. Az akkorihoz hasonló nyílt klímaszkepticizmus visszaszorulóban van, az éghajlatváltozás súlyosságát és az antropogén tényezők fontosságát már ritkán vonják alapjaiban kétségbe. A puhább eszközök tárháza azonban ma is bőséges, a tudomány iránti bizalmat aláásó régi érvelések újracsomagolva folyamatosan újra megjelennek.