Hírlevél feliratkozás
Stubnya Bence
2021. november 17. 06:25 Világ

„Hihetetlenül nehéz rávenni az embereket, hogy átalakítsák az otthonukat”

Philip Summerton a Cambridge Econometrics Csoport vezérigazgatója, szakterülete a gazdasági modellek előrerejelzéseinek kommunikációja kormányzati szereplők, a civil szféra képviselői és a magánszektor képviselői számára. Korábban dolgozott tanácsadóként többek között például az Európai Bizottsággal, a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetével (OPEC), az Európai Éghajlatvédelmi Alapítvánnyal (European Climate Foundation), az Egyesült Királyság Energetikai Minisztériumával (Department for Energy), és a WWF-fel közös projekteket vezetve. 

Philip Summerton

Foglalkozott többek között a közlekedés dekarbonizációjával, ellátásbiztonsággal, energiahatékonysággal, szénelszivárgással és versenyképességgel, megújuló energiaforrások telepítésével, energia- és kibocsátási előrejelzésekkel, környezetvédelmi adóreformmal, a körforgásos gazdaság üzleti modelljeivel és üzemanyagszegénységgel. A tanácsadással és kutatással foglalkozó cég a G7 olvasóinak onnan is ismerős lehet, hogy a csoport budapesti irodájának munkatársai rendszeresen publikálnak az Ekonomi rovatunkban. A vasárnap lezárult COP26 glasgow-i ENSZ klímacsúcsot Philip Summerton a G7-nek adott interjúban értékelte.

A nemrég lezárult ENSZ klímacsúcson tett kormányzati ígéretek ellenére a Carbon Action Tracker elemzése szerint a jelenlegi nemzetileg meghatározott hozzájárulások 2,4 Celsius-fokos felmelegedést eredményeznének. Melyik területeken kellett volna a kormányoknak ambiciózusabb vállalásokat tenniük?

Szerintem azt fontos látnunk, hogy ezek célkitűzések, és hozzájuk tartozó ígéretek. Tehát lényegében annyit mondtunk ki, hogy megpróbálunk 2,4 Celsius-fok körül maradni. Vagy valamivel az alatt, ha figyelembe vesszük a hosszabb távú nettó zéró kibocsátásra vonatkozó terveket is.

Úgy gondolom viszont, hogy sokkal nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni arra, hogy mi történik 2030-ig. Láttunk némi előrelépést, de szerintem legalább három kulcsfontosságú területen ez nem volt elég. Ezek nem is önmagukban annyira fontosak, hanem annak a jeleként, hogy a világ valóban elkötelezett a cselekvés mellett. Nemrég láttam egy érdekes ábrát, ami alapján a kibocsátások minden egyes COP (Részes Felek Konferenciája – Conference of Parties) után tovább nőttek. Erről az embernek azért eszébe jut, hogy nem is annyira a vállalások számítanak, hanem a rövidebb távú folyamatok.

Az első terület a szén, ahol arról folyt a vita, hogy a zárónyilatkozatban a csökkentés szó szerepeljen, és ne a kivezetés. Ahelyett, hogy egy nagyon világos lépést tettünk volna a szén kivezetése felé, méghozzá a lehető legrövidebb határidőn belül.

Szerintem ez valóban megmutatta volna, hogy a párizsi csúcson elindított folyamatban tényleg van potenciál, és nem csak annyit ér az egész, hogy jönnek az ígéretek egymás után.

A másik terület a metán, ahol szerintem nagyon jó kezdeményezés volt, hogy egy különálló globális kötelezettségvállalás vonatkozzon rá. A metán viszonylag rövid ideig marad a légkörben, ami azt jelenti, hogy ha csökkentjük a kiáramló mennyiséget, akkor gyors hatást érhetünk el. Viszont Kína, India, Oroszország és Ausztrália, mint nagy kibocsátók csatlakozása nélkül ez a vállalás is gyenge maradt.

És ott van az erdőirtás 2030-ig történő felszámolására vonatkozó ígéret. De itt is sok a bizonytalanság. Mennyiben különbözik majd ez a 2014-es New York-i megállapodástól? Abból sem valósult meg túl sok.

Azt gondolom viszont, hogy a Párizsban bevezetett mechanizmus (ratcheting mechanism), ami az öt évente benyújtandó új nemzeti vállalásokra épül, kezd működni, legalábbis a célkitűzéseknél. Hiány a következő 10 évre vonatkozó konkrét cselekvési tervekből van, itt nagyon sok tennivaló lenne még.

Az emberiség globális kibocsátásának mintegy harmadát a szén égetése teszi ki, és bár a szél- és napenergia előállítása ma már olcsóbb, mint a széné, a világ húsz legnagyobb fogyasztója közül csak öt ország vállalta a csúcson, hogy kivezeti. Bizonyos szempontból könnyűnek tűnik, de mégsem nagyon megy a szén elhagyása. Miért?

Tényleg könnyűnek tűnik, de valójában két tényező is bonyolítja.

Ha úgy döntünk, hogy új erőművet építünk, akkor tényleg egyszerű döntés a szelet vagy a napot választani. Ezt látjuk például Indiában is, ahol hatalmas megújuló energiás célkitűzések vannak az új erőművekre.

A probléma viszont az, hogy az elmúlt 20 évben szénerőművekbe és szénbányákba fektettek be. Ezeknél a beruházásoknál pedig 40-50 éves működéssel számoltak. Könnyű ehhez úgy hozzáállni, hogy „ez csak pénz, leírjuk veszteségként, a fejlődő világ tesz valamit, hogy anyagilag ellensúlyozza, és új projektekbe kezdünk”. De itt emberek munkahelyeiről és megélhetéséről van szó.

Politikailag nagyon érdekes helyzetek alakulhatnak ki, amikor egy egész régió a széntől függ. Ezt látjuk például Ausztráliában, ahol a szén olyan nagy részét teszi ki az exportnak, hogy erős politikai kérdéssé válik. És a politikusok szempontjából egyszerűbb a a meglévő munkahelyek elvesztésével foglalkozni, mint az új iparágakban létrejövő új munkahelyekkel.

A dolog másik része a történelmi szempont. Szerintem ez egy nagyon nehéz terület. A fejlődő országok szeretnék kihasználni a korábbi beruházásaikból származó előnyöket, a gazdasági növekedést, az ellátásbiztonságot.

Tehát ezek nem annyira gazdasági, mint inkább politikai problémák, de valódi problémák. Ezért ha csak a költségeket összevetve úgy teszünk, mintha a helyzet egyszerű lenne, akkor azt kockáztatjuk, hogy nem értjük meg a valódi kihívásokat, amikkel szembe kell néznünk.

Nemrég jelent meg egy tanulmány a Nature Energy-ben, amely a Cambridge Econometrics modellje alapján úgy becsüli, hogy a fosszilis üzemanyagoktól függő pénzügyi eszközök mintegy fele elértéktelenedik 2036-ra. Ez a jövőkép befolyásolta az országok tárgyalási stratégiáit a csúcstalálkozón?

Szerintem az országok nagyon is tisztában vannak ezzel, ez magyarázza azt, hogy bizonyos országok miért ragaszkodnak annyira ahhoz, hogy ne csökkenjen olyan gyorsan a kibocsátás, az ettől kevésbé függő országok viszont az ellenkezőjét szeretnék.

Ezeket az érdekellentéteket fel tudja oldani, ha a gazdagabb országok finanszírozzák az átállást a szegényebbeknek, ebben volt is a konferencián valamennyire előrelépés. Ez mire volt elég?

Kezdetnek nem volt rossz, de a kérdés az, hogy mit tekintünk veszteségnek: a klímaváltozásból fakadó károkat, vagy a fosszilis üzemanyagok eladásának ellehetetlenüléséből eredő veszteségeket? Ezek nagyon különböző dolgok.

Lehet amellett érvelni, hogy a nagy olaj- és gázexportőröknek jobban kellett volna befektetni a pénzt annak idején. Másrészről viszont valószínűleg fontosabb, hogy jelentősebb éghajlatvédelmi intézkedéseket valósítsunk meg.

A gazdagabb országoknak többet kellene tenniük, mert egyszerűen erre van szükség.

És ezek az országok a történelmük során rengeteg üvegházhatású gáz kibocsátásával gyarapodtak.

Az elfogadott ígéretek többsége a gazdaság termelési oldalát érinti. Ön szerint elérhetők a klímacélok az energiakeresletet érintő intézkedések, például a házak szigetelése, vagy általánosabban a fogyasztás visszafogása nélkül?

Amikor ezen a területen kezdtem dolgozni, az Egyesült Királyságban mindenki azt gondolta, hogy a lakhatás könnyű terület lesz, rengeteg könnyen tető alá hozható intézkedéssel. Csak leszigeteljük a házakat, és máris csökkentjük az energiafelhasználást. És amit most látunk, az 20 évnyi, nagyrészt hatástalan próbálkozás, mert egész egyszerűen hihetetlenül nehéz az embereket piaci alapú intézkedésekkel rávenni, hogy az átalakítsák az otthonaikat. Tehát sokkal többet kell tennünk a keresleti oldalon, de ez nagyon nehéz.

Nemrég láttam egy elemzést arról, hogy elég sok országban elkezdett elválni egymástól a gazdasági növekedés és a CO2-kibocsátás növekedése, ami jó hír, de kérdés, hogy ez önmagában elég-e ahhoz, hogy teljesüljenek a klímacélok?

Szerintem az életmódban és a technológiában bekövetkező változások révén van tér bizonyos fajta növekedésre. De arra van szükség, hogy ez kevésbé támaszkodjon az anyagfelhasználásra, a fosszilis tüzelőanyagok fogyasztására. Szolgáltatásokon alapuló, digitális, megújuló energián és erdőgazdálkodáson, illetve fenntartható földhasználaton alapuló gazdasági növekedés felé kellene haladnunk.

A különböző területek közül az eddigi tapasztalatok alapján az átállás eddig az energiatermelésben a legegyszerűbb. Ez a legcentralizáltabb, kevesebb szereplő van, és kiemelt szerepe van az infrastruktúrának. A közlekedés is egyre egyszerűbbé válik. Annak ellenére, hogy nem csatlakoztak a mostani megállapodáshoz, viszonylag kevés globális autógyártó van, és mindannyian az elektromos hajtásba fektetnek. Ez a terület is gyorsan változik, ráadásul az állam is többet tehet a tömegközlekedés, az otthoni és munkahelyi életvitelünk javítása érdekében, és így tovább.

De az épületek és az táplálkozás nagyon nagyon nehéz ügy. Ezeken a területeken nem sokra megyünk piaci alapú ösztönzéssel, határozottabb szabályozásra lesz szükség. De meg kell találnunk azt az egyensúlyt, hogy ne korlátozzuk túlságosan az emberek szabadságát és azt ahogyan az életüket élik, de tegyünk is a klímaváltozás ellen.

A piaci alapú megoldások, például az kibocsátáskereskedelem kritikusai szerint nagy állami finanszírozású projektekre lenne szükség, és különösen arra, hogy az államok közvetlenül finanszírozzák a kutatás-fejlesztést. A klímacsúcson nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni a közvetlen állami beavatkozásokra?

Szükség lenne rá, de szükség van szén-dioxid-árazásra is. Hasznos, ha vannak globális szén-dioxid-piacok, elsősorban azért, hogy megkönnyítsük a politika dolgát. Globálisan az egyik nagy kockázatot ugyanis a szénszivárgás jelenti, vagyis az, hogy egy régióban egy termelőnek többet kell fizetnie a szennyezésért, ezért a termelést egyszerűen csak oda viszi, ahol kevesebbet kell fizetni, és a világ egésze nem jár jobban. És az az ország jár rosszul, amelyik – helyesen – jobban megadóztatta a szennyezést.

Politikai szempontból tehát működik, de nem vagyok benne biztos, hogy gazdaságilag is. Ahogy azt az uniós kibocsátáskereskedelmi rendszernél is megtapasztalhattuk, a szén-dioxid-árazás nem egy jó eszköz az innováció ösztönzésére. A kibocsátás csökkentése ugyanis elsősorban egy technológiai jellegű kihívás. Az emberek sokféle módon megváltoztathatják az életmódjukat,

de alapvetően mégiscsak az energiát, a fűtést és a közlekedést biztosító technológiákat kell megváltoztatnunk.

Erre vannak piaci megoldások, amelyek közül a növekvő mértékű szén-dioxid-adó biztosan nem a leghatékonyabb. A kutatásaink alapján viszont a szabványok és a sokkal szigorúbb szabályozások is kifejezetten hatékonyak lehetnek, és megfelelően alkalmazva az egész gazdaságban pozitív hatásuk van. Én úgy gondolom, hogy el lehet mozdulni attól a felfogástól, hogy a szabályozás mindenképpen rossz, mert túlságosan beavatkozik a piac működésébe. Erre az egyik legjobb példa a gépjárművek károsanyag-kibocsátására vonatkozó európai szabályozás folyamatos javulása.

Ez akkor is igaz, ha figyelembe vesszük a városi terepjárók, az SUV-k eladásainak felfutását az elmúlt években?

Igaz, mert az SUV-k felfutása enélkül is megtörtént volna, és akkor a helyzet rosszabb lenne, mint így, hogy szigorodtak a szabályok. De az is látszik, hogy sok országban az elektromos autókon kívül minden más típus eladásának tiltása meg fog jelenni 2030-ig, amit szintén a szabványok szigorítása tesz lehetővé. Ez nem jelenti azt, hogy ebben nem lesznek kihívások, de gazdasági szempontból a modelljeink azt mutatják, nettó előnyökkel jár az országoknak, ha ebben az irányban keresik a megoldást.

Innovációs szempontból egyébként a folyamat résztvevőinek életét is megkönnyítik a szabályok. A mérnökök látnak egy új szabványt, és olyat terveznek, ami megfelel annak. Vagy például van egy szabályozás, ami alapján egyértelmű, hogy a következő tíz évben az összes autónak elektromossá kell válnia, és lehet azon dolgozni, hogy ezt hogyan lehet megvalósítani. 

Ellenkező esetben, ha például megadóztatjuk fogyasztói oldalon az üzemanyag-felhasználást, akkor a folyamat nagyobb mértékben fog a fogyasztó döntésein múlni. Arra alapozunk, hogy az autógyártó próbál majd olyan modellt tervezni, amely megteremti annak a lehetőségét, hogy a fogyasztó elkerülje az extra adót. Tehát látszik, hogy ha a technológiai innovációt próbáljuk ösztönözni, akkor a szabályozás és a szabványok hatékonyak, az árképzés viszont túlságosan messze vihet attól a ponttól, ahol a döntéseket meg kell hozni.

És alapvetően

minél inkább a fogyasztókat közvetlenül érintő dolgok felé haladunk, annál nagyobb szükség van olyan innovációra, amelynek a szabályozása egyértelműbb.

Erre egy másik jó példa a házak energiahatékonysága. Ha a rezsihez hozzácsapnák a gáz károsanyag-kibocsátásának adóját, hogy az embereket rávegyék, hogy elgondolkodjanak hőszivattyúk felszerelésén, az egyrészt nem elég gyors, másrészt mindenféle politikai és társadalmi hátulütője van. És nem is lenne különösebben jó innovációs intézkedés.

Hozott ezen a területen bármilyen előrelépést a klímakonferencia?

Ilyesmi lehetett volna, ha több autógyártó csatlakozik a hagyományos autók kivezetésére vonatkozó célkitűzéshez, és szerintem óriási csalódás volt, hogy nem vállalták ezt. De szerintem a légi közlekedésben és a hajózásban is szükség lesz arra, hogy nemzetközi szabályozásokat vezessenek be.

Általánosságban viszont nem hiszem, hogy a COP lenne erre a megfelelő fórum. Szerintem ez inkább nemzetállami szintű döntéseket igényel, mert meg kell érteni, hogy az egyes országokban milyen területekkel kell foglalkozni. A különböző politikai és kulturális sajátosságok is meghatározzák, hogy hogyan és milyen szabályozásokat lehet bevezetni.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkNem várhatunk tovább, a beavatkozásokat minél hamarabb el kell kezdeniItt az idő, hogy az országok újragondolják a kibocsátáscsökkentési célkitűzéseiket, és felgyorsítsák a fosszilis tüzelőanyagok kivezetését. Ez hazánknak gazdaságilag kifejezetten előnyös lenne.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkNagy hasznot hajtana Magyarországnak a zöld átállásA klímaváltozás megfékezésére irányuló törekvések pozitív gazdasági hatásokat hozhatnak hazánknak mind a fizikai károk mérséklése, mind a gazdasági átállás eredményeképpen.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkVan kiút a rezsicsapdából, ha a kormány is úgy akarjaCsak látszólag áll jól Magyarország a lakóépület-felújításokkal, pedig szándék van a lakosság részéről a nagyobb munkákra, és az EU pénzt is adna, hogy teljesüljenek a klímacélok.

Világ cop26 ensz klímacsúcs környezetvédelem megújuló energia szén üvegház Olvasson tovább a kategóriában

Világ

Mészáros R. Tamás
2021. december 7. 06:51 Adat, Világ

Zakatol, de nem jut előre a Magyarország nevű összeszerelő üzem

A magyar gazdaságban megtermelt érték egyre nagyobb részét exportáljuk, de nem lépünk feljebb a nemzetközi termelési láncokban az OECD friss adatai szerint.

Pletser Tamás
2021. december 6. 17:04 Világ

Idehaza is drágulhat az áram az új német kormány zöldítő tervei miatt

Vágyálmai miatt Németország lényegesen magasabb áramárakkal szembesülhet, és mivel Magyarország ugyanennek az elektromos rendszernek a része, itt is hasonló tendenciák lesznek.

Váczi István
2021. december 6. 13:41 Világ

Már több lesz a kövér, mint az éhező gyermek a világban jövőre

Amióta létezik az emberiség, a gyermekek alultápláltsága összességében mindig nagyobb probléma volt, mint a túlsúlyuk, jövőre azonban ez szinte biztosan megváltozik.

Fontos

Török Zoltán
2021. december 7. 17:46 Pénz

Mit tanulhatunk Harry Pottertől az inflációról?

A sorozat első kötetében elpusztították a bölcsek kövét, így a későbbiekben nem fenyegette infláció a szereplőket. A mi világunkban ez kicsit bonyolultabb.

Jandó Zoltán
2021. december 7. 16:37 Pénz, Vállalat

Kiderült, kinek adta el az állam a volt Malév-székházat 3,8 milliárdért

Az a vállalkozó szerezte meg az államtól a Malév-székházat, aki a budapesti repülőteret épp az állammal közösen vásárolná meg. Nem ez volt az első hatalmas ügylet a felek között.

Vonyó Tamás
2021. december 6. 06:36 Közélet

Ha a magyarok ma nyugati szinten élnének, az maga lenne a történelmi csoda

Nem zárkóztunk fel gazdaságilag, de legalább történelmi perspektívából nézve nem is maradtunk le -véli a milánói Bocconi Egyetem docense. Ez a G7 Holnap Felzárkózás című vitasorozatának második része.