Három olyan kulcsterületet emelek ki ebben az írásban, melyek a klímapolitika hosszabb távú hatásait vizsgálják az európai és a magyar energiaárakra. Ezek csak mozaikszerűen fedik le a témát, azonban bemutatásuk segíthet megérteni, milyen hosszabb távú árhatásokat várunk az energiapiacokon az európai klímapolitika és annak hazai adaptációja nyomán.

Először azt tekintem át, mennyiben tehető felelőssé az európai klímapolitika a 2021. évi drasztikus energiaár-emelkedésért, és milyen jövőbeli szcenáriók várhatóak ezzel kapcsolatban. Másrészt megnézem, hogy a hazai villamosenergia nagykereskedelmi árak mennyire követik az európai trendeket.

Ezzel együtt azt is érdemes átgondolni, hogy a hazai energiapolitikának, főként a rezsicsökkentésnek milyen hatása van a különböző szereplők viselkedésére (állam, háztartások) egy olyan piacon, melyet az európai trendek vezérelnek. Harmadik pontként a megújuló alapú villamosenergia-termelés hosszú távú áralakítási szerepét vizsgálom.

A 2021-es energiaársokk és a klímapolitika

A tavaly az év második felére jelentősen megugró földgáz- és villamosenergia-árakról számtalan cikket olvashattunk, miközben lakossági fogyasztóként ezt a növekedést nem érzékeltük (a rögzített lakossági árak miatt). Egy négy-, illetve akár hatszoros energiaár-növekedés jellemzően komor várakozásokat ébreszt mindenkiben, emelkedő termékárakkal és növekvő inflációval. Az orosz gázszállítások stratégiai visszafogása, az európai gáztározók historikusan alacsony töltöttsége és az ezzel együtt járó orosz kommunikáció is ráerősített ezekre a negatív várakozásokra.

E folyamatok elemzése során sokszor tényként utaltak arra, hogy az árnövekedést lényegében az EU klímapolitikája és a megújuló energiák elterjedése okozza. Mi az igazságtartalma ezeknek az állításoknak? Több írás is rámutatott arra, hogy tévút a tavalyi áremelkedést főként az európai klímapolitikára, illetve a megújuló energia elterjedésére fogni. Az árnövekedés fő mozgatórugója a tüzelőanyagok, a földgáz és a szén világpiaci keresletének megugrása volt. Az Európai Unióban

az orosz gázszállítások visszafogása csak tovább rontotta ezt a helyzetet.

Ehhez hozzájárult még a járványból épphogy kilábaló európai gazdaság energiafogyasztásának a növekedése is, amely mostanra már elérte a járvány előtti szintet. Ezen kívül szerepe volt az európai gázkitermelés folyamatos csökkenésének is. Kétségtelen, hogy ezekhez a hatásokhoz szintén hozzájárult az EU kibocsátáskereskedelmi rendszerének (emissions trading system, ETS) jelentős árnövekedése.

Csak egy kis kitérő: az ETS célja az üvegházhatású gázok globális csökkentése. Amikor az EU bevezette, meghatározott egy európai szintű kibocsátási plafont, amely évről évre csökken, és le van osztva a leginkább energiaintenzív ágazatok között. A rendszer célja, hogy 2030-ra az EU 43 százalékra csökkentse a kibocsátott üvegházhatású gázok mennyiségét a 2005-ös szinthez képest, 2050-re pedig karbonmentes legyen az érintett iparágak kibocsátása.

A rendszer úgy működik, hogy a hatálya alá tartozó vállalatok kibocsátási kvótákat kapnak (darabonként egy tonna szén kibocsátását teszik lehetővé). Ezekkel a kvótákkal vagy lefedik a károsanyag-kibocsátásukat, vagy értékesítik őket azoknak, akiknek többletkibocsátásra van szükségük – a befolyó pénzből pedig új technológiákat finanszíroznak, hogy csökkentsék a szennyezésüket. Minél magasabbak ezek a tonnánkénti karbonárak, annál inkább érdekelt egy vállalkozás abban, hogy beruházzon, és csökkentse károsanyag-kibocsátását.

Visszatérve az energiaárak növekedésére: a mind kínálati, mind keresleti oldalról felbolydult energiapiacok legnagyobb vesztese Európa lett. Globálisan itt tapasztalhattuk 2021-ben a legmagasabb árnövekedést, a villamosenergia-piacokon átlagosan négyszeres, míg a gázpiacokon – az alacsony bázisárak miatt – hatszoros árnövekedést. Pontos becslést nehéz mondani a különböző tényezők hozzájárulására a villamosenergia-ár növekedésében, de a becslések 80 százalék körülire teszik a tüzelőanyagok hatását, és 20 százalék körülire az uniós szén-dioxid-kvótaár növekedésének hatását.

Egy fontos különbségre azonban érdemes felhívni a figyelmet a tüzelőanyagok és a karbonár trendje között. Míg a várakozások szerint, ha lassan is, de a tüzelőanyagok terén egy jelentős visszarendeződés várható a következő években, addig az uniós karbonár hosszú távon sem csökken jelentősen. Az ambiciózus dekarbonizációs célkitűzések miatt magas karbonárra van szükség a kívánt emissziócsökkenés eléréséhez: a legfrissebb előrejelzések

a következő három évre a jelenlegi szinthez hasonló vagy enyhén növekvő karbonárakat jeleznek előre.

Ez amiatt is így lesz, mert az ETS-en belül a fő meghatározó tényezők az energiaintenzív ipari szektorok (acél, cement, vegyipar) –  a technológiaváltás ösztönzéséhez itt különösen fontos a magas karbonár.

Európai karbontervek

Milyen további folyamatok jellemzik az európai klímapolitikát? Az Európai Bizottság több irányban is tervez aktív klímapolitikai lépéseket. Egyrészt ki szeretné bővíteni a karbonárat fizető szektorok körét, bevonva a kvótarendszerbe a lakosság épületekhez kapcsolható energiafogyasztását, valamint a közlekedéshez kapcsolódó felhasználást is. Ezekkel az intézkedésekkel a lakosság már nemcsak áttételesen (a fogyasztási termékek árnövekedésén keresztül) szembesül a karbonár hatásával, hanem annak közvetlen megfizetője lesz.

Az intézkedésektől azt várják, hogy az energiafelhasználás több mint 40 százalékáért felelő épületekhez köthető energiafogyasztás megadóztatása jelentős megtakarításokat eredményezzen. Főképp az olyan országokban számolnak ezzel, mint Magyarország, ahol a fajlagos (egy négyzetméterre jutó) energiafelhasználás az épületek alacsony energiahatékonysági jellemzői miatt nagyon magas.

Amit azonban minden tagországnak meg kell oldania egy ilyen lépésnél, hogy

az energiaszegénységben élők számára ez az intézkedés ne jelentsen megfizethetetlen terhet.

Nem egyszerű feladat, hiszen ezek azok a háztartások, ahol nemcsak a finanszírozás megoldása problémás, hanem maguknak a házaknak az állapota, illetve piaci értéke is kérdésessé teszi a legjobb megoldás mikéntjét.

Összefoglalva az eddigieket, a klímapolitika jóval kisebb mértékben határozta meg a 2021-es árnövekedést, mint a gáz- és szénárak, de azt láthatjuk, hogy a karbonár egy jelentős termelési tényezővé vált a villamosenergia-piacokon, és szerepe tovább fog nő a következő évtizedben.

Európai vs. magyar nagykereskedelmi áramárak

Ha megnézzük a magyar és a meghatározó európai nagykereskedelmi villamosenergia-árakat, a piacok összekapcsolásának és az egységesített piacoknak köszönhetően egy nagyon erős együttmozgást figyelhetünk meg. Bár a magyar áramár jellemzően 6-10 euró/megawattórával magasabb, mint a német, az ártrendek nagyon hasonlóak.

A hasonló energiapolitikának és környezetnek köszönhetően – mint például az egyre ambiciózusabb megújulós célkitűzések, a közös ETS rendszer, a tagországok rendszereinek egyre erősebb összekapcsolása – az árak együtt mozgására továbbra is számítani lehet. Mi lesz ennek a következménye? Ha elfogadjuk, hogy a villamosenergia-árak növekedése trendszerű változás lesz, akkor az is nyilvánvaló, hogy a növekvő nagykereskedelmi árakat valakinek meg kell fizetnie.

A rezsicsökkentéssel védett magyar lakossági fogyasztók nem fizetik meg ezt az árnövekedést, a lakossági áram- és gázárak több éve változatlanok. Az energiapiaci vállalatok jövedelmezőségének alakulása és a kormányzati intézkedések alapján nyilvánvaló, hogy az árnövekedés költségét jelenleg nagyrészt az energetikai vállalatok, ezen belül nagyrészt az MVM és a hozzá tartozó termelőegységek, illetve a költségvetés fedezi. Jól mutatja ezt a tavaly év végi 208 milliárd forintos tőkeemelés az MVM-ben és a Mátrai Erőműnek juttatott (42 milliárd forintos) támogatás.  A gázárak tekintetében jóval kevésbe tiszta a kép, hiszen az orosz gáz hosszú távú szerződésének árazása nem ismert.

Hogy hat a rezsicsökkentés a lakossági szereplőkre hosszabb távon?

Az alacsonyan tartott rezsi miatt a lakosságot az árak nem ösztönzik energiahatékonysági beruházásokra,

hiszen nem is érzékelik, mennyire égetőek lennének az épületenergetikai felújítások, mekkora megtakarítási potenciál lenne bennük. Így ezeket az egyébként szükséges lépéseket látszólag racionális okokból nem teszik meg. Az államnak kell belépnie ebbe a szerepkörbe, és teszi is ezt az egyre kisebb önrészt igénylő megújulós és energetikai pályázatokkal.

Ebbe az irányba mutat az Energiahatékonysági Kötelezettségi Rendszer (EKR) tavaly év eleji bevezetése is. Ennek lényege, hogy az energiaszolgáltatóknak olyan intézkedéseket kell tenniük, melyek a végfelhasználóknak évről évre növekvő módon energiamegtakarítást hoznak. Ezzel az energiaszolgáltatók vállára helyezi az energiahatékonysági beruházások kiválasztásának és finanszírozásának terhét. Azt a következő évek mutatják meg, hogy ez mennyire működőképes rendszer, hiszen jelenleg a rendszer az első „pilot” évén van túl, ráadásul a járvány miatt időlegesen felfüggesztett működéssel.

A – mind termelői, mind kereskedői oldalon – növekvő állami szerepvállalás az energiaszektorban előrevetíti, hogy a kormányzat (és a költségvetés) ezen a téren nem maradhat passzív, hiszen azzal saját állami tulajdonú vállalatai piacait, életképességét erodálná. Ebben a szerepkörben nyilván sokat segíthet az Európai Unió által beígért források felhasználása, hiszen csak a kohéziós, illetve a következő generációs EU-alapokból (NextGenEU) 2027-ig 52 milliárd eurós támogatási összegre számíthatunk, aminek jelentős részét fordíthatjuk zöld, illetve energiahatékonysági fejlesztésekre.

Megújuló energiatermelés hosszú távú árhatásai

A jelenlegi villamosenergia-piacok működési logikájából adódóan az alacsony változó költségű megújuló villamosenergia-termelésnek – például a zéró tüzelőanyaggal működő szél- és naperőműveknek – csökkentő hatásuk van a nagykereskedelmi árakra. Ez abból következik, hogy termelésük megjelenésével kiszorítanak egyéb, drágább gázos vagy szenes erőműveket a bekapcsolt erőművek portfóliójából. Ennek nagyságát több tanulmány is becsülte, Németországban például 2010 és 2017 között csak a nap- és szélenergia elterjedése majd 10 euró/megawattórával csökkentette a nagykereskedelmi árakat.

Ezzel ellentétben a végfelhasználói árakban növekedést hozott a megújulók eddigi elterjedése, hiszen a fogyasztóknak kellett megfizetni a megújulók magasabb beruházási költségét. E költségek csökkenésével azonban az áremelő hatás tompul, vagy akár egészen eltűnik, így a jövőben a végfelhasználói árak akár csökkenhetnek is a megújulók további elterjedésével. Már több európai ország is eljutott idáig: Spanyolország és Portugália mára már pluszjövedelmet realizál a megújulókból, nincs szükség a támogatásukra.

Magas árkörnyezetben (mint például 2021-ben) ez még több országra igaz. Gondoljunk bele: egy 200 euró/megawattórás árkörnyezetben a hazai megújulós aukciókon kialakult 50-70 euró/megawattóra ár esetén a napelemes termelők már jócskán befizetnek a kasszába, nem igényelnek plusztámogatást. Természetesen ennek feltétele, hogy ilyen legyen a támogatási rendszer – például, hogy a termelők kötelezve legyenek magas árak esetén a többlet visszafizetésére. Nem minden uniós országban ez a megoldás terjedt el, de az új hazai aukciós rendszer szerencsére ezt a példát követi.

Tehát várhatóan

a megújulók árkilengéseket tompító hatása működni fog nálunk is,

amikor ezek az aukcióban elnyert kapacitások megépülnek.

Két további árhatással érdemes a megújulókkal kapcsolatban tisztában lennünk, főként akkor, amikor már nem 10-20 százalék megújulós részarány jellemzi a villamosenergia-piacokat, hanem 70-80 százalék feletti arányt ér el a megújulós termelés a rendszerben. Ez nem annyira távoli példa, Ausztria, Németország már 2030-ra tervezi elérni ezt az állapotot. Egy ilyen rendszerben a napelemes (fotovoltaikus, PV) erőművek nagy aránya miatt a napos nyári órák nagykereskedelmi ára jelentősen lecsökken, ezt a jelenséget a szakirodalom kannibalizációs hatásnak nevezte el, mivel a PV-termelés a saját termelési óráiban „eszi” meg a nagykereskedelmi árakat.

A REKK modellezési eredményei azt mutatják, hogy ez a hatás 2030-ra akár már 30-40 százalékos bevételcsökkenést is eredményezhet a PV-termelőknél. Mivel az időjárásfüggő termelők részarányának növekedésével meg kell oldani a termelők rendszerintegrációját is – például tárolni kell a néha túl sokat, máskor túl keveset termelő erőművek outputját – új megoldásokat is be kell építeni a villamosenergia-rendszerbe, hogy ezt a rugalmasságot is tudja nyújtani, ami hosszabb távon jelentősen drágíthatja termelésüket.

Utolsó felvetésként a megújulók esetében is felmerül az állam és a fogyasztók szerepvállalásának kérdése. A legtöbb európai piacon – nemcsak Nyugat-Európában, hanem régiónkban, például Lengyelországban vagy Litvániában is – a megújulós kapacitások bővülésének egy részét már nagyfogyasztók finanszírozzák magánszerződések keretében  (Power Purchasing Agreement, PPA). Vagyis a megújulós piac dinamikáját (szerződéses árakat, leszerződött mennyiségeket) egyre inkább magáncégek határozzák meg: 2020-ra részesedésük elérte a 20 százalékot az új kapacitások finanszírozásában.

A PPA-k elterjedtek már olyan árkörnyezetben is, ahol a piaci árnál magasabb árat kellett a megújulókért fizetni, de képzeljük el ennek a dinamikáját, ha a PPA-k ára már a piaci árakhoz közeli. Ez nagyon nagy lökést adhat a piacnak, hatásai pedig igen széleskörűek lehetnek. És ami jó hír, hogy már Magyarországon is megjelentek az első fecskék PPA szerződésekre. Jelentősebb elterjedésükkel nemcsak az állam szerepe csökken a szabályozási keretek kialakításában – bár nyilván megmarad a rendszerintegráció szabályozása terén –, hanem a fogyasztói terhek csökkenése is várható.

A G7 Holnap Energia sorozatának szerkesztője Bogár Zsolt és Simon Andrea.