Hírlevél feliratkozás
Jandó Zoltán
2021. szeptember 13. 06:30 Élet

A magyar parasport legnagyobb sikere, amiért pár ezer forint járt, és szinte senkit nem érdekelt

„Sietni kellett Londonban – Szovjet győzelem a világválogatott ellen”. Ez volt a címe a vezető anyagnak a Népszabadság sportrovatában 1984 július 1-én. A cikk a tíztáblás, négyfordulós sakk csapatmérkőzésről tudósított, illetve voltak benne más sakkhírek és egy feladvány is. Ugyanezen az oldalon közvetlenül a totóeredmények alatt szerepelt az alábbi négymondatos írás:

New Yorkban befejeződött a mozgássérültek és vakok Fáklya világjátéka. A záróünnepély keretében rendezték a 100 méteres síkfutás döntőjét is, a magyarok közül Lorensz Péter volt érdekelt: a negyedik helyet szerezte meg. Az 53 ország csaknem 3000 versenyzőjének vetélkedőjén a magyarok mérlege: 12 arany-, 12 ezüst-, 4 bronzérem. Az együttes ma 13.50 órakor érkezik a Ferihegyi repülőtérre.

Bár akkor az eseményt még nem így nevezték, de azóta is ez volt Magyarország történetének legeredményesebb paralimpiai szereplése. Egy olyan évben, amikor emlékezetes módon a (nem para-) olimpián politikai okokból, Los Angelesben részt sem vettünk. Volt olyan nap, amikor csak az uszodában nyolc aranyat nyertek a magyar versenyzők, de atlétikában is rengeteg érmet szereztek.

A magyar parasport legnagyobb sikerének azonban Magyarországon akkoriban szinte egyáltalán nem volt visszhangja. Sőt valószínű, hogy nagyon sokan még csak nem is értesültek a rendezvényről. A Népszabadság hírszerkesztési gyakorlata ugyanis egyáltalán nem volt egyedi. A sportolók hazaérkezésének napján a Magyar Hírlap a hazai focicsapatok viszonylag gyenge Intertotó-kupa-szereplését tartotta a legfontosabb hírnek, a Magyar Nemzet pedig egy NB1-es fellebbezési ügyet. Az úgynevezett Fáklya-játékokról mindkét lap még a Népszabadságnál is rövidebben számolt be.

A versenyről egyedül a csapattal helyszíni tudósítót is küldő Népsport írt napi rendszerességgel, de még a sportújságban is rendre eldugott helyen jelentek meg ezek a cikkek, csak a nyolcaranyas nap lett röviden címlapos. Más kérdés, hogy a korábbiakhoz képest még ez is előrelépés volt, és az 1984-es rendezvény visszatekintve sok szempontból fontos mérföldkő lett a hazai parasport fejlődésében.

Negyven évre eltűnt arany, kifizetetlen tagdíj

A hetvenes-nyolcvanas években a fogyatékossággal élők sportjának sem itthon, de még világszerte sem nagyon volt még egységes szervezeti kerete, így a paralimpiák lebonyolítása sem úgy zajlott, és az olimpiákhoz sem úgy kötődött, mint manapság. Bár 1960-ban az első, akkor még Nemzetközi Stoke Mandeville-i Játékoknak nevezett eseményt ugyanúgy Rómában rendezték meg, mint az olimpiát, a következő bő két évtizedben egyáltalán nem volt törvényszerű, hogy a fogyatékosok szintén négyévente tartott világversenyét ugyanott tartják, mint az ötkarikás játékokat, még ha a cél ez is lett volna.

Az első olyan verseny, amelyen magyarok is részt vettek, 1972-ben például pont nem Münchenben volt, mint az olimpia, hanem Heidelbergben. Itt egyébként még csak egy négyfős küldöttség képviselte az országot, ráadásul ők még magánúton voltak. Négy évvel később viszont már háromszor ennyi sportoló utazott ki Torontóba, ha nem is teljes, de legalább részleges állami támogatással – hogy aztán néhány nap elteltével a versenyzést megszakítva hazatérjenek. A pártvezetés ugyanis politikai okokból visszarendelte őket.

Torontói érmesek. Fotó: Nádas Pál: Árnyékban született csillagok

Erre a sportbotrányra ma már kevésbé emlékezünk, mint a 80-as moszkvai és a 84-es los angelesi olimpiai bojkottokra, Nádas Pál, a Mozgáskorlátozottak Testnevelési és Sportbizottsága korábbi elnöke, a parasport hazai kutatója azonban részletesen írt róla közel ezeroldalas Árnyékban született csillagok című tanulmánykötetében. Ebből kiderül, hogy a szocialista országok az Apartheid, vagyis a dél-afrikai fekete lakosságot rendszerszinten sújtó rasszizmus miatt nem voltak hajlandóak Dél-Afrikával egy versenyen részt venni. Ezt azonban csak elég későn sikerült eldönteni. Akadtak ugyan olyan országok, mint a Szovjetunió, vagy Csehszlovákia, amelyek már eleve el sem utaztak Torontóba, mások azonban helyben tiltakoztak, és még ezt sem egységesen.

Mindenesetre a magyar csapat két nap versenyzés után hazajött. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy 

negyven évre tulajdonképpen eltűnt az első magyar paralimpiai arany.

Az asztaliteniszező Tauber Zoltán ugyanis ekkorra már megnyerte a versenyét, ám győzelmét a szervezők nem tüntették fel, a hazai sportvezetés pedig nem ismerte el egészen 2016-ig.

Azért mehettek, mert nem számítottak

A 76-os játékokon tehát a magyar csapat csak 2 napig vett részt, a 80-ason pedig még ennyi ideig sem. Ezt, ha egy helyen tartják az olimpiával, akkor elvileg Moszkvában kellett volna megrendezni, de miután az oroszok visszautasították a lehetőséget, mondván, hogy a „Szovjetunióban nincsenek fogyatékkal élők”, a verseny végül Hollandiába került, ahova viszont a magyarok a torontói fiaskó után nem mentek el. Nádas Pál szerint főleg egyébként azért, mert a magyar politikai vezetés még a nemzetközi szervezet tagdíját sem volt hajlandó befizetni.

Ilyen előzmények után jutottunk el az 1984-es paralimpiáig, vagyis ahogy a hivatalos átnevezés előtt hívták a New York-i Fáklya Világjátékokig*Amit azért neveztek így, mert a parasport történetében egyedi módon két külön helyszínen rendezték meg az eseményt. A kerekesszékes gerincsérült sportolók versenyét Stoke Mandeville-ben tartották, minden más versenyt New Yorkban. A magyar delegáció csak utóbbin vett részt.. Ezen megint egyáltalán nem volt evidens a magyar részvétel. Az olimpián abban az évben nem voltak ott a keleti blokk országai, és bár a Fáklya Játékokat előbb tartották, a sportolók emlékei szerint az ő kiutazásuk körül is elég nagy volt a bizonytalanság. Az eseményen három egyéni aranyérmet nyerő Jeszenszky Attila a G7-nek most úgy fogalmazott, hogy rezgett a léc, de valami csoda folytán mégis kimehettek, a 4×50 méteres vegyes úszócsapattal bajnok Pálinkás László pedig úgy emlékezett, hogy

még az indulás előtti napokban is az a hír járta a sportolók körében, hogy lefújhatják az egészet.

Nádas Pál, aki akkor már a Mozgáskorlátozottak Testnevelési és Sportbizottságának elnökekénk dolgozott ugyanakkor a G7-nek azt mesélte, hogy szerinte komoly veszélyben nem forgott a részvétel. Ám nem azért, mert abban a néhány hétben jobbak lettek volna a külkapcsolatok, hanem egyszerűen mert az akkor minden ilyesmiről döntő Országos Testnevelési és Sporthivatal (OTSH) vezetői tudatlanok voltak, és egyáltalán nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy a fogyatékosok világjátékát a tengerentúlon rendezik meg. (A Los Angelesben rendezett 1984-es olimpiát az akkori szocialista országok válaszként bojkottálták, amiért az 1980-as moszkvain a nyugatiak nem jelentek meg, tiltakozva az ellen, hogy a Szovjetunió bevonult Afganisztánba.) 

Az OTSH azért is aludhatott el, mert a rendezvényt akkor még nem paralimpiának hívták. Pedig a megnyitón ugyanúgy az elnök, Ronald Reagen mondott beszédet, mint az olimpián, és a magyar sportolóknak még helyi programokat is szerveztek, még ha – ahogy erről Pálinkás László beszámolt – a beígért NBA meccsre nem is vitték el őket.

Az akkori sportvezetés hozzáállása egyébként jól mutatja, hogyan viszonyult a közeg úgy általában a fogyatékosok sportjához.

A parasportolókat nem tartották versenysportolóknak,

és vélhetően ez volt az oka a közvélemény és emiatt a sajtó visszafogott érdeklődésének is.

Dicsőségfal az 1984-es Fáklya Játékokon Fotó: Nádas Pál: Árnyékban született csillagok

Pedig a kiutazók körében olyan is akadt, aki korábban még az épek között is versenyzett. A legtöbb paralimpiai arannyal rendelkező magyar sportoló, Jeszenszky Attila is ilyen volt például. A New York-ban három egyéni bajnoki címe mellé egy csapatelsőséget is szerző úszó azt mesélte, hogy a 84-es, látszólag előzmények nélküli siker elsősorban pont annak volt köszönhető, hogy abból a csapatból valamilyen formábban korábban mindenki aktívan sportolt. Amíg más lehetőség nem volt, addig az épekkel, de a 80-as évek elején már a parasport is szervezeti kereteket kapott Magyarországon, és bár a nemzetközi gyakorlattól eltérő szabályokkal, de még válogatók is voltak.

Elvett aranyak és érdektelenség

Ez azonban nem változtatott azon, hogy itthon nem sokat foglalkoztak a New York-i történésekkel. Pedig az érmeken túl is lett volna miről beszélni. Arról például kizárólag a Népsport számolt be röviden, hogy a magyar csapat úgy nyert 12 aranyat, hogy egy elsőségétől még meg is fosztották Jeszenkszky Attilát. A napilap tudósítása szerint az történt, hogy

szervezési hiba miatt egy szabályosan nevezett versenyzőt nem indítottak a számban, és ezt pótlandó, a sportoló — a már lezajlott döntő után két nappal — egyedül úszta le a távot. Mint kiderült, ideje bronzérmet jelentett volna. Ezért úgy gondolták, hogy meg kell ismételni a döntőt. Erről azonban néhány résztvevőt— ismét szervezési hiba miatt — elfelejtettek értesíteni. Köztük volt az aranyérmes Jeszenszky is. Ennek a „pótdöntőnek” a végeredményét hitelesítették, és még az sem zavarta az illetékeseket, hogy egy szabályszerű eredményhirdetésen kapott aranyérem a magyar fiú táskájában volt.

Ráadásul még csak nem is ez volt a magyar küldöttség egyetlen elbukott úszó-aranyérme. Az egyik magyar váltó ugyanis nyert – ahogy Pálinkás László fogalmazott – utcahosszal, mégis kizárták, mert nagy örömükben a magyar sportolók még azelőtt a vízbe ugrottak, hogy az utolsó ellenfél célba ért volna. A szabályok alapján azonban ennél az esetnél senki nem vitatta a döntést.

Ennyi érem és esemény mellett mai szemmel – amikor a miniszterelnök minden paralimpiai aranyról bejegyzést tesz közzé a Facebook-oldalán, a sportolókat pedig ünnepélyes fogadtatásban részesítik – teljesen érthetetlen az érdektelenség, ami a Fáklya Játékokat övezte. Még akkor is, ha a reptéren a rokonok és a hozzátartozók mellett néhány sportrajongó is várta a parasportolókat.

 

Mégis mérföldkő volt

Ha a közvéleményt és a sajtót nem is mozgatta meg különösebben a magyar csapat sikere, a parasportban sok szempontból így is mérföldkő volt ez az esemény. Ez volt ugyanis az első alkalom, hogy pénzjutalmat kaptak az érmesek, még ha ez teljesen jelentéktelen összeg is volt a mostani díjazáshoz képest. Pálinklás László úgy emlékezett, hogy

1-2 havi fizetésnek megfelelő pénzt adtak az érmes sportolóknak,

és az elbeszélések alapján Nádas Pál is azt írta a kötetében, hogy 5000 és 20 000 forint között szóródhatott a jutalom, miközben az alkalmazásban állók havi átlagkeresete ugyanabban az évben 5452 forint volt.

Külön kiadvány a kiutazást szponzoráló cégeknek
Fotó: Nádas Pál: Árnyékban született csillagok

Ez azonban így is előrelépés volt ahhoz képest, hogy az OTSH még a kiutazás és a felkészülés teljes költségét sem biztosította. Bár a 2,5 millió forintos támogatás sokkal több volt, mint amennyit például 1976-ban szántak ugyanilyen célra, így is csak közel kéttucatnyi – köztük nyugati – cég támogatásával jött össze a pénz*Nádas Pál az alábbi vállalatokat említette: Coca-Cola, Kontakt, SkálaCoop Szövetkezet, KON-PA-CK, GRANDAKSZIN, Tejipari Tröszt, Győr Megyei Állami Építőipari Vállalat, Tisza-menti Vegyiművek, Interflóra üzletlánc, ÉPTEK, Fehérvár Áruház, Volán-Pack, Budapesti Konzervgyár, GLOBUSZ, Zala Bútorgyár, Coopturist, Taurus Gumiipari Vállalat, Videoton, Adidas.. Ezeknek még külön kiadványt is szerkesztettek a támogatásukért cserébe.

Ami viszont sportszakmai szempontból talán még fontosabb: az eredményes paralimpiai szereplés lökést adott a hazai parasportnak. A 80-as évek második felében a sportolók sorra járták a világversenyeket, ahol további sikereket értek el. Más kérdés, hogy a fogyatékosok sportjának elismerése még ezután is lassú folyamat volt, sőt az olimpikonokétól eltérő díjazás miatt valójában még most sem értünk ennek a végére. Bár a következő paralimpiákról már rendszeresek voltak a tudósítások, ezeket még mindig nem lehetett az olimpiához mérni. Nádas Pál szerint például jól mutatja a helyzetet, hogy fotós először csak 2004-ben Athénba kísérte el a magyar csapatot.

Élet 1984 Fáklya Játékok olimpia paralimpia Olvasson tovább a kategóriában

Élet

Katona Hajnalka
2021. november 28. 16:18 Élet

Miért járnak szakadt ruhában a leggazdagabbak?

Kísérleti közgazdaságtani módszerekkel jártak utána, hogy miért hajlamosak a legtehetősebbek olcsónak látszó ruhadarabokat hordani.

Hobot Péter
2021. november 27. 16:07 Adat, Élet

Néhány ábra arról, hogy oltások nélkül sokkal nagyobb bajban lennénk

Sokan nem tartják elég hatékonynak a vakcinákat, pedig a járványadatokból kiderül, hogy az oltásoknak köszönhetően sokkal jobb helyzetben van a társadalom, mint a harmadik hullám idején.

Váczi István
2021. november 26. 16:11 Élet

Minőségi Újságírásért Díjat nyert a G7 újságírója

Megosztva Torontáli Zoltán kollégánknak ítélte az októberi Minőségi Újságírás Díjat a Főszerkesztők Fóruma. Ahogy a zsűri írta, rendszeresen készített fogyasztóikosár-elemzéseire alapozva őt érte a legfelkészültebben az infláció felpörgése, és így a legértőbb cikkek a témában neki köszönhetőek.

Fontos

Torontáli Zoltán
2021. november 29. 11:59 Támogatói tartalom, Vállalat

Előre a múltba, Magyarországon betiltják az online gyógyszer-kereskedelmet

Nem feltétlenül indokoltak azok a félelmek, amelyek miatt a törvénymódosítást megalkották.

Torontáli Zoltán
2021. november 28. 07:33 Világ

Hogyan lehet elérni, hogy a házakat bontás után máshol újra összerakják?

Technikailag és üzletileg is nagyon nehéz ezt megoldani, de bemutatunk egy valós, működő példát. Ez a körforgásos építészet kezdete.

Stubnya Bence
2021. november 27. 07:21 Podcast

„Volt olyan ügyfelem, aki inkább veszni hagyta a pénzét” – már több mint egy éve tart a globális konténerkáosz

G7 Podcast! A boltok polcain azért is drágábbak egyes termékek, mert a konténerek a világban még mindig nem ott vannak, ahol lenniük kéne. Mihály Attila logisztikai szakértő magyarázta el, hogy miért.