(A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem docense. Az Ekonomi a G7 véleményrovata.)

A nyugdíj az átlagolvasó számára egyszerű témának tűnik, aminek az egyetlen lényeges jellemzője, hogy kicsi, és amúgy is csak egy bizonyos, elég magas kortól kezdve érdekes. Sorozatunk azonban a mértékkel szinte egyáltalán nem foglalkozik, s kifejezetten a fiataloknak és középkorúaknak szól. Nem nyugdíjpolitikai aktualitásokat, hanem stratégiai megfontolásokat vetünk fel. A célunk, hogy a még legalább egy emberöltővel a nyugdíj előtt állók számára egy a mainál sokkal jobb nyugdíjrendszer vízióját vázoljuk fel, hiszen a rendszer alapvető megváltoztatásához – amire szükség van – legalább néhány évtizedes időtartamra van szükség.

(A sorozat korábbi részei itt, itt, itt,  itt, itt és itt olvashatók.)

A Roosevelt amerikai elnök által a negyvenes években útjára indított, és a második világháború után az egész fejlett világon elterjedt folyó finanszírozású nyugdíjrendszer 1958-ban kapta meg Paul Samuelson (neves amerikai közgazdász) elméleti jóváhagyó „pecsétjét”, aki kifejtette, hogy az (a termelékenység növekedését figyelmen kívül hagyva) pont a népesség növekedési rátájának megfelelő „biológiai kamatot” hozza a résztvevőknek.

Ez a biológiai kamat – akkor úgy tűnt – mindig pozitív lesz, hiszen a népesség állandóan növekszik. Egy emberöltővel később kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van, a születésszám csökkenése átlépte a népesség (vagyis a férfiaknál valamivel kisebb születésszámú nők) újratermeléséhez szükséges bűvös 2,1 gyermek/nő (vagyis praktikusan az 1 lánycsecsemő/nő) határt, és azóta is folyamatosan csökken.

A folyó finanszírozású nyugdíjrendszert működtető politikusoknak pedig választaniuk kell két népszerűtlen megoldás között – legalábbis, ha fenntartják ezt a rendszert –

1. vagy elfogadják a negatív biológiai kamatot, vagyis csökkentik a nyugdíjakat,
2. vagy emelik a járulékot, vagyis az aktívak terheit.

A probléma kiindulópontja – legalábbis ahogy itt megjelenik – a gyermekszám csökkenése, így érdemes megvizsgálni, hogy erre miért került sor? Közgazdászként meggyőződésem, hogy végső soron ennek gazdasági okai vannak, mégpedig, mint alább kifejtem, manapság a gyermekneveléshez a két legfontosabb dolog hiányzik: az idő és a pénz. Kezdjük a másodikkal!

Már a gyermekszám csökkenés első jeleinél magyarázatként megjelent az az elképzelés, hogy ennek egyik fontos oka maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer, amely mintegy ráépült arra a feltételezésre, hogy gyermek mindig lesz bőségesen. Az úgynevezett „social security hypothesis” szerint ha az állam központilag gondoskodik egy veszély elleni védelemről, akkor gyengül az az elleni egyéni védekezés.

Lefordítva ezt az általános megállapítást a konkrét esetre: ha az állam gondoskodik a nyugdíjról, akkor nem kell az egyénnek arról hagyományos módon, vagyis a gyermekneveléssel gondoskodnia, bízva abban, hogy idős korában majd a gyermekei eltartják.

A probléma ezzel a gondolatmenettel az, hogy maga az állam is úgy szándékozott gondoskodni az idősekről, bevezetve az állami nyugdíjrendszert, hogy majd azok elég gyermeket nevelnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy az állam a nyugdíjrendszer bevezetésével az ösztönzőket vette ki a gyermeknevelés mögül.

Még általánosabban: nem gondoskodott arról, hogy a gyermeknevelés finanszírozásának régi módszerét új váltsa fel, vagyis a gyermeknevelést egyértelműen rossz üzletté tette, pont akkor, amikor annak költségei radikálisan megemelkedtek.

A gyermeknevelés finanszírozásának régi módszere az volt, hogy az – anélkül, hogy ezt így különösebben megfogalmazták volna – egyfajta befektetésnek számított, aminek a költsége a gyermek szülőknek végzett munkája révén térült meg. A családi gazdaságban már gyermekként is értékes munkát tudtak végezni, így a megtérülés hamar elkezdődött, ami akkor fejeződött be, amikor a szülők idősekké váltak, s már kevesebbet tudtak dolgozni, mint amennyi a létfenntartásukhoz szükséges volt. A kiesést az időközben felnőtté vált gyermek munkája pótolta.

Ez az évezredeken át működő modell az iparosítással, a többgenerációs család, a családi gazdaság szétbomlásával egyre kevésbé volt folytatható. Ráadásul a 20. század folyamán az oktatásban eltöltött idő is elkezdett folyamatosan nőni (máig nő), ami a gyermeknevelés korábbi gazdaságosságát két helyen is kikezdte:

• egyrészt egyre később (végül már egyáltalán nem) lehetett a szülők érdekében munkára fogni a gyermeket, hiszen iskolában volt/van, illetve tanul,
• másrészt egyre jobban meghosszabbodott az az idő, amikor a gyermek a szülő anyagi segítségére szorul, vagyis a gyermeknevelés egyre drágább lett, miközben egyre kevesebb anyagi hasznot hozott.

Az állami nyugdíjrendszer a végső szöget azzal ütötte be a korábbi rendszer koporsójába, hogy nem azt deklarálta, hogy továbbra is a gyermekek tartják el idős szüleiket (ami tulajdonképpen továbbra is a tényleges helyzet volt), hanem, hogy az állam. Pedig az állam csak annyit tett, hogy közvetítőként elvágta a gyermekek és szüleik közti közvetlen transzfernek azt az ágát, ahol a gyermekek régen visszafizették felnevelésük költségét, finanszírozva szüleik időskori megélhetését.

Innentől az a modell lett érvényes, hogy ugyan közösségi szinten továbbra is a következő nemzedék tartotta el az időssé vált nemzedéket, de függetlenül attól, hogy valaki hozzájárult-e ennek a nemzedéknek a létrejöttéhez. És mivel ez egyre drágább lett, és semmivel nem járt jobban az, aki hozzájárult ehhez (valójában rosszabbul is járt), mint aki nem, 

ezért erős gazdasági ösztönzést is adott arra, hogy ne neveljünk gyermeket.

Mondhatni a gyermeknevelésre fordított korábbi tőkét másfele, mégpedig alapvetően az aktuális fogyasztásba csatornázta a rendszer.

Nagyjából a második világháború után (tehát az állami nyugdíjrendszerek elterjedésével párhuzamosan) még egy fontos dolog történt, ami tovább nehezítette a gyermeknevelést, mégpedig az, hogy az erre szolgáló családi időt a gazdaság bekebelezte. A gyermekneveléshez ugyanis – jelentős anyagi ráfordítások mellett, amit az állam egyébként, az általános, ingyenes közoktatás révén legalább részben átvállalt (vagyis a gyermeket nem nevelő adófizetőkre is hárított) – elsősorban idő kell, annak ellenére, hogy egy bizonyos kortól a gyermekek sok időt töltenek már az óvodában és az iskolában.

Ez a családi idő jelentősen lecsökkent azzal, hogy fokozatosan a nők is munkába álltak. Így – annak ellenére, hogy azóta az egyéni munkaidő némileg csökkent a szombat szabadnappá minősítésével és az éves szabadság megemelésével – a családi munkában, vagyis a munkahelyen töltött idő jelentősen megnövekedett, szinte lehetetlenné téve azt, hogy otthon az ember gyermeket neveljen. Ehhez az egész családnak nagyon jelentős anyagi áldozatot kell hozni azzal, hogy az egyik fél hosszú időre kiesik a fizetett munkából, illetve ugyanennek a félnek (rendszerint az anyának) még nagy karrieráldozatot is kell hoznia. Cserébe anyagi kompenzációt nem kapnak, csak részlegeset, csak egyfajta „jó érzést”, amiről egyre többen gondolják, hogy ahhoz egyszerűbben, készen kapott szórakozáscsomagok vásárlása vagy kisállatok tartása révén is hozzá lehet jutni. Vagyis a megnövekedett családi munkaidő miatti megnövekedett többletjövedelmet is a fogyasztásba csatornázzák, keresletet teremtve az ezen idő alatt megtermelt javaknak.

A fentiek alapján, összességében – közgazdasági szemmel – legalább két dolog kellene ahhoz, hogy megszűnjön a termékenységi ráta csökkenése:

• egyrészt a gyermeknevelés fenntartható finanszírozási rendszerének a kialakítása, vagyis annak újbóli biztosítása, hogy a gyermeknevelés nyereséges „üzlet” legyen, ahogy az volt a történelem során szinte mindig,
• másrészt, hogy ehhez a szülőknek elegendő idő álljon a rendelkezésére.

Az elegendő időhöz pedig az szükséges, hogy csökkenjen a családi munkaidő. Mivel az ma már tömegesen nem járható út, hogy a nők újra maradjanak otthon, ezért ez csak a munkaidő csökkentésével lehetséges. Célszerű lenne ezért meghirdetni egy fokozatos munkaidő csökkentést, hiszen egyre nehezebben talál az ipar piacot a feleslegesen magas munkaidő alatt előállított termékeknek. Ezek helyett lehetővé kellene tenni egy egyre inkább hiányzó „termék”, a gyermek „előállítását” azzal, hogy megfelelő időt biztosítunk ehhez.

Manapság egyébként is egyre népszerűbb a munkaidő csökkentésének a követelése. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az milyen szerkezetben csökken. Ha az éves szabadság nő, akkor ez az embereket a hosszú üdülésekre ösztönzi, nagy ösztönzést adva a turizmusnak. Hasonló, de lokális hatása van a négynapos munkahétnek. Ezzel a megoldással ugyan csökken a munkában töltött idő, de szinte semmit nem emelkedik az az idő, amit a gyermeknevelésre lehet fordítani, ugyanis az „folyamatos műszak”, nem lehet heti egy-két napba sűríteni.

Ahhoz, hogy a munkában töltött időcsökkenés gyermeknevelésre legyen fordítható, a napi munkaidőt kell csökkenteni, legalább 6 órára, a heti 5 nap változatlanul hagyásával.

Ha itt még némileg eltoljuk egymáshoz képest a szülők munkaidejének a kezdetét és a végét, akkor már elegendő családi idő szabadulhat fel újra a gyermeknevelésre.

Sokat segíthet ezen kívül persze az otthoni munkavégzés elterjedése, és az együtt élő nemzedékek számának bővítése – vagyis az, hogy újra megtalálják a módját annak, hogy egy család minden nemzedéke – gyermekek, szülők, nagyszülők – valahogy egymás közelében éljenek, ahogyan az az utóbbi nagyjából száz évet leszámítva mindig is szokás volt.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet gyerek munka munkaidő nyugdíj Olvasson tovább a kategóriában