Az emberek általában örülni szoktak annak, ha valamit kevés pénzért is meg lehet kapni. De nem mindig. Az olcsóság utalhat arra is, hogy az adott áru nem olyan jó, mint a drágább. Főleg akkor van ez így, ha objektív mércével nehezen összehasonlítható dolgokról van szó.

Kiváló példa erre a kortárs műtárgypiac, ahol az alkotások szakmai értékelése és az árak sok esetben ellentmondásosak, sőt, akár szubjektívek is lehetnek. Ráadásul nem csak egy-egy művész vagy korszak esetében, hanem teljes országokat, régiókat nézve is. Magyarországot különösen súlyosan érinti ez a probléma, a hazai művészek egyelőre alulértékeltek nemzetközi összehasonlításban, már ami a munkáik árát illeti.

Voltak korábban olyan időszakok, amikor ez, ha csak átmenetileg is, de kedvező volt a magyar képzőművészek nézőpontjából. A kilencvenes évek elején, a rendszerváltást követően megjelent külföldiek örömmel vásárolták főleg a fiatal művészek nyomott árú munkáit. Az igazi műgyűjtők és befektetők szemében azonban az alacsony árak inkább bizalmatlanságot keltenek, a magyar műtárgy-piacon pedig külföldi szemmel nézve nehezen értelmezhető összegekért keltek el az alkotások. Az elmúlt néhány év történései azonban arra utalnak, hogy van remény arra, hogy ez megváltozzon.

Tóth Árpád az egyik Contempo árverés nyitásán. Fotó: Dorkó Dániel

A magyar kortárs műtárgyak árairól Tóth Árpáddal, a kortárs művészekkel foglalkozó Neon Galéria vezetőjével és a Contempo aukciók szervezőjével beszélgettem, aki szerint a galériák legfontosabb feladata most az itthoni piac megerősítése, a kortárs művek árainak felépítése.

Alacsonyak a magyar árak nemzetközi összehasonlításban

A magyar galériák és kortárs művészek egyik legnagyobb problémája, hogy amikor megjelennek a nemzetközi piacon – például művészeti vásárokon –, bármennyire kiváló alkotásokat állítanak ki, nem tudnak megfelelő árat szabni. Ha a galériás 3000 eurós árat ad meg egy jelentős, jó műre, komolytalannak fogják kint tartani. Viszont ha elkéri ennek az ötszörösét, ami már a professzionális gyűjtők figyelmét is felkelti, akkor könnyen önellentmondásba kerül.

Lehetne külföldön és itthon is külön két árszintem, de akkor, ha kint árulok egy képet, és a szememre veti egy vevő, hogy ugyanazt látta Budapesten is nálam, viszont ott a harmadába sem került, mi van? Ezt nagyon nehéz áthidalni, egy komoly gyűjtő így nehezen vág bele a vásárlásba. Ma már ráadásul Magyarországra se kell jönni, hogy valaki tisztában legyen az itteni árakkal, mert az interneten minden követhető.

Egyszerű megoldásnak tűnik, hogy a galeristák belföldön is elkérik azt a magas árat, amire már a külföldi vevők is felfigyelnek. Nemzetközi szinten viszont már őrült nagy verseny van, amiben nem elég csak kilógatni a képeket Bécsben vagy Berlinben és melléjük tűzni egy kellően magas összegről szóló árcédulát, hanem meg is kell győzni a vevőket arról, hogy a művek hosszú távon értékállók lesznek.

Egy magyar műkereskedő ebben a helyzetben többnyire a műtárgyak iránti hazai kereslettel érvelhet, de megint ellentmondásba kerül, ha az itthonról nézve viszonylag magas árakkal épp kiárazza az általa képviselt művészt a belföldi piacról. A külföldi művekkel és galériákkal pedig mindenütt eleve bizalmatlanabbak a vásárlók, Magyarországon sem lenne könnyű dolga például egy mongol galériának, ha mongóliai műtárgyakat szeretne eladni.

(Rész)megoldás, ha külföldi szereplők is részt vesznek a magyar művészek népszerűsítésében

Ez utóbbi problémát feloldhatja, ha a külföldi gyűjtőket a saját országukban működő galéria is biztosítja arról, hogy a magyar művészek alkotásai jó gyűjteményekbe kerülnek, ami garancia lehet arra, hogy a jövőben is jó áruk lesz a műveknek. Tóth szerint ezért fontos lenne, hogy minél szorosabb együttműködés bontakozzon ki a külföldi és a magyar galériák, műkereskedők és művészek között. Hasonló recept az 1920-as évek magyar avantgárd műveivel kapcsolatban már bejött a hatvanas-hetvenes években.

Ekkoriban váltak ugyanis igazán drágává a nyugati piacokon a szovjet-orosz avantgarde alkotók képei (például Malevics, Rodcsenko és Liszickij), és a velük foglalkozó, jó nevű német és svájci galériák és gyűjtők, mint például a Gmurzynska vagy az ekkor Bázelben élő László Károly egyre több figyelmet fordítottak más kelet- és közép-európai országok – közöttük Magyarország – művészeire is a korszakból. Így lett nemzetközileg is jegyzett, komoly ára többek között Bortnyik Sándor és Kassák Lajos műveinek is.

Később, a nyolcvanas években is történt hasonló, amikor néhány nyugati múzeum és galéria is felfigyelt a magyar kortárs képzőművészek egy körére^*Például az Új Szenzibilitás kiállításokon megjelent alkotókról van szó., akik közül többen is ennek köszönhetően meg tudták alapozni a nemzetközi árrendszerüket. A magyar piacon viszont ettől még általában véve alacsonyak maradtak az árak, nagyon kevés művész tudta csak következetesen építgetni a saját árszintjét.

A probléma akkor oldódik meg, ha kialakul egy stabil és erős belső kereslet, amely az árak emelkedését hozza – ezen kell dolgoznunk.

Szerencsés időszak köszöntött a magyar műtárgy-piacra

Tóth úgy látja, hogy az utóbbi néhány év nagyon kedvező volt a hazai műkereskedelem szempontjából. Bár az ágazatot rendkívül mélyen érintette a 2008-as gazdasági válság, a konjunktúra beköszöntével rég nem tapasztalt pezsgés kezdődött. Új vásárlók jelentek meg, akik már nem csak a klasszikus, huszadik század eleji – és egyébként már régóta egészen magas árakkal jellemezhető – magyar festészet iránt befogadók, hanem kortárs műveket is szívesen vesznek. Sokuk ráadásul tudatosan, művészettörténeti ismeretekkel felvértezve vágott bele a műgyűjtésbe, céltudatosan keresve bizonyos alkotásokat.

Mindez a kedvező gazdasági helyzet mellett annak is köszönhető, hogy a rendszerváltást követően kialakult, a korábbi elitnél valamivel nyitottabb fiatal vállalkozói és vezetői réteg mostanra jutott abba a korba, amikor már nagyobb pénzeket tud műtárgyakra is költeni. Az élénkülő kereslet pedig a galériákat is arra késztette, hogy többet foglalkozzanak az addig még kevésbé felkapott korszakokkal és művészekkel, és alkalmat adott arra, hogy a korábban csak klasszikus műveket vásárló ügyfeleiket rávegyék kortárs alkotások gyűjtésére is.

Tíz éve például elképzelhetetlen lett volna, hogy a hetvenes évek konceptuális munkáiért reális árat el lehessen kérni. Most több százezres, gyakran milliós, több milliós árakat is kifizetnek érte. Megjelent egy olyan réteg, amelyiknek nem a pénz az elsődleges, hanem az, hogy minél jobb, fontosabb műtárgyakat vásároljon.

Lehetőség nyílt tehát arra, hogy a kortárs műveknek is komoly ára alakuljon ki hazai műtárgypiacon. A galériáknak ebben a szerencsés helyzetben azonban nem elég csak a művészek és a vevők közötti közvetítésre figyelniük, hanem biztosítaniuk kell azt is, hogy az alkotások árai tartósak legyenek, vagyis inkább tartósan növekedjenek. Ezt pedig az élénk és átlátható másodpiac garantálhatja, a művek ugyanis akkor árazódnak be igazán, ha minél több kézen átmennek. Tóth szerint az egyik legjobb megoldás erre az árverések szervezése:

Az árverés a leginkább transzparens fórum, ahol gazdát cserélhetnek a műtárgyak, mert pontosan és mindenki számára kiderül, hogy mennyit adnának értük a vevők. Minden ilyen eseménnyel tisztul a piac, ezért kezdtem aukciókat szervezni én is.

A megalapozott és kellően magas árakkal pedig tulajdonképpen mindenki jól jár: a vevők számíthatnak arra, hogy az általuk birtokolt műtárgyaknak a későbbiekben is lesz piaci értéke, a műkereskedők a gyűjtők egyre szélesebb körét szólíthatják meg külföldön is, a művészek számára pedig nyilvánvalóan előnyös, ha jó pénzért tudják a munkáikat eladni.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA szakma, amiből nem lehet megélni, de néha hozza a milliókatMost induló cikksorozatunkban bemutatjuk, hogy a képzőművészet területén milyen megélhetési lehetőségek, finanszírozási formák vannak, vagyis hogyan keresi a pénzét egy átlagos művész.

Megvannak a műkereskedelem új “sztárjai”

Hosszú ideig a harmincas-negyvenes években indult művészek – Lossonczy Tamás, Gyarmathy Tihamér, Korniss Dezső, Bálint Endre és Anna Margit – voltak a legmeghatározóbbak a kortárs és háború utáni magyar műtárgypiacon. Mára viszont a fentebb említett folyamatoknak köszönhetően jócskán felértékelődtek a hatvanas és a hetvenes években pályára lépő, jórészt ma is dolgozó művészek alkotásai. Persze ebben nem csak a keresleti oldal megerősödése játszott szerepet, hanem az is, hogy ez a korszak mostanra “ért be”.

El kell telnie egy bizonyos időnek, akár pár évtizednek is, hogy kialakuljon a rálátás egy korszakra, hogy megtörténjen a komolyabb szakmai feldolgozása, és kiderüljön, hogy mi marad érték és mi nem. Öt éve még művészettörténetileg elismert művekhez is hozzá lehetett jutni a hatvanas évek képzőművészeitől, normális árakon, három-öt millió forintért. Most már ezekért húszmilliót is kifizetnének, de nincs mű, mert olyan gyűjtőkhöz kerültek, akik nem fogják őket egyhamar eladni. Az igazán előrelátók most a nyolcvanas években pályára lépő művészek alkotásait spájzolják be.

A művészettörténészek és műkereskedők, illetve galériások között persze kemény csatározások zajlanak azzal kapcsolatban, hogy végül is mely művészek kanonizálódnak, vagyis válnak meghatározóvá szakmailag és a piaci árak szempontjából is. Tóth tapasztalata szerint ebben a kérdésben a műkereskedelmi oldalnak egyre nagyobb szerepe van, mivel a nehéz helyzetben lévő magyar múzeumoktól és kutatóműhelyektől a galériák egyre inkább átveszik a művészek és korszakok bemutatásával járó feladatokat, például a könyvek és albumok kiadását.

A két szakterület között pedig nincs mindig egyetértés: a klasszikus művészeket nézve például Rippl-Rónai mind a művészettörténet, mind a műkereskedelem számára etalon, viszont Batthyány Gyula csak a műtárgypiacon számít nagyra értékelt festőnek, a művészettörténészek szemében kevésbé. Tornyai János és Nagy István munkásságát pedig a műkereskedők értékelik alul a művészettörténészi körökhöz képest.

Ebbe a szakmai vitába ráadásul a gyűjtők is beszállnak, ha mással nem, hát bizonyos művészek munkáinak a felvásárlásával. Az ő döntéseikben pedig sokszor nem csak a művészeti szakemberek véleménye számít, hanem az alkotók társadalmi szerepe, ismertsége is. Hosszú távon viszont igazából a következő művészgenerációk véleménye lesz fontos Tóth szerint, azok az alkotók maradnak fontosak, akik munkásságára a jövőben is hivatkozni, reflektálni fognak.

A pop art, a konceptualizmus, a geometrikus és az absztraktnak nevezhető irányok a leginkább hivatkozott alapjai a mostani folyamatoknak. Én úgy látom, hogy napjaink fiatal progresszív alkotói többnyire a hatvanas években, az ezen irányzatok mentén induló művészek törekvéseiből eredeztetik a tevékenységüket.

Kapcsolódó cikkKapcsolódó cikkA kiszolgáltatottság és a kuncsorgás szinte természetes eleme lett a művészet finanszírozásánakA művészet területén nemcsak az alkotók megélhetési lehetőségei rendhagyók, hanem a velük foglalkozó szakma finanszírozása is.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet galéria képzőművészet műtárgy művészet Olvasson tovább a kategóriában