Az elmúlt hetekben a G7 Holnap című cikksorozatában energetikai szakértők mutatták be, hogyan képzelik Magyarország energiaellátásának jövőjét. Láthattuk, melyek Magyarország zöld átállásának reális stratégiái, ki milyen energiamixet tekint optimálisnak hazánk számára, milyen energiaárakkal érdemes középtávon számolnunk, és az Európai Unió kibocsátáskereskedelmi rendszerének milyen hatásai lesznek a társadalmunkra.

A sorozat zárócikkében az Egyensúly Intézet néhány olyan irányt és javaslatot mutat be, melyek révén a következő évtizedek energiapolitikai változásaitól megvédhetjük a legszegényebb és legkiszolgáltatottabb társadalmi rétegeket.

A takarékos drágább, a pazarló olcsóbb

Régi rossz szokás a klímapolitikában, hogy egyes országok egy főre jutó átlagos kibocsátásáról beszélünk, mintha minden indiai vagy amerikai ember pontosan ugyanannyit bocsátana ki. A valóságban egy-egy országon belül óriási különbségek vannak az egyes társadalmi csoportokhoz tartozók kibocsátásainak mértéke között. A gazdagok fogyasztásához köthető kibocsátás akár nagyságrendekkel múlhatja felül a szegények kibocsátásait.

Ahogy a világ halad előre a klímaváltozás elleni küzdelemben, az egyes országok közötti tehermegosztás mellett úgy válik egyre fontosabbá a terheknek az országokon belüli igazságos elosztása. Mivel a viszonylag olcsó, nagyobb társadalmi megterhelés nélkül megvalósítható ipari és energetikai kibocsátás-csökkentéseken jórészt már túl vagyunk, a következő évtizedben azokon a területeken kell lépnünk, amelyek

már közvetlenül hatnak az emberek mindennapi életére.

Ilyen lesz például a lakásunk fűtése vagy az autónkba tankolt üzemanyag.

Ezeket a kibocsátásokat két módon lehet hatékonyan csökkenteni: technológiai újításokkal és beruházásokkal (a passzív házak építésétől az elektromos autók vásárlásáig), valamint a kibocsátás relatív költségeinek megemelésével. Mindkét irány növelheti a társadalmon belüli feszültségeket. Az elmúlt évek rohamos technológiai fejlődése és az árak ehhez kapcsolódó zuhanása ellenére az alacsonyabb kibocsátású és energiahatékonyabb beruházások sok esetben még mindig jóval drágábbak, mint pazarló megfelelőjük – így sokszor még egy középosztálybeli magyar számára is nehezen elérhetők. Nem segít a helyzeten az sem, hogy eltérő a szegények és gazdagok energiafogyasztási struktúrája: a javuló bérszint és a rezsicsökkentés ellenére is a legszegényebb jövedelmi tizedbe tartozó háztartásokban a lakásfenntartás és a háztartási energia költsége

az összes kiadás 23 százalékát teszi ki, míg a leggazdagabb tizedben csak 15 százalékot.

Ezért a kibocsátás költségeinek növelése aránytalanul nagy mértékben sújtaná  a szegényebb háztartásokat.

Mivel segít az Európai Unió?

Mivel a társadalmi különbségek az utóbbi évtizedekben számos európai országban növekedtek, az európai politikában is egyre fontosabbá vált a klímavédelmi intézkedések szociális következményeinek kezelése. Ez eleinte elsősorban a szénkitermelés megszűnése nyomán munkanélkülivé váló bányászok megsegítését jelentette, de idővel az összes olyan társadalmi csoportra kiterjedt, amely számára amúgy is gondot okoz az üzemanyag vagy a fűtésszámla kifizetése. A 2018-19-es franciaországi sárga mellényes tüntetéseket a benzin adójának emelése robbantotta ki: fontos figyelmeztetés volt ez arra nézve, hogy

a társadalmi elégedetlenség könnyen meglékelheti a klímavédelem hajóját.

Így a 2030-as uniós klímacélokat megvalósítani hivatott 2021-es Fit for 55 csomagnak már központi eleme az Európai Bizottság tervezete az úgynevezett Szociális klímaalapról (Social Climate Fund – SCF). A Szociális klímaalap célja kifejezetten az lenne, hogy a tagállamok a klímavédelmi intézkedések negatív hatásait ellensúlyozzák, akár beruházások támogatásával, akár a rászorulók jövedelmének közvetlen kiegészítésével. A beruházások kapcsolódhatnak az épületek energiahatékonyságának javításához vagy a fenntartható közlekedés támogatásához.

A Szociális klímaalap forrásait az adná, hogy egy másik jogszabály-tervezet szerint az EU létrehozna egy új kibocsátás-kereskedelmi rendszert a lakossági és közlekedési kibocsátásokra. A Szociális klímaalap az ebben a rendszerben elárverezendő kvóták bevételeiből részesülne. A tervezet szerint Magyarország évente átlagosan 142 milliárd forintra lenne jogosult 2025 és 2032 között. Ez hatalmas bővülés lenne a hazai klímás forrásokban. Számítások szerint 2014 és 2020 között a kohéziós forrásokból összesen évi 7 milliárd forint jutott lakossági energiahatékonyságra, az Otthon melege program támogatásai pedig ugyanebben az időszakban évi 6 milliárdot tettek ki. Azaz a Szociális klímaalap segítségével lényegében

megtízszerezhetjük a zöld átállás miatt hátrányba kerülő rászorulók megsegítését.

A Szociális klímaalapból származó források konkrét felhasználásában a tagállamok nagy mozgásteret kapnának, ugyanakkor fontos feltétel, hogy minden eurónyi támogatás mellé a magyar költségvetésnek is ugyanannyit kell letennie – ez minden évben további 142 milliárd forintot jelentene, immár hazai forrásból. Ez a ráfordítás nagyságrendileg azzal mérhető össze, amennyit 2021-ben költöttünk Paks II-re vagy a Budapest–Belgrád vasútvonalra.

Hogyan költsük el ezt a tenger sok pénzt?

A Szociális klímaalap pontos felhasználási lehetőségeiben nagy mozgástér jut a tagállamoknak. Házaink, lakásaink energiahatékonyságának növelése, a hűtés és a fűtés dekarbonizációja, valamint a közlekedési kibocsátások csökkentése biztosan a célok között lesz. Ezeken a területeken jelenleg is sok kormányzati támogatás elérhető, ezek többsége azonban pont nem a legszegényebb honfitársainkat célozza, nem nyújt kellő védelmet számukra a klímaváltozás elleni küzdelem negatív mellékhatásaival szemben. Ezért különösen fontos, hogy a Szociális klímaalap forrásait célzottan és hatékonyan, valóban ezeknek a csoportoknak a szempontjait figyelembe véve használjuk fel. Az uniós támogatási gyakorlatban újdonság, hogy a Szociális klímaalap forrásait közvetlen jövedelem-támogatásra is fel lehet használni.

A legszegényebb háztartások otthonainak felújítása az igazságos klímaátmenet egyik kulcsa.

Jelenleg Magyarországon évente nagyságrendileg a lakóépületek 1 százalékán, azaz mintegy 30–40 ezer épületen végeznek el közepes szintű felújítást (ez 30–60 százalékos energiamegtakarítást jelent), és csak 0,1 százalékon, vagyis évi 3–4 ezer épületen kerül sor mélyfelújításra (több mint 60 százalékos energiamegtakarítást eredményező átalakításra). Ezzel szemben annak érdekében, hogy hazánk 2050-re klímasemlegessé váljék, évente minimum 100 ezer mélyfelújítást kell végrehajtanunk. A következő években még akkor is

évi 50 ezer felújításra lenne szükség,

ha a klímaharcban „farnehéz” pályát választunk, vagyis ha a kibocsátás-csökkentésünk oroszlánrészét a 2030 utáni időszakra halasztjuk. A jelenlegi lakásfelújítási támogatási rendszer ráadásul nem veszi kellően figyelembe a szociális szempontokat, így a lakosságnak épp az a része marad ki az épületfelújítási boomból, amelynek a legnagyobb szüksége lenne az államilag támogatott felújításokra.

Mi a megoldás?

A következő években annyi többletforrást kell irányítani a Szociális klímaalapból az épületszektorba, hogy lehetőség nyíljék a teljes magyar lakásállomány évi 3 százalékos mélyfelújítására. Vagyis az elsődleges cél az, hogy állami segítséggel évente 100 ezer lakást újítsunk fel! Ehhez a Szociális klímaalap a nemzeti önrésszel együtt minden felújítandó lakásra akár 2,8 millió forintot tudna szánni. A felújítás során azonban alapelvnek kell lennie, hogy a támogatást csak és kizárólag akkor szabad megadni, ha a felújítás energiafelhasználás szempontjából megfelelő hatékonyságú. A források mennyiségi növelése mellett innovatív finanszírozási formákra is szükség van. Ilyen például a számlás finanszírozás, amelynek lényege, hogy a lakossági energetikai beruházás költségét a közszolgáltató

részben vagy teljesen meghitelezi a fogyasztónak, és a visszafizetendő kölcsön a beruházás befejezését követően hónapról hónapra jelenik meg a közüzemi számlákban.

Magyarországon a háztartások több mint egyharmada részben vagy teljes mértékben fával, 3 százalék pedig szénnel, ezen belül is túlnyomórészt a legszennyezőbb és egyúttal legrosszabb fűtőértékkel bíró lignittel fűt. A rossz fűtőérték és jelentős légszennyezési hatás dacára még ma is számos önkormányzat adományoz szociális alapon nedves tűzifát, szenet vagy lignitet a rászorulóknak. A rossz minőségű, nedves tűzifa és főleg a lignit forgalmazását egyrészt egészségügyi és energiahatékonysági okból, másrészt a klímaváltozás elleni küzdelmünk eredményessége érdekében minél előbb be kell tiltani. A jövőben a szilárd tüzelőanyagot használó rászorulók számára kizárólag fenntartható erdőgazdálkodásból származó fát szabad csak biztosítani. Emellett fontos lenne, hogy

a szociális tűzifa-programot kiterjesszék az 5000 fősnél nagyobb településekre is,

ugyanis nemcsak a falvakban, hanem vidéki városokban, sőt a fővárosban is sok háztartás használja még ezt a fűtési módot, segítségre pedig nekik is szükségük van. Elengedhetetlen lenne, hogy a legszegényebb háztartásokat célozva kiterjesszük azokat a kormányzati és civil tájékoztató kampányokat, amelyek azt mutatják be, hogy milyen a fűtésre alkalmas faanyag, illetve, hogy milyen szilárd tüzelőanyagok elégetése tilos vagy egészségtelen.

A közlekedéssel kapcsolatos kibocsátáscsökkentés jóval kevésbé érinti a szegényeket, hiszen kevesebb mint egyharmaduk rendelkezik gépjárművel. Ugyanakkor még ebben a társadalmi csoportban is rohamosan növekszik az autóhasználók aránya, így az emelkedő üzemanyagárak megnehezítik az elavult, magas fogyasztású és sokszor dízelmeghajtású autók tulajdonosainak munkavégzését.

A munkába ingázók számára ugyanakkor alternatívát jelenthet és egyúttal keresletcsökkentési hatással bírhat, ha a vidéki közösségi közlekedést jobban a valós munkarendhez igazítjuk, növeljük a járatsűrűséget és új járatokat indítunk, a munkába ingázók számára bevonjuk az önkormányzatok falugondnoki szolgálatának gépjárműveit, valamint a telekocsirendszereket.

A legnagyobb segítség: a szegénység csökkentése

Az elmúlt évek kedvező tendenciái ellenére ma Magyarországon továbbra is mintegy 800 ezer fő él súlyos anyagi nélkülözésben. 2,8 millió ember él a létminimum alatt, ami azt jelenti, hogy havi 100 ezer forintnál is kevesebb a jövedelmük. Emellett 3,4 millió magyar számára egy 100 ezer forintos váratlan kiadás súlyos problémákat okozna. Vagyis

legalább a lakosság harmadától-negyedétől nehezen várhatjuk el, hogy energiahatékonysági beruházásokkal vagy megemelt rezsiköltségekkel járuljon hozzá a klímaváltozás elleni küzdelemhez.

A fenti szakpolitikai javaslatok nyújtanak némi segítséget ahhoz, hogy a legszegényebbek ne elszenvedői legyenek hazánk klímasemlegességi törekvéseinek – de a tartós megoldást egyértelműen a szegénység általános csökkentése jelentené.

Az Európai szociális klímaalapból vagy anélkül, de rövid távon a helyes irány a jelenlegi szociális transzferek rendszerének radikális átalakítása. Az Egyensúly Intézet vonatkozó javaslatai szerint tíz éven belül minden rászoruló magyar legalább a létminimumnak megfelelő összegből gazdálkodhatna, ha a szétaprózott, túlbürokratizált és a legszegényebbekhez sokszor el sem jutó segélyek átláthatatlan rengetegét felváltaná

egy automatikusan megítélt és folyósított, előbb 50, majd fokozatosan 100 ezer forintra növő alapjuttatás.

A jogosultságot a NAV állapítaná meg, és ugyancsak a NAV utalná át havi rendszerességgel. A Szociális klímaalap finaszírozáspolitikai újdonsága, hogy a rendelkezésre álló forrás részben ilyen típusú közvetlen támogatásokra is költhető lehetne. 

Persze mielőtt nagyon elmerülnénk az elméleti pénzköltésben, érdemes felidéznünk, hogy a Szociális klímaalap egyelőre csak tervezet, amelyet még az Európai Parlamentnek és a tagállamoknak is jóvá kell hagyniuk. Ha maga a klímaalap nem is feltétlenül ellentmondásos, a finanszírozása mindenképpen az. A közlekedési és lakossági kibocsátás-kereskedelem számos tagállamnak nincs ínyére, így például

a magyar kormány is hevesen ellenzi azt.

Ha annak kiterjesztést nem fogadják el, feltehetően a Szociális klímaalap sem fog megszületni.

Mindazonáltal, ha a lakossági-közlekedési kibocsátáskereskedelem és az alap a tervezett formában nem jön is létre, a klímavédelmi intézkedések és a szociális szempontok közötti konfliktus nem fog elmúlni. Az EU és annak tagjaként hazánk klímacéljait így vagy úgy el kell érni, ezzel párhuzamosan pedig a hazai szegénység arányát is tovább kellene csökkenteni. A két cél elsőre kibékíthetetlennek tűnik, de ismerünk innovatív megoldásokat a konfliktus feloldására. Magyarországnak éppúgy gazdasági, mint társadalmi érdeke, hogy az elsők között és egyetlen honfitársunkat sem hátrahagyva érkezzünk meg a „zöld jövőbe”.