Nem jött be a jóslat, nem fordította vissza a járvány a globalizációt

(A szerző az ING szenior közgazdásza. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)

Lassan magunk mögött hagyunk egy újabb évet, és ilyenkor – akár két szelet diós bejgli felett (hiszen a mértéktartás fontos dolog) – az ember visszatekint. Az elemző pedig még ilyenkor sem tud kibújni a bőréből, elsősorban a gazdasági jóslatokat veszi számba, és a legtöbb esetben nyugtázza, hogy a várakozások túlnyomó többsége nem vált valóra.

Egy évvel ezelőtt, még Covid-újoncként találgattuk, hogy mekkora változást hoz a gazdaságokban, a termelés szerkezetében és egyáltalán a globalizációban ez az egész lezárásokkal terhelt helyzet. Most, Covid-veteránként, egy év elteltével egyenleget vonva elmondható, hogy nem lett azoknak igazuk, akik azt mondták, hogy a vírus a deglobalizációs folyamat szempontjából katalizátorként működik majd.

Olyan neves közgazdászok, mint Mohamed A. El-Erian is arra számított, hogy a vállalatok eddig előszeretettel alkalmazott költséghatékony globális ellátási láncokra és a just-in-time készletezési megoldásokra vonatkozó fókuszát a vírus hatására majd a lokalizáltabb megoldásokra való törekvés váltja fel. Mindezt pedig karöltve kíséri majd bizonyos termelési tevékenységek hazaköltöztetése, vagyis outsourcing helyett az insourcing lesz az irány. Ha valamikor, akkor 2021-ben ennek már látnunk kellett volna a jeleit. De semmi kirívó változás nem történt. Úgy tűnik, hogy egy kicsit túl van gondolva a termelési láncok és a gazdaságszerkezetek rugalmassága.

Ha valami tanulság levonható 2021-ből, akkor az az, hogy az emberek igenis képesek rugalmasan alkalmazkodni a környezetváltozáshoz, de ez a termelési láncokra – melyeket végső soron emberek hoztak létre, működtetnek vagy épp alakítanak – valahogy nem vált igazzá. A globális értékláncok lassú, nehézkes dinoszauruszként mozognak, és minden úgy van, mint a járvány előtt, amelynek így a jól látható következménye a hiánygazdaság lett. De nem ám az a jó kis 1970-es évekbeli, amikor a kőolaj és az olajtermékek hiánya fedte le ezt a fogalmat a nyugatiak számára, hanem a vasfüggöny mögötti, „mindenből is hiány van”, és ezt most a nyugati országok is megtapasztalják.

Ha pedig az elmúlt egy év folyamán nem indultak be azok a folyamatok, amik elvezettek volna a globalizáció visszafordulásához, akkor aligha számíthatunk rá, hogy ez majd 2022-ben bekövetkezik. Ezek után jómagam egyáltalán nem számítok arra, hogy a deglobalizáció térnyerése bekövetkezik. A pandémia okozta zavarok ellenére a termelési tevékenységek hazatelepítése nemhogy tömeges lett volna, de igazából marginális volt. Persze, nagyítóval keresve azért találni olyan vállalatokat, melyek a termelési fázis bizonyos részeit visszavitték Európába vagy az Egyesült Államokba. Arról is hallani, hogy néhány autóipari vagy elektronikai vállalat elkezdett saját félvezető-fejlesztésben és -gyártásban gondolkozni, de a cégek túlnyomó többségénél nem ez a gondolat az irányadó.

A cégek jellemzően arra számítanak, hogy egy éven belül már normalizálódik a termelési láncok helyzete. Mindez pedig azt jelenti, hogy ezzel együtt hajlandóak is vállalni azt a fejfájást, amit az ellátási láncok megszakadása jelenleg okoz, mivel hosszabb távon továbbra is inkább ez tűnik a gazdaságilag jobban megtérülő stratégiának. Ugyanis a rövid távú fájdalommal szemben áll a hazatelepítés költsége, a tartósan jóval magasabb beruházási, fenntartási és működési költség.

Egyelőre úgy látom, hogy a hiánygazdaság és a szállítási nehézségek aligha enyhülnek majd a kínai újév beköszönte, vagyis 2022. február 1-je előtt. Ráadásul már most jól látható, hogy a hiánytermékek, főleg a félvezetők ázsiai gyártása felfutóban van, de ezek elsősorban a hazai, vagyis belpiaci keresletet elégítik ki, és az export bizony továbbra is csekély mértékű. Következésképpen a globális ellátási láncok további néhány hónapig még biztosan extrém körülmények között működnek majd. Bár a szállítási nehézségek talán 2022 folyamán már lassan oldódnak, várhatóan mire a termelés és szállítás együttállása eléri azt a szintet, amit a járvány előtt megszoktunk, bizony lehet, hogy megint közel leszünk egy naptárcseréhez.

Az ipar hatalmas lemaradásban van a megrendelések teljesítését illetően. Ez jól látszódik például az új autók esetében, ahol már sok esetben több mint egy évet kell várni a termékre. A hosszúra nyúlt várakozási idő ellenére pedig a kereslet kitartóan bővül, vagyis a rendelésállományok fokozatosan emelkednek, így ez a lemaradás csak egyre növekszik. Egy ilyen helyzetben tehát lassú helyreállásra számíthatunk, és persze továbbra is magas beszerzési és szállítási költségekre. Ami 2022-t illeti, a jelenleg hiányzó kulcsfontosságú inputok árai jóval a válság előtti szint felett maradhatnak, vagyis aligha számíthatunk az inflációs nyomás érdemi enyhülésére a tartós fogyasztási cikkek piacán.

Hogy azért ne akadjon a torkunkon az a bejgli a sok rossz hírtől, mondjunk valami biztatót is. A jelenlegi szélsőséges áruhiány és árnyomás nem marad velünk a végtelenségig. Persze ne legyenek illúzióink, hiszen néhány, jelenleg problémákat okozó köztes termék vagy alapanyag (félvezetők, műanyagok, vegyi anyagok) beszerzése 2022 nagy részében továbbra is problémás marad. Az említett termékkörök esetében a kínálat élénkülése csak 2023 elejére várható, ekkorra érhetnek be ugyanis olyan időközben megkezdett beruházások, amelyek képesek lesznek enyhíteni az ellátási hiányt.

Ezzel szemben viszont ott áll a pánikszerű felvásárlás és rendelés. Bizonyos értelemben itt is tetten érhető világunk egyik nagyon komoly társadalmi problémája, a „FOMO” érzése, vagyis az attól való félelem, hogy kimaradunk valamiből (fear of missing out). A vállalatok és a fogyasztók is felhalmozásba kezdtek a hiánygazdaság hatására, ami csak tovább táplálja a keresletet a bővülni még mindig nem képes kínálattal szemben. Vagyis a végső megoldást az hozhatja el, ha a lassan bővülő kínálat mellé egyszer csak beszakad a kereslet, mert vagy túl drága dologgá válik a hitelezés a szigorodó monetáris politikák hatására, vagy olyan hosszúra nyúlik a várakozási idő, esetleg annyira megdrágulnak a termékek, hogy az letöri a vásárlási kedvet. Ebben a helyzetben jöhet csak gyors fordulat és helyreállás a globális termelési láncokban és az árazásban.

Meglátásom szerint tehát a kereslet, vagyis a fogyasztás normalizálódása a kulcs, ezt a kulcsot viszont elsősorban a jegybankoknál és a költségvetési politikáért felelős intézményeknél kell keresni. Nekik kellene visszafogni globális szinten a gazdaságösztönző politikákat. A helyzet mai állása szerint – újabb két szelet diós bejgli felett morfondírozva, mert hát végül a mértéktartás mégsem annyira megy, mint kéne – erre kevés esélyt látok 2022-ben. Azt is fel kell tehát ismernünk, hogy a fogyasztó ugyanúgy része a problémának, mint ahogy a megoldásban is részt kell vállaljon.

Fontosnak tartjuk a használható tudást nyújtó elemzéseket, a higgadt, szakértői véleményeket. A rovat támogatója a Boston Consulting Group.