1533-ban Dél-Namíbia partjainál elsüllyedt a Bom Jesus, egy India felé tartó portugál hajó. A partra vetődött hajóroncson a közelmúltban végzett régészeti feltárás során közel 50 tonnányi rakományt sikerült azonosítani. A rakomány jelentékeny része (mintegy 16–17 tonna) besztercebányai rézből állt. Miképp kerülhetett a namíbiai partokra magyarországi réz? Mielőtt közelebbről megvizsgálnánk a magyarországi rézexportot, érdemes tágabb kontextusba helyezni a korabeli világgazdasági rendszer összefüggéseit.

Az a tény, hogy a távoli délnyugat-afrikai partoknál szerencsétlenül járt portugál hajó besztercebányai ércet szállított Dél-Ázsiába, nagyon jól szemlélteti, hogy a korszakban már valóban globális gazdasági kapcsolatokról beszélhetünk: a 15. század második és a 16. század első felében a nemzetközi gazdaság ugyanis alapvető változáson ment keresztül, melynek hatására kialakult a világgazdasági rendszer.

Az atlanti európai államok expanziója révén (amit ma már némileg elavult szóval „nagy földrajzi felfedezéseknek” neveznek), és nem függetlenül az oszmánok expanziójától, mely hamarosan Magyarországot is elérte, Európa gazdasági súlypontja a mediterrán térségből áttevődött az atlanti partvidékre. A délnyugat-, majd az északnyugat-európai államok egyre inkább az óceánon keresztül próbáltak kereskedni és terjeszkedni. A 16. század első felétől rendszeressé váltak az immár Amerikát is magukban foglaló gazdasági kapcsolatok, ebben a formálódó globális körforgásban pedig egyre inkább Északnyugat-Európa vált dominánssá.

Ezen átmeneti korszak első felében még a délnémet, főként az augsburgi bankházak (leginkább a Fuggerek és a Welserek) játszottak vezető szerepet az európai gazdasági rendszerben. Ezek a bankházak jelentős tőkével szálltak be a portugál és a spanyol felfedezésekbe. Az 1550-es évek vége felé aztán Spanyolország és Portugália is kénytelen volt államcsődöt jelenteni, azaz egyoldalúan felfüggesztették a hitelek visszafizetését. A tengerentúlról nagy mennyiségben beáramló nemesfém ugyanis

devalválta ezeknek az államoknak a fizetőeszközeit,

ami – közvetlenül és a gazdasági rendszeren keresztül közvetve is – súlyos financiális gondokat okozott. Mivel a délnémet bankárok nagy összegekben hiteleztek az imént említett két államnak, államcsődjeik komoly veszteséget jelentettek számukra.

E válságfolyamatok a 16. század második felére átfogó átalakulási tendenciát generáltak, az 1630-as évekre pedig alapvetően megváltozott az európai gazdasági rendszer: immár a holland, valamint az angol üzleti szereplők kaptak főszerepet. A korszakban létrejövő kapitalista világgazdasági rendszerben aztán megszilárdult a régiók közötti gazdasági munkamegosztás. E körforgás keretében a nyugat-európai centrum számára létszükséglet volt a perifériákkal fenntartott kapcsolatrendszer. Leegyszerűsítve, a centrumban előállított iparcikkek felvevőpiacai az amerikai és európai perifériák lettek, a periféria régiói pedig leginkább a centrum számára nélkülözhetetlen nyersanyagokat exportáltak. Érdemes megemlíteni, hogy ettől eltérő volt a dél-ázsiai térséggel fenntartott kapcsolatrendszer. Ázsia gazdaságilag magasan fejlett régióival szemben (főként Kína és India egyes térségei) a 16–18. században még nem alakult ki európai gazdasági fölény, e régiók ugyanis egészen a 18. század végéig iparcikkeket (például porcelánt) exportáltak Európába.

A vonatkozó forrásokból (vámnaplók, gazdasági iratok, kamarai források) is a nyugat-európai centrum és a periféria fent vázolt egymásrautaltsága rajzolódik ki. A Magyar Királyság, a Hódoltság és az Erdélyi Fejedelemség 16–17. századi történetét hajlamosak vagyunk a politikai krízisek fényében (negatívan) megítélni. A gazdasági fejlődést és főként a többi európai régióval fenntartott kapcsolatokat illetően azonban már korántsem ennyire egyoldalú a kép – ami akkor is áll, ha a korszak végére valóban felerősödik az ország periferizációjának folyamata.

Utóbbi azt jelenti, hogy nőtt az gazdasági egyenlőtlenség mértéke Nyugat- Európa és Magyarország között – ami nem vezethető közvetlenül vissza arra, hogy a Magyar Királyság nyersanyagot exportált és döntően iparcikket importált, hiszen ez a munkamegosztás már a középkorban is jellemző volt. A periferizáció főként azáltal erősödött fel, hogy a 17. század második felében az általános nyugat-európai gazdasági tendenciák kedvezőtlenné váltak a két legfontosabb magyar kiviteli ágazat, a marha- és a rézexport számára.

Hogyan jutottunk el idáig? 1541-et követően jelentős átrendeződés ment végbe azáltal, hogy az oszmán uralom alá került Buda és Pest elveszítették az országon belüli központi szerepüket, gazdasági funkcióikat pedig leginkább Pozsony és Nagyszombat (Trnava, Szlovákia) vették át. A marhaexport ekkoriban kibontakozó konjunktúrája egészen a 17. század első feléig tartott, melyet leginkább néhány alföldi központ, többek között Kecskemét, Nagykőrös vagy Debrecen tudott kihasználni. Ugyanakkor – a súlypontmódosulásoktól függetlenül – továbbra is nagy jelentősége volt annak, hogy a térségbeli üzleti szereplők kiterjedt kapcsolati hálózatának köszönhetően a Kárpát-medence több szempontból is szerves része maradt a globalizálódó európai gazdasági rendszernek.

A 16. században és a 17. század első felében egyik európai régió sem volt a másiknak kizárólagos felvevőpiaca. A magyar élőállat például központi jelentőséggel bírt más régiók élelmezésében, miképp a magyar rézre hasonlóan nagy kereslet mutatkozott Európa más tájain, sőt a kontinensen kívül is (hisz a latin-amerikai bányák jelentősége csak a 18. századtól nő meg). Áttételesen ennek az exporttevékenységnek volt köszönhető, hogy a bevezetőben említett portugál hajó jelentős mennyiségű besztercebányai rezet szállított Indiába.

A magyarországi export legfontosabb elemei egyértelműen az agrártermékek (élőállat, állatbőr, bor, méz), valamint a bányászati nyersanyagok (főként réz) voltak. Kisebb értékben ugyan, de a magyar bor szintén jól értékesíthető volt a szomszédos régiókban. A magyarországi import legnagyobb részét eközben – a fentebb vázolt centrum-periféria modellnek megfelelően – iparcikkek képezték, melynek döntő hányada, mintegy 60–70%-a textilipari termék volt. Viszonylag jelentős volt a fémáruk részesedése is (kb. 10%), emellett hoztak be élelmiszereket (fűszereket, gyümölcsöket), megemlítendők továbbá az importált bőr- és szatócsáruk.

A magyar marhaexport három fő irányban, nyugat, dél- és északnyugat felé zajlott. A közép-európai térség legfontosabb tengelyét a dunai útvonal képezte, ami Európa egyik legforgalmasabb közlekedési ütőerének számított. A dunai útvonal legfrekventáltabb magyarországi vámhelyei az óvári és a pozsonyi harmincad voltak (a kivitt áruk értékének a harmincadrészét kellett leróni vámként). A vámnaplók tanúsága szerint nyugati irányban a 16. század közepén az élőállat a kivitel 93%-át tette ki, mely túlnyomórészt, 90% feletti arányban marhát fedett. Emellett még lovakat és juhokat vittek ki nagyobb számban. A kivitt élelmiszerek mintegy fele bor volt, harmada pedig méz. Az exportált bőráruk döntő többségét (több mint négyötödét) a marhabőr tette ki.

A 16. század közepén évente már átlagosan 50–55 000 marhát hajtottak a Magyar Királyságból osztrák területre, ami a század végéig csak tovább nőtt, elérve az évi 100 000-es számot. Bécs piacairól a marhák jelentős részét továbbvitték délnémet területekre. A városiasodott délnémet területeknek, akárcsak Észak-Itáliának, a kora újkorban folyamatosan nőtt a hússzükséglete. Az 1560-as évekig becslések szerint évente átlagosan mintegy 100 000 vágóállatot hajtottak ki Magyarországról (dél)nyugati irányba, Velence felé. Ez a szám a hetvenes-nyolcvanas évekre évi 150 000–200 000-re nőhetett. Tehát a becsült állatállomány alapján ekkorra Velence még fontosabb irány volt, mint a német területek. Több olyan esetről is tudunk, amikor az export fennakadásai veszélyeztették Velence ellátását – például 1598-ban a város vezetése kénytelen volt korlátozni a húsfogyasztást a tizenöt éves háború miatt.

A magyar marha harmadik kiviteli útvonala északnyugatra tartott, Morva- és Csehország felé, ahonnan jellemzően Sziléziába és német területekre vitték tovább az állatokat. 1567-ben csak a nagyszombati harmincadon mintegy 5100 marhát vittek Morvaországba. A század végére jelentősen nőtt az ez irányú export is: 1597 nyarán már közel 9000 marhát hajtottak erre mindössze két és fél hónap alatt. A húsfogyasztás terén tehát a Magyar Királyság volt a délnémet térség, a morva, a cseh és az osztrák területek, valamint Velence legfőbb élőállat-beszállítója.

A magyar export jelentős árucikke volt a réz is. Erre a korszak elején olyan nagy volt a nemzetközi kereslet, hogy

még a hamisításával is próbálkoztak.

A rézkitermelésben eközben kiemelt szerepe volt az augsburgi kereskedőknek: az itteni Fugger család a Fugger–Thurzó társulás révén még az 1490-es években bekapcsolódott az alsó-magyarországi (a mai Nyugat-Szlovákia) rézkitermelésbe és -értékesítésbe. A 16. század során ugyanakkor egyre nagyobb technikai nehézségekkel küzdöttek a bányák (a legnagyobb gondot a tárnák vizesedése okozta), és a rézüzlet már korántsem számított rizikómentesnek. Az augsburgi Paller & Weis cég például inkább már kényszer hatására szállt be a rézkitermelésbe, mivel a bécsi udvar nagy összegekkel tartozott neki, és a cég képviselői csak így láttak lehetőséget arra, hogy megtérüljenek a hiteleik. A térség egyik jelentős üzleti szereplőjének, a nürnbergi Jobst Croynak szintén nagy összeggel tartoztak a Habsburgok, aminek egy részét ugyancsak a besztercebányai rézkitermelésre terhelték.

A kivitt mennyiséget csak néhány adattal próbáljuk érzékeltetni – a teljes kivitelt megfelelő források hiányában még megbecsülni is nehéz volna. 1569–1582 között a Paller & Weis cég volt a magyar réz legnagyobb forgalmazója, és ők csak az első három évben mintegy 15000 mázsa érc vámmentes kivitelére kaptak koncessziót. Az imént említett törlesztés keretében Croy a század utolsó éveiben pedig nem kevesebb mint 70000 mázsa réz kivitelére kapott engedélyt – sajnos nem tudjuk, pontosan hány éven belül.

Ismertek a rézexport fő irányai: délnyugati irányban Velence egyrészt végpontja, másrészt tranzitállomása volt a magyar réznek, ahonnan Alexandriáig és Konstantinápolyig vitték tovább. Észak felé a magyarországi rézexport egyik jelentős útvonala Szilézián át egészen Hamburgig vezetett. Az északi export legfontosabb tranzitcentruma Krakkó volt, ahonnan a Balti-tengerig szállították tovább az érceket. Az északi kikötőkből aztán Németalföldre és Angliába, sőt Portugáliába is szállítottak magyar rezet, ahonnan pedig gyakran a gyarmatokra is eljutott – ennek részeként utazott besztercebányai réz India felé az 1533-ban elsüllyedt hajón.

Kisebb jelentőséggel ugyan, de a magyar bor szerepe is kimutatható a térség kereskedelmében. Nagyszombaton át Morvaországba vittek jelentősebb mennyiségű bort. Északi irányban, Krakkó felé a 16. század közepétől a hegyaljai boroknak volt vezető szerepük. A vámösszegek szerint a bor a teljes magyar exportnak ugyan csak a töredékét tette ki, mindazonáltal már akkor is komoly keresletnek örvendett egyes, a Kárpát-medencén túli régiókban is.

A 17. század második felének változásai negatívan hatottak a térség gazdaságára. Az agrártermékek korábbi konjunktúrája meglehetősen egyoldalúvá tette a Magyar Királyság és a Hódoltság gazdasági szerkezetét, miközben az agrártermékek relatív értéke – globális változások hatására – egyre inkább csökkent a nemzetközi piacokon. A magyarországi és hódoltsági agrártermékeknek a 17. század második felében bekövetkező dekonjunktúrája volt a legfontosabb változás a 15–16. századhoz képest.

Eközben tovább nőtt az ásványkincsek iránti igény, a réz ára pedig ennek megfelelően folyamatosan emelkedett. A magyarországi kitermelésnek azonban – a technikai nehézségek miatt – folyamatosan nőttek a költségei is. A svéd és az angliai (cumbriai) bányákban eközben egyre jobb minőségű ércet tudtak kitermelni, így az európai vetélytársak vezető szerepre tettek szert a magyar rézexport kárára.

E folyamatok összességében azt eredményezték, hogy a főként iparcikkeket exportáló Nyugat-Európának a kora újkor hajnalán még viszonylag mérsékelt előnye a 17. század második felére már jelentős egyenlőtlenséggé nőtte ki magát. Erre pedig már egy globális átalakulás részeként került sor, amelynek az is eleme volt, hogy a közép- és kelet-európai üzleti szereplők nem férhettek hozzá azokhoz a jelentős erőforrásokhoz, amelyek az ún. felfedezések és főként a gyarmatosítás során a nyugat-európaiak számára megnyíltak.

Eredeti megjelenés: ‘1533 – Besztercebányai rezet szállító hajó süllyed el Namíbia partjainál. A Magyar Királyság külkereskedelme és a kialakuló világgazdaság’ in Magyarország globális története a kezdetektől 1868-ig (Szerkesztette: Laczó Ferenc, Vadas András és Varga Bálint), Corvina Kiadó, 2023.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Élet bányászat globalizáció történelem Olvasson tovább a kategóriában