Magyarországon az egészségügyi kiadások mintegy negyedét magánforrásból finanszírozzák. Ez azt jelenti, hogy a lakosság egy jelentős része az állami rendszer helyett a piaci alapon működő szolgáltatóknál pénzért keresi a gyógyulást. Ezzel a költéssel regionális szinten és Európában is az élbolyba tartozunk. De hová tart a magyar magánegészségügy? Milyen kihívásokkal néz szembe? A G7 Mentés másként podcastjának legújabb adásában Rékassy Balázs orvossal, egészség-szakpolitikai szakértővel beszélgettünk.
A műsort a fenti lejátszás gombra kattintva is meg lehet hallgatni, de jobb feliratkozni ránk valamelyik okostelefonos podcast appban, és a Spotify-on is be lehet követni minket.
A hazai magánegészségügy méretéről pontos adatok nem állnak rendelkezésre. „Ma a becslések szerint körülbelül 900 milliárd forint az, amit a magánegészségügy beszippant. Ez szemben áll az állami, körülbelül – alulról súrolva – 3000 milliárd forintos kiadással. A 900 milliárd is egy igen jelentős összeg, (de) nehezen mérhető, nem teljesen átlátható a piac. Biztos a hallgatók között is van olyan, aki – vagy a rokona – elment egy magánrendelőbe, fizetett, és nem feltétlenül kapott erről számlát” – mondta Rékassy Balázs.
A covid alatt a kormány régi adósságát törlesztette az orvosok felé azzal, hogy a béreket egy jó szintre emelte, ugyanakkor a hálapénzt kriminalizálta. A lépés ugyan jónak tűnt, azonban a hátrányai hamar elkezdtek megmutatkozni.
„Elkövették azt a hibát, hogy azt mondták, emeljük meg a fizetéseket egységesen, egy dolog számít, hogy hány éve dolgozol a rendszerben, illetve hogy tilos elfogadni a hálapénzt. Ezzel sikerült azt elérni, hogy megszűnjön a motiváció. Miért műtsek én ötöt egy nap, ha a főnököm sem motiváltabb, sőt, az intézmény sem motivált, mert csak nő a vesztesége, mivel valós költségek alatt finanszírozott az ágazat. Elég a két-három műtét is, azt megcsináljuk délután háromig szépen kényelmesen, aztán eldönthetem, hogy elhúzok a fiammal pecázni, vagy átcsábított a magánellátó, és húzok át oda. Mivel a műtétes szakmákban, valljuk be, többet kerestek az orvosok, mint a megemelt állami fizetés, a családjuk és ők maguk hozzá voltak szokva a magasabb jövedelemhez, ezért nem a délutáni pecázást választották, hanem a magánellátásba való átcsábulást.”
2023-ban a covid előtti utolsó békeévhez, 2019-hez viszonyítva jelentős visszaesés látható az egyes szolgáltatásokban. A legnagyobb visszaesést a krónikus betegellátás és rehabilitáció területén látjuk, ahol 70 százalékra esett vissza a betegellátás 2019-hez képest. Tehát nem kapnak megfelelő mértékű krónikus ellátást, rehabilitációs szolgáltatást az emberek. A járóbeteg-ellátásban, illetve aktív fekvőbeteg-ellátásban országos szinten 10 százalékkal csökkent a betegforgalom. Ennek oka részben az, hogy az emberek kevésbé mennek orvoshoz, részben az, hogy nem is találják meg az orvosukat.
„Én népegészségügyi szakemberként, orvosként állandóan izgulok, hogy ezek az esetek egyszer csak súlyosabb formában kerülnek elő. A rendszeren belülről látom, hogy sajnos a régebbi megszokott betegutak megszűntek, felborultak. Még ha van is háziorvosom, és jó fej, próbálja szervezni, hogy nekem milyen vizsgálatokra van szükségem, sok esetben ő maga se tudja már, hogy hová, mikorra tudok időpontot kérni, és hová kell engem beutalnia. Sok esetben ezek annyira elhúzódó vizsgálatok, hogy komoly veszteséget és egészségkárosodást okoznak.
Nekem az egyik mániám, hogy az onkológiában az idő egyértelműen nem is pénz, hanem élet.
A vizsgálatok ideje nagyon erősen befolyásolja azt, hogy milyen fázisban lehet elkapni a daganatot. Ha még csak egy szoliter tumor van kialakulóban, azt valószínű, hogy meg lehet műteni, és utána nyugvópontot lehet tenni megfelelő kontrollal, kezelni lehet az egészet. Ha már ez a daganat az idők során, mivel lassan történnek a vizsgálatok, szóródni vagy növekedni kezd, akkor a túlélési esélyek sokkal rosszabbak.”
Az adásban többek között szó esik még:
Kövesd a G7 podcastot bármelyik podcast-appon, és iratkozz fel a hírlevelünkre!
Podcast
Fontos