A Földközi-tenger afrikai partjai, ahonnan ma az embercsempészek és menekültekkel teli hajók indulnak, évszázadokig a kalózok miatt voltak rettegettek. A berber, de a muszlimok mellett sok keresztényt is alkalmazó kalózhajók az 1500-as évektől folyamatosan portyáztak Marokkótól Spanyolországig, Tunisztól Dél-Itáliáig. Olyan sikerrel, hogy az észak-afrikai kalózállamoknak a rabszolgaszerzés és a váltságdíjak jelentették a fő bevételi forrását – a történeti becslések szerint 300 év alatt egymillió embert hurcoltak el rabszolgának, a folyamatos veszély miatt a dél-európai partvidék ebben az időben szinte elnéptelenedett.

Amikor 1793-ban az algíri kalózok egyszerre 11 amerikai kereskedelmi hajót raboltak el bő száz főnyi legénységgel, az alig néhány éve független Amerikai Egyesült Államok egyik első komoly külpolitikai dilemmájával szembesült. A kérdés, hogy szabad-e váltságdíjat fizetni a lator államoknak, az alapító atyákat is megosztotta: míg John Adams ezt támogatta, Jefferson azzal érvelt, hogy ez csak újabb támadásokra fogja sarkalni a kalózokat.

Az Egyesült Államok végül 642 ezer dollárt és további rendszeres éves járulékot fizetett a foglyok szabadon bocsátásáért, valamint egy 35 ágyús fregattot és más hadihajókat adott a kalózoknak. A teljes összeg mai árfolyamon valahol 10 és 20 milliárd dollár között lenne. Az amerikaiak, akik között akadt, aki akkor már 11 éve volt fogságban, hazajutottak, a következő húsz évben azonban a vérszemet kapó kalózok valóban további 700 amerikait raboltak el a járulékos haszon reményében.

A több mint 200 éves történet hasonló dilemmáról szólt, mint a mai korszak állami túszszedései. Hétfőn hosszas tárgyalások után Irán elengedett öt amerikai foglyot. Mindannyian amerikai-iráni kettős állampolgárok. Egyikük, Siamak Namazi, nyolc éve ült Irán egyik leghírhedtebb börtönében, egy üzleti úton tartóztatták le. A többi rab között volt még szintén üzletember, környezetvédő és egy meg nem nevezett foglalkozású nő is. Többségüket Amerikának való kémkedés vádjával ítélték el, az Egyesült Államok szerint nyilvánvalóan koncepciós perekben.

A politikai foglyok kiengedéséért Washington ezúttal 6 milliárd dollárt fizetett. Ez a pénz iráni olajvásárlásokhoz kapcsolódó, az amerikai szankciók miatt Dél-Koreában 2018 óta befagyasztott vagyonokat takar, amihez most Kataron keresztül juthat hozzá Teherán, és elvileg csak élelmiszerre és gyógyszerre fordíthatja. Irán szerint ehhez az összeghez nyugodtan hozzászámolhatunk további 3 milliárd dollárt, amihez már korábban hozzáférést engedett az Egyesült Államok. Az iráni állami hírügynökség szerint a megegyezés része még ezen kívül amerikai börtönökben fogvatartott öt iráni hazaengedése is.

Ezzel egy főre számítva valószínűleg a történelem egyik legnagyobb váltságdíját fizette ki Amerika az öt állampolgáráért.

Iránban a rezsim nagy sikerének tartják és a “becsületes diplomácia” győzelmeként propagálják az ügyletet, aminek Amerikában ugyanakkor elég ellentmondásos a fogadtatása. A republikánusok szerint ez Biden Iránnal szembeni túlzott békülékenységének a bizonyítéka, a pénzzel közvetve a terrorizmust finanszírozzák, és a megállapodással még több amerikai életét sodorják veszélybe.

Amerikában még Reagan hirdette meg a nyolcvanas években a “nem fizetünk” alapelvet.

“Ha egyszer elindulunk ebbe az irányba… soha nem lenne vége a véres váltságdíjaknak, amit minden törvénytisztelő országnak fizetnie kellene”

– jelentette ki a republikánus elnök. Ekkoriban jóval több volt a repülőgépeltérítés, az amerikai hozzáállást pedig a “nincsenek engedmények” elv határozta meg. A mögöttes logika – a legjobb elrettentés, ha biztosan nem fizetünk, hiszen így a túszszedés nem lesz kifizetődő – egyszerű, de a gyakorlatban soha nem tartották be, az elvet már maga Reagan is megszegte.

Bár az USA 1983-ban nemzetközi fegyverembargót hirdetett az iráni forradalmi rezsim ellen, mint utóbb kiderült, hét, a Hezbollah által fogvatartott amerikai kiengedéséért cserébe maga szállított éveken át fegyvereket Iránba. Erre akkor derült fény, amikor a világ másik felén, Nicaragua fölött lelőttek egy hadi felszereléssel megrakott amerikai repülőgépet, ami a jobboldali nicaraguai kontráknak vitt lőszereket és RPG-7-es gránátvetőket. Mint kiderült, a kontrák harcát Közép-Amerikában fű alatt az iráni fegyvereladásokból fizették, összekapcsolva a két illegális ügyletet. A botrány miatt Reagannek bocsánatot kellett kérnie, azt azonban igyekezett tagadni, hogy a túszügyletről is tudomása lett volna.

Hogy próbáltak a nyilvánosság minél teljesebb kizárásával eljárni az amerikai túszok ügyében, más praktikus megfontolások mellett politikai okai is bőven lehettek, hiszen Reagan elődje, Jimmy Carter az 1979-es iráni túszdráma sikertelen kezelésének is köszönhette a bukását. Miután Khomeini ajatollah hívei akkor megrohamozták az amerikai nagykövetséget, 66 túszt ejtettek. A kiszabadítási kísérlet kudarcba fulladt, a túszok többsége csak 444 nap után szabadult, aminek Amerikában óriási belpolitikai következményei lettek.

A műfaj, melyet többnyire “túszdiplomáciának” neveznek, azóta is rendkívül kényes, aminek a kezelésére nincs tökéletes állami formula. Az alapfelállás jellegzetes mintája, hogy egy ország kémkedés vádjával vagy más ürüggyel külföldi állampolgárokat tartóztat le, hogy aztán a velük való zsarolással erősítse külpolitikai pozícióit.

Az elmúlt években ezt főleg Irán, Észak-Korea, Szíria, Egyiptom, Mianmar űzte előszeretettel, de Törökországtól sem idegen a műfaj: Andrew Brunson amerikai lelkipásztort a 2016-os puccskísérlet után tartóztatták le Izmirben, majd szerették volna kicserélni Erdogan elsőszámú ellenfelére, Fethullag Güllen hitszónokra. A legfrissebb ilyen eset oroszországi: az Ukrajna elleni invázió előtt egy héttel Moszkvában tartóztatták le az amerikai olimpiai bajnok kosárlabdázót, Brittney Grinert, aki aztán idén májusban egy orosz fegyverkereskedő amerikai szabadon engedéséért cserébe nyerhette vissza a szabadságát.

Bár a nyugati világ autoriter rezsimekhez köti a jelenséget, valójában ez kevésbé egyértelmű. Meng Van-csout, a Huawei pénzügyi igazgatóját 2018-ban Kanadában tartóztatták le feltehetően egy, a kínai nagyvállalat kiszorítását célzó szélesebb játszmában. Retorzióként Kína tartóztatott le aztán két kanadait (köztük a magyar származású Michael Kovrigot) – őket a később minden vád alól felmentett Van-csou kiengedése után szintén elengedték.

Mostanra a túszdiplomácia annyira a figyelem középpontjába került, hogy Biden rendkívüli fenyegetésnek nevezte a nemzetbiztonságra és az amerikai külpolitikára, és külön kormányzati szervet hoztak létre a kezelésére. A törvénybe foglalt amerikai álláspont továbbra is az, hogy terroristáknak nem fizetnek a túszok kiengedéséért, sőt ezt magánszemélyeknek, így az áldozatok családtagjainak is tiltják elvileg.

A nemzetközi politikában azonban az Egyesült Államok idáig is összetettebben kezelte a kérdést. Főleg 2014 után, amikor az Iszlám Állam a Közel-keleten sok amerikait végzett ki, Obama alatt az amerikai kormányzat nyitottabb lett a váltságdíjak kifizetésére. Jason Rezaian, a Washington Post újságírójának 2016-os szabadon engedése előtt 1,7 milliárd dollárt fizettek Iránnak, és bár hivatalosan tagadták, hogy ezek az ügyek kapcsolatban állnának egymással, maga Rezaian is bevallotta utólag, hogy “a valóság az, hogy a túszok tárgyalások eredményeként térnek haza”.

Trump is adott koncessziókat amerikai foglyok szabadon engedéséért Iránnak (egy fogolycsere keretében) és Észak-Koreának is. Az utóbbi esetben három amerikait engedtek ki Phenjanból, aminek szerepe volt abban, hogy az amerikai elnök tárgyalópartnerré emelte Kim Dzsongunt, amit aztán nagy külpolitikai sikerként ünnepelt.

A mostani amerikai-iráni megállapodásban a váltságdíj nagyságrendjén túl az a nyíltság szokatlan igazán, hogy Washingtonban most nem is tesznek különösebben úgy, mintha nem a szabadon engedésért fizettek volna. Korábban Amerika az „elfogadható tagadhatóság” politikai taktikájával éve általában harmadik félen keresztül fizetett, vagy hivatalosan úgy tett, mintha a túszok sorsa nem volt része egy nagyobb dealnek.

Formálisan persze most sem váltságdíjról van szó, hanem befagyott iráni vagyonok “felengedéséről”, valamint nem túszokról, hanem “jogtalan letartóztatás” – így az amerikai jog nem köti az adminisztráció kezét.

“Irán nem fogja ezeket az amerikaiakat puszta szívjóságból kiengedni. Ilyen nincs a valóságban, ez nem így működik” – védte a megállapodást Matt Miller külügyi szóvivő. “ Nehéz döntéseket kell hoznunk, és kemény tárgyalásokat folytatni, hogy ezek az amerikai állampolgárok hazajöhessenek.”

Iránnal kapcsolatban az egyik fő kérdés, hogy a megállapodásnak milyen további alfejezetei lehetnek. Amikor Obama 1,7 milliárd dollárt fizetett Iránnak hasonló körülmények között, az ügylet után életbe léptették az Iránnal kötött nukleáris megállapodást, mely azt célozta, hogy az iszlám köztársaság ne jusson saját atombombához. Trump aztán az elnökké választása után ebből kiléptette az Egyesült Államokat, Bidennek pedig mostanáig nem sikerült új megállapodást kötnie. Az utóbbi hónapokban Teherán ugyanakkor lassított az urándúsítás ütemén, és elképzelhető, hogy a mostani fogolymegállapodás egy tágabb keretbe illeszkedik.

Ennek megítéléséhez azonban túl sok ma még az ismeretlen, az iráni atomprogram mellett az Oroszországnak adott iráni fegyverek, az Iránnal proxy háborúkig fajuló viszonyt ápoló, de most közeledő Szaúd-Arábia, valamint Izrael nemzetbiztonsági érdekei más tényezők mellett szintén mind ott vannak a képletben – de ebben most már ezt a hat, vagy éppen kilenc milliárd dollárt is figyelembe kell venni, amit öt kettős állampolgárért fizetett ki Amerika.

A fejenként 1,2 milliárd dolláros összeg rendkívüli, de a történelem legnagyobb, szó szerint királyi váltságdíjait minden bizonnyal nem éri el. Amikor 1532-ben a spanyol kokvisztáédorokat vezető Pizarro elrabolta Atahualpát, az utolsó inka uralkodót, egy egész teremnyi aranyat és ezüstöt adtak érte – mai értéken kb. másfélmilliárd dollárt. De nemzetgazdasági szinten ennél is nagyobb terhet jelentett Oroszlánszívű Richárd kiszabadítása. Az angol király a harmadik keresztes hadjáratból visszafelé Korfunál szenvedett hajótörést, ahonnan álruhában próbált a veszélyes kontinentális Európán keresztül hazavergődni. Bécs alatt azonban felismerték – a legenda szerint talán arról az óhajáról, hogy az arisztokratikus ínyencségnek számító sült csirkét óhajtott enni. Az angol királyt börtönbe vetették, végül VI. Henrik német-római császár 150 ezer márkáért, a cserébe engedte haza. Ez a korabeli Anglia két-három éves kincstári bevételeinek felelt meg, amihez képest hatmilliárd dollár manapság igazán bagatell.

G7 támogató leszek! Egyszeri támogatás / Előfizetés

Világ diplomácia Irán külpolitika terrorizmus történelem túsz usa váltságdíj Olvasson tovább a kategóriában