Kinek a lőszere fogy el hamarabb Ukrajnában?

Decemberben érdekes interjú jelent meg az Economist brit hetilapban az ukrán hadsereg parancsnokával, amelyben Valerij Zsaluzsnij hadseregtábornok elmondta, jelenleg melyek csapatai fő céljai.

Az első, hogy meg kell akadályozni újabb területek elvesztését, mert „tíz-tizenötször nehezebb” ezeket felszabadítani később, mint most megakadályozni az elvesztésüket.
A második, hogy tartalékokat kell létrehozni csapatokból és hadianyagokból a következő nagy orosz offenzíva elhárítására, amelyet a január vége és március közötti időszakra vár az ukrán vezérkar.
A harmadik, hogy meg kell őrizni a hátország működőképességét az ukrán energetikai infrastruktúra ellen 10-15 naponta ismétlődő orosz rakétacsapásokkal szemben. Enélkül ugyanis az első két célt sem lehet tartósan elérni, különösen a másodikat.

Ezekből könnyen levezethetők az orosz célok is:

Folyamatosan nyomást kell gyakorolni a frontot tartó ukrán csapatokra, jelenleg nem is annyira a területszerzés, hanem annak érdekében, hogy minél kevesebb erőt tudjanak tartalékolni a későbbi harcokra.
Közben a mozgósított orosz csapatok egy részét az orosz hátországban a lehetőségekhez képest jól felkészíteni a háború következő fázisára.
És emellett a rakétacsapásokkal megbénítani az ukrán hátországot, ideális esetben ezzel akár egy orosz szempontból kedvező feltételekkel történő tűzszünetet kikényszerítve, de minimum nehézzé téve az ukrán tartalékok felépítését.

Mindkét stratégia sarokköve egy olyan tényező, amelyről az utóbbi hetekben egyre több szó esik, de talán még mindig nincs eléggé hangsúlyozva: a lőszerek elérhetősége.

Az orosz rakétatámadásokkal kapcsolatban jelennek meg erről gyakrabban becslések, az ukrán vezérkar rendszeresen közzéteszi, hogy értesülései szerint melyik orosz távolsági csapásmérésre alkalmas rakétatípusból mennyi áll még rendelkezésre. Ezt természetesen nem érdemes készpénznek venni, mindenesetre szerintük ebből az jön ki, hogy a legutóbbi jelentős – nemcsak drónokat, hanem rakétákat is nagy számban bevető – csapás után már csak két támadásra elegendő precíziós csapásmérő rakétája maradt az oroszoknak.

Persze ezt több tényező is módosíthatja, például újévkor az oroszok csak 20 rakétát indítottak, míg korábban előfordult száz feletti mennyiség is egy hullámban. Ezeket a rakétatámadásokat időnként az Iránból beszerzett kamikáze drónok bevetésével kombinálják, de néha az utóbbiakat külön hullámban indítják, változó sikerrel. (Igaz, ezek egyik célja eleve a légvédelmi lőszerkészlet kimerítése.)

Ukrainian air defense eliminated 45 Shaheds last night. Some even had “Happy New Year” written on it.

But 2023 will be a worse year for Russians than 2022. You will see what I mean very soon. #Ukraine pic.twitter.com/hg9xp8Ccu3

— (((Tendar))) (@Tendar) January 1, 2023

Egy ideje szó van iráni ballisztikus rakéták beszerzéséről is, ha ez komolyabb (több százas) mennyiségben megtörténik, az nyilván teljesen megdönti az említett számításokat. Persze közben az oroszok gyártanak is valamennyi rakétát, de egyelőre nincs rá bizonyíték, hogy erre olyan ütemben lennének képesek, amivel fenn tudnák tartani az eddigi támadási ütemüket.

A másik oldalon Ukrajna folyamatosan kapja a nyugati légvédelmi eszközöket, de egyelőre messze nem olyan mennyiségben, hogy képesek legyenek lefedni az ország létfontosságú energetikai infrastruktúráját. Ráadásul az ezekhez szükséges elfogó rakétákból sincs elég, a kiváló német Iris-T-vel kapcsolatban például azt mondták ukrán illetékesek, hogy nem újabb indítórendszerekre, hanem további rakétákra lenne elsősorban szükségük. A valószínűleg tavasszal érkező amerikai Patriot légvédelmi ütegnél könnyen alakulhat ki hasonló helyzet.

Az erőforrások háborúja egy olyan területre is kiterjed, amely már jelenleg is erőteljesen befolyásolja a harcok menetét, és potenciálisan (ha nem ütik ki Ukrajnát a rakéták) a legnagyobb hatással lehet a háború kimenetelére: a tüzérségi lőszerek mennyisége.

Ebben egyrészt semmi új nincs, ennek fontossága egy nagy és elhúzódó háborúban mindenki számára evidencia lehet minimum az első világháború óta. „Ha a nők a gyárakban húsz percre abbahagynák a munkát, a szövetségesek elveszítenék a háborút” – hangzik az emlékezetes idézet Joseph Joffre francia marsalltól.

Igen ám, de a nyugati világban a hidegháború vége óta általános nézetté vált, hogy az ilyen iparszerű háborúknak egyszer és mindenkor leáldozott, az új évezredben leginkább csak lázadókkal és terroristákkal kellett hadakozni. A tüzérségi gránátok gyártósorainak jelentős részét felszámolták vagy legalábbis nem használták, és a készleteket is leépítették a legtöbb országban. (Ahogy általában a fegyveres erőket is, egy NATO-illetékes a New York Timesnak nyilatkozva bonszáj-hadseregeknek minősítette azt, ami megmaradt.) Minek az ilyesmire költeni, ha egyszer soha nem lesz rá szükség?

Erre a békés helyzetre rúgta rá az ajtót az ukrajnai háború, amelynek nyári szakaszában az orosz hadsereg két nap alatt több tüzérségi gránátot lőtt ki, mint Nagy-Britannia teljes készlete. Az ennél jóval szerényebb ukrán felhasználás csak a NATO-standard 155 milliméteres lőszerből 30-50-szeres volt ahhoz képest, mint amennyit az amerikai hadsereg kilőtt Afganisztánban. A háború júliusig tartó szakaszát ukrán források alapján részletesen elemző Royal United Services Institute (RUSI) brit védelmi kutatóintézet szerint az orosz felhasználás a donbaszi harcok tetőfokán napi 32 ezer tüzérségi lőszer volt^*Bár megjelentek napi 60 ezres becslések is, ez valószínűleg túlzás., az átlag pedig 20 ezer körül alakult (amerikai források szerint ez azóta is hasonló). Az ukránok átlag 7 ezret lőttek el naponta.

Ahogy az ukrán szárazföldi erők parancsnoka szintén az Economistnak hangsúlyozta, Európában a második világháború volt az utolsó, amely hasonló mértékű felhasználással járt. Akár védekezésről, akár támadásról van szó, a tüzérség uralja a csatateret, a támadókat lemészárolják tüzérségi támogatás nélkül (gyakran még azzal együtt is), és a védekező csapatok sem tudják tartani túl sokáig a pozícióikat, ha nem élveznek legalább alapszintű tüzérségi fedezetet – egyrészt a támadók megállítása, másrészt az ellenséges ütegek elhallgattatása érdekében. Az orosz hadsereg teljesítménye nem volt túl meggyőző a háborúban, de amikor abszolút tüzérségi fölényt élvezett – például Mariupol és Szjeverodoneck ostrománál -, akkor végül elérte céljait.

A nyugati hadseregek azért nem kell, hogy teljes mértékben a tüzérségre támaszkodjanak, mert évtizedek óta természetesnek vehetik, hogy teljes légi fölényt élvezhetnek, a légi támogatás pedig sok szituációban helyettesíteni tudja a tüzérséget. Ukrajnában azonban egyik fél sem élvez igazán légi fölényt.

Központi kérdés tehát, de jelenleg nehéz megmondani, hogy az oroszok vagy az ukránok helyzete szorultabb a tüzérségi lőszerkészlet szempontjából. Ami biztos, hogy az ukránok eredeti, jórészt a szovjet korszakból örökölt tüzérségi lőszerkészletei nagyrészt kimerültek. A RUSI elemzése szerint Ukrajna a háborúba körülbelül hatheti, nagy intenzitású harcokhoz elegendő készlettel vágott bele – azért nem többel, mert 2014 után az orosz titkosszolgálatok szabotázsakciói mintegy 210 ezer tonna lőszert semmisítettek meg ukrajnai raktárakban. A fennmaradó készlet pedig nagyrészt elfogyott, ez tavasz végére egyre egyértelműbbé vált.

Az arra vonatkozó információk meglehetősen zavarosak, hogy Ukrajna mennyire rendelkezik szovjet kaliberű tüzérségi lőszereket (82 és 120 milliméteres aknavetőgránátok, 122 és 152 milliméteres ágyú/tarack lövedékek, illetve 122, 220 és 300 milliméteres rakéták az önjáró sorozatvetőkhöz) előállító kapacitással, illetve az egykor a keleti blokkba tartozó NATO-tagállamok mennyire tudnak ilyet szállítani. Ha van valamekkora hazai gyártókapacitás, azt nyilván nem teszik ki az ablakba, hogy ne váljon az üzem az orosz rakéták célpontjává. (Igaz, az UkrOboronProm nevű vállalat megerősítette 152 milliméteres gránátok gyártását, de ennek volumene továbbra sem ismert.)

Az utóbbi években csehországi és bulgáriai lőszerraktárak is váltak orosz szabotázsakciók célpontjává, így érthető, hogy a térségünkben lévő gyártók is óvatosak. Ezzel együtt a csehországi Czechslovak Group a Reutersnek megerősítette, hogy a 155-ösök mellett 152 milliméteres tüzérségi gránátokat is gyárt Ukrajna számára.

Emellett Ukrajna és nyugati támogatói a világpiacot is feltúrják, hogy lőszereket vegyenek Ukrajna szovjet tüzérségi eszközeihez. Szudánból nehézaknavető-lőszert sikerült beszerezni, Pakisztánból pedig 122 milliméteres tüzérségi gránátokat.

#Ukraine: The massive needs of the Ukrainian Army when it comes to artillery are being met from some unorthodox sources- Ukrainian artillerymen were spotted using 122mm HE artillery projectiles made by Pakistani Ordnance Factories (POF) 🇵🇰. pic.twitter.com/Uu8X1zT6wi

— 🇺🇦 Ukraine Weapons Tracker (@UAWeapons) August 30, 2022

Emellett időnként az orosz csapatoktól is sikerül zsákmányolni kisebb-nagyobb mennyiségben tüzérségi lőszereket, amelyeket természetesen szintén felhasználnak korábbi tulajdonosaik ellen.

Az összes fenti módszer együtt sem tud azonban annyi lőszert biztosítani a háború előtt meglévő lövegekhez, amennyi kellene. De nem csak ez az oka annak, hogy a nyár elejére teljesen egyértelművé vált, hogy ha a nyugati országok talpon akarják tartani az ukrán hadsereget, akkor át kell állítaniuk a nyugati tüzérségi eszközökre. A lövegek csöve ugyanis hatalmas igénybevételnek van kitéve minden egyes lövés leadásakor, így rosszabb esetben nagyjából kétezer, de maximum hatezer lövés után teljesen tönkremennek. Először csak fokozatosan pontatlanabbá válnak, de ha nem törődnek az elhasználódásukkal, akkor a végén csőrobbanás történik, ami a kezelőszemélyzetet is megölheti vagy megsebesítheti. Így az ukránok szovjet gyártmányú lövegeinek is véges az élettartama, és persze a harcok közben is jelentős számban semmisülnek meg.

A nyár eleje óta folyamatosan áramlanak a nyugati lövegek és lőszerek Ukrajnába, de közel sem olyan mennyiségben, mint ahogyan az ukránok szeretnék. (A sokféle típus ráadásul rengeteg logisztikai problémát okoz: mindegyik karbantartásához és javításához külön alkatrészek és szakértelem kell, és hiába azonos a kaliber, például nem mindegyik 155 milliméteres löveghez jó mindenféle hajtótöltet – amely útjára indítja a gránátot -, de néha még a gránátok sem teljesen csereszabatosak.)

Csak hogy a legfontosabb, 155 milliméteres kaliberrel foglalkozzunk: az Egyesült Államok már több mint egymillió ilyen gránátot adott át készleteiből Ukrajnának, de az utóbbi hónapokban megjelent cikkek szerint egyre inkább kérdés, hogy milyen szintre hajlandó csökkenteni ezáltal a saját közvetlen részvételével zajló háborúkra félretett tartalékát. Ebből már kitalálható, hogy a gyártás képtelen tartani a lépést az igényekkel. Egy nemrég nyilvánosságra hozott terv szerint a most havi 14 ezres gyártási darabszámot tavaszra 20 ezerre növelik, 2025-re pedig 40 ezerre. Ám ahogy Michael Kofman amerikai elemző írta, konzervatív számítás szerint legalább havi 90 ezerre lenne szükségük az ukránoknak.

Ez még akkor is nagy különbség, ha természetesen nem csak az Egyesült Államokban gyártanak ilyen lőszereket. A legnagyobb német hadiipari cég, a Rheinmetall például 2022-ben a bővítés után is csak évi 110 ezer tüzérségi lőszert gyártott, vagyis kevesebb mint havi 10 ezret. (A britek is próbálják felpörgetni a gyártást.) A fogyatkozó készletek miatt az Egyesült Államok Dél-Koreához fordult, és egyelőre 100 ezer darab 155 milliméteres gránátot vett saját készletei feltöltésére. (Dél-Korea nem hajlandó fegyvert eladni Ukrajnának, ezért ezeket a gránátokat nem lehet odavinni.) Dél-Korea ugyanis az északi szomszédjának fenyegetése miatt nem hagyta úgy elsorvadni hadiiparát – sőt, egyre látványosabb a fejlődése -, mint a legtöbb nyugati ország, és ez most kapóra jöhet.

Mindezek alapján meglepő lehet, de egyes nyugati értékelések – például a már idézett Michael Kofman – szerint jelenleg az orosz haderőt jobban akadályozza a tüzérségi lőszerhiány, mint Ukrajnát. A brit vezérkari főnök pedig úgy fogalmazott, hogy ez

egyre nagyobb mértékben korlátozza az orosz hadsereg támadó potenciálját.

Az ukrán vezérkar ennél óvatosabb, Zsaluzsnij szerint az oroszok a téli támadásukra összegyűjtik a szükséges lőszermennyiséget, még ha nem is a legjobb minőségűt. Ezzel valószínűleg arra utal, hogy nyugati jelentések szerint az oroszok akár 50 éves lőszerkészleteket is hasznosítanak, amelyeknél meglehetősen nagyok a kockázatok. Az még hagyján, ha becsapódás után nem robbannak fel a gránátok, sokkal nagyobb gond, ha ezt megteszik a rakodás, szállítás, előkészítés során. Márpedig ilyen sok évtizedes távlatban a tüzérségi töltetekben és gránátokban használt vegyületek átalakulása, bomlása egyre nagyobb kockázat.

A legnagyvonalúbb egyébként az észt hírszerzés, szerintük akár 10 millió tüzérségi gránátjuk is lehet az oroszoknak, és a következő egy évben még nem lesznek ezzel gondjaik. Vannak arra utaló jelek, hogy ez egyelőre tényleg így van, a novemberben feladott Herszont és környékét finoman szólva sem lenne létfontosságú tűz alatt tartani, mégis visszatérően megteszik az oroszok. Ugyanakkor az amerikai hírszerzés szerint ők is Koreához fordultak tüzérségi gránátok vásárlásának szándékával, csak persze Északhoz, és egy egyelőre nem túl nagy mennyiséget már be is szereztek.

Az biztos, hogy az ilyen gránátok gyártásához nem kell csúcstechnológia, a műszakok bővítésével például jó eséllyel növelhető a termelés, és ez már zajlik is a hírek szerint (bár a minőséggel nincs mindenki megelégedve). Az új sorok beüzemeléséhez szükséges gépek megvásárlása vagy előállítása már problémásabb lehet, és biztosan időigényes, de egy háborús gazdaságban ez nem tart annyi ideig, mint békeidőben. (A már jó ideje bejelentett veszprémi tüzérségi lőszergyár például csak 2024-ben kezd termelni, de a fentiekből látszik, hogy Amerikában sem valami gyors a bővítés.)

Igaz, a fogyási oldalon számolni kell nemcsak a kilőtt gránátokkal, hanem a felrobbantott orosz lőszerlerakatokkal is.

Russian ammunition dump reportedly hit in Irmino, Luhansk Oblast pic.twitter.com/DQhY9jsLV7

— OSINTtechnical (@Osinttechnical) December 15, 2022

Részben ezért az utóbbi hetekben egyre több beszámoló jelent meg orosz katonai bloggerek felületein a súlyosnak tűnő tüzérségi lőszerhiányról, illetve maguk a tüzérek is panaszkodtak erre.

Háborúban álló országok természetesen nem teszik közzé fegyver- és hadianyagkészleteik nagyságát és a gyártási kapacitást sem, ezek gyakran még békeidőben is titkosított információk. De nem csak emiatt nehéz megmondani, hogy az ukrán vagy az orosz hadsereget fenyegeti-e inkább a tüzérségi lőszerhiány.

Ha ugyanis ez a helyzet, az a hadműveletek tervezésére és kivitelezésére is rányomja a bélyegét. A Washington Post cikke szerint az ukrán hadsereg részben azért nem indított az ősszel átfogó támadást az ország déli részén, mert ehhez elégtelenek voltak a lőszerkészletek. A déli hadszíntéren lévő ukrán csapatokat irányító Andrij Kovalcsuk vezérőrnagy pedig szintén részben a lőszerhiányt nevezte meg annak okaként, hogy nem tudták megakadályozni a rendezett orosz visszavonulást a Dnyeper nyugati partjáról Herszon megyében.

Mivel tehát mindkét fél figyelembe veszi haditervei elkészítésénél a lőszerkészletének mennyiségét, egyelőre nem várható, hogy bármelyikük is kifogyna a tüzérségi lőszerekből, és ezért veszítené el a háborút, lenne kénytelen előnytelen fegyverszüneti feltételeket elfogadni. Másrészt viszont az időjárás mellett – az átmeneti fagyok után visszatért sártenger ismét csak lehetetlenné teszi a nagyobb csapatmozgásokat – valószínűleg már jelenleg is a tüzérségi lőszerkészlet befolyásolja leginkább a harcok menetét. A legészakabbi frontszakaszon, Luhanszk megye nyugati részén viszont jövő héten ismét tartós és kemény fagyok várhatók, így talán választ kaphatunk arra, hogy ki áll jobban ezen a téren.