(A szerző a Concorde részvényelemzője. A Zéróosztó a G7 elemzői szeglete.)
Az energiahordozók exportútvonalainak ellenőrzése a világ nagyhatalmai számára stratégiai cél, hiszen ezek gazdasági, geopolitikai befolyást is biztosítanak. Ahogyan arról cikksorozatunk első, Azerbajdzsánt érintő részében már írtunk, a Szovjetunió összeomlása után az Egyesült Államok számára kulcsfontosságú volt, hogy felszabadítsa a posztszovjet államokat az orosz energetikai infrastruktúra hálójából. Ez a küzdelem azonban azóta is tart.
Jelenlegi cikkünkben Kazahsztánról lesz szó, amely Oroszország után a legnagyobb posztszovjet állam, hatalmas kőolajtartalékokkal, ám rendkívül összetett és geopolitikai kihívásokkal terhelt exportútvonalakkal. Moszkva szeretné fenntartani ellenőrzését Kazahsztán felett, az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei pedig az orosz befolyás csökkentésén dolgoznak. Az utóbbi években azonban egy új, rendkívül befolyásos szereplő is megjelent a térségben: Kína, amely a folyamat legnagyobb haszonélvezőjévé vált, egyre nagyobb hozzáférést szerezve magának az olcsó közép-ázsiai energiahordozókhoz.
Kazahsztán akkor került fel a kőolaj- és földgáztermelés világtérképére, amikor a szovjet geológusok 1979-ben megtalálták a világ hatodik legnagyobb olajmezőjét, a gigantikus Tengiz-mezőt a Kaszpi-tenger partjánál.
A mező fejlesztése azonban már a kezdetektől jelentős technikai kihívásokba ütközött. Az egyik fúrás még a felfedezés évében kitört, a szovjetek pedig végül csak nyugati segítséggel tudták megfékezni. A technikai nehézségek miatt a szovjetek csupán a legegyszerűbben hozzáférhető, sekélyebb rétegeket kezdték termelésbe állítani. Ahhoz, hogy kiaknázzák a mezőben rejlő teljes potenciált, sem megfelelő technológiájuk, sem pénzügyi erőforrásuk nem volt.
A Szovjetunió összeomlását követően a mező a kazah állam tulajdonába került,
amely számára a Tengizből származó bevételek kulcsfontosságúak voltak az ország gazdasági önállóságának megalapozásában.
A kazah kormány azonban tisztában volt azzal, hogy a hatalmas, de nehezen kitermelhető olajmező fejlesztéséhez külföldi szakértelemre és tőkére van szüksége.
Így került képbe a Chevron, amely 1993-ban partnerséget kötött Kazahsztánnal a mező fejlesztésére. Később az ExxonMobil és más nemzetközi olajipari vállalatok is csatlakoztak a projekthez, ezzel jelentős amerikai és nyugati érdekeltséget hozva létre az ország egyik legfontosabb erőforrása felett.
Kazahsztán elhelyezkedése azonban megnehezíti, hogy a termékei könnyedén a világpiacra jussanak. Gyakorlatilag nem létezik olyan út, amely elkerülné Oroszországot, Kínát, Afganisztánt vagy Iránt. A kitermelt olaj exportja pedig komoly geopolitikai vitákat szült.
Moszkva igyekezett fenntartani befolyását Kazahsztán energiapiacán, és azzal érvelt, hogy a mező felkutatása eredetileg a szovjet szakértelem eredménye volt, nem méltányos, ha kihagyják őket, és a legtermészetesebb exportútvonalat egyébként is az orosz vezetékrendszer jelentené. Ezzel szemben az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei arra törekedtek, hogy Kazahsztán energiahálózata minél függetlenebb legyen Oroszországtól. Az évekig tartó tárgyalások és viták során több exportútvonalat is fontolóra vettek.
Végül egy kompromisszumos megoldás született: a Kaszpi-tengeri Csővezeték Konzorcium (Caspian Pipeline Consortium – CPC) keretében egy olyan vezetéket építettek, amely a kazahsztáni olajat az oroszországi Novorosszijszk kikötőjébe szállítja, ahonnan biztosított az export a Fekete-tengeren keresztül.
Bár ez a megoldás nem szüntette meg teljesen Kazahsztán orosz függőségét, mégis nagyobb mozgásteret biztosított az országnak az abból származó bevételeken keresztül. A CPC tulajdonosi szerkezete is ezt tükrözte: a legnagyobb részvényesek között voltak az amerikai ExxonMobil és a Chevron, valamint Oroszország is részt vett a projektben partnerként.
Gáz- és olajvezetékek Közép-Ázsiából. Forrás: ArcGIS Online, Concorde Elemzés
Voltak persze alternatív elképzelések is. Az egyik egy a Kaszpi-tengeren keresztül Azerbajdzsánba tartó vezeték lett volna, amely csatlakozik az azeri-grúz-török Baku–Tbiliszi–Ceyhan-vezetékhez (BTC). Ezt azonban komoly jogi és politikai problémák nehezítették. Oroszország és Irán azt állította, hogy a Kaszpi-tenger egy zárt tó, és így minden környező országnak (Oroszország, Kazahsztán, Türkmenisztán, Irán és Azerbajdzsán) közösen kellene jóváhagynia az itt áthaladó csővezetékeket. A másik lehetséges útvonalat Irán kínálta volna, egy dél felé tartó vezetéket javasoltak, amely az iráni területeken keresztül érte volna el a nemzetközi piacokat. Ezt az ötletet viszont az Egyesült Államok utasította el az Iránnal szembeni szankciókra hivatkozva.
Végül a CPC-vezeték 2001-ben elkészült, kezdetben napi 600 ezer hordó*0,6 millió hordó-egyenérték, MMboe/d. szállítási kapacitással. Később a növekvő termelés és kereslet miatt a kapacitását fokozatosan bővítették, ami ma már eléri a napi 1,8 millió hordót. A vezetéken keresztül áramló olaj hatalmas bevételi forrást jelent Kazahsztán számára, amely így erősítette gazdasági stabilitását, és valamelyest növelte függetlenségét Moszkvától.
Ezzel párhuzamosan Kazahsztán nyitott a keleti piacok felé is azzal, hogy 1997-ben partnerségre lépett a Kínai Nemzeti Olajvállalattal, a CNPC-vel. A megegyezés tárgyát képező olajvezeték 2006-ra készült el 200 ezer hordós napi kapacitással. Érthető módon ezt a projektet sem Oroszország, sem a nyugati szövetségesek nem nézték jó szemmel, de Kazahsztánnak segített abban, hogy olajexportját tovább diverzifikálja. Ezekkel az exportútvonalakkal azonban az orosz dominancia teljes felszámolása még mindig nem valósult meg, ahhoz ugyanis Kazahsztánnak további alternatív útvonalakra lenne szüksége.
Amikor az orosz-ukrán háború kitört 2022-ben, Kazahsztán igyekezett semleges álláspontot felvenni, ami Moszkva részéről erős ellenérzést váltott ki. Oroszország politikai nyomásgyakorlásként a Kaszpi-tengeri Csővezeték Konzorciumot használta fel. Különböző indokokkal – viharkárokra, környezetvédelmi előírások megsértésére, világháborús aknatalálatra hivatkozva – próbálta megzavarni a vezeték működését, ezzel nyomást gyakorolva Kazahsztánra.
Moszkva elvárta volna Kazahsztántól a teljes együttműködést, de az ország ellenállt az orosz követeléseknek, és engedélyezte a nyugati és kínai energetikai vállalatok zavartalan működését az országban. Sőt, ennél tovább is mentek: felajánlották az Európába irányuló olajszállítását, egyértelmű jelzést küldve arról, hogy szeretnének független politikát folytatni Moszkvától.
Ez a helyzet megerősítette Kazahsztán és a nyugati országok közötti kapcsolatot, az ország pedig növelte a tengeri olajexportját Azerbajdzsán felé, amely onnan a Baku–Tbiliszi–Ceyhan-vezetéken keresztül közvetlenül a Földközi-tengerhez juthat el, teljesen megkerülve az orosz infrastruktúrát. Emellett napirendre került egy új kőolajvezeték építése is Kazahsztán és Azerbajdzsán között.
Eközben Pekinggel is egyre szorosabb az együttműködés, a Kazahsztánt Kínával összekötő kőolajvezeték kapacitásának megduplázása várható, a bővítés befejezését 2027-re tervezik. Ezek a projektek hosszú távon jelentősen csökkenthetik Kazahsztán orosz függését,
megerősítik az ország önálló külpolitikai és gazdasági stratégiáját.
A Közép-Ázsia olaj- és gázkincseiről szóló cikksorozatunk következő részében Türkmenisztán helyzetét tekintjük át. Az ország gigantikus földgázvagyonnal rendelkezik, ám a térségben neki a legnehezebb megfelelő exportútvonalat találni, ugyanis minden irányból problematikus geopolitikai szereplő határolja, valós tengeri kijárat nélkül.
Világ
Fontos