Agresszívabb külpolitikára utal a USAID szétverése, amit Orbán győzelemként ünnepel

Az elmúlt hetekben az Egyesült Államok nemzetközi fejlesztési ügynöksége, a USAID vált Donald Trump és Elon Musk kormányzásának egyik első célpontjává. Az elnök és Marco Rubio külügyminiszter áldásával tevékenykedő milliárdos – és sajtóhírek szerint jellemzően 19–24 éves programozókból álló csapata – kényszerszabadságra küldte a felsővezetést, blokkolta a kifizetéseket, azonnali hatállyal hazarendelte a külföldi dolgozók döntő részét, és 300 főre akarja redukálni a szerv mintegy 10 ezer fős létszámát.

A világ leggazdagabb embere ezt a szervezetnél folyó állítólagos korrupcióval és pazarlással magyarázta, de az eddig ennek bizonyítására felhozott információkról rendre kiderült, hogy nem sok közük van a valósághoz.
Tágabb értelmezési keretben az amerikai külpolitikai intézményrendszer újrahangolása folyik, amelynek keretében szétverik azokat a kormányszerveket, amelyeket nem képesek teljes kontroll alá vonni.
A potenciális további motivációk között van, hogy egy, belföldön nem kifejezetten népszerű intézményről van szó, amelynek felszámolása első lépésként és receptként szolgálhat az amerikai államszervezet tágabb leépítését célzó tervek számára.
Felmerülnek az okok között a kultúrharc és a USAID tevékenységére vonatkozó, a politikai paletta jobb és balszélén egyaránt népszerű összeesküvés-elméletek is, amelyek szerint a szerv a „mélyállam” irányítása alatt állt, és homályosan meghatározott, de mindenképpen gonosz érdekcsoportok ideológiáját és érdekeit képviseli.

Ez a gondolat a hazai közéletben is megjelent, Orbán Viktor miniszterelnök Trump és Musk által hangoztatott valótlanságokat visszhangozva üdvözölte a USAID szétverését, amelytől a jelek szerint a magyar civil társadalom gyengülését és így belpolitikai kihívásainak enyhülését várja.

Ennek realitásától függetlenül az valóban igaz, hogy a USAID beszántása az amerikai bel- és külpolitikai hatalmi elvek újradefiniálására tett kísérlet, amelynek keretében a Trump-kormány egyszerre próbálja leépíteni az elnöki teljhatalommal szembeni belső korlátokat, valamint az amerikai külpolitika eszközrendszerének puhább elemeit. Ez a folyamat azonban hosszabb távon az európai és az orbáni hatalmi rendre nézve is nagyobb veszélyt jelent, mint bármilyen, USAID által támogatott civil szervezet.

Stratégiai érdek, puha eszközökkel

A USAID-et 1961-ben hozta létre John F. Kennedy egy elnöki rendelettel, több, régebb óta működő amerikai segélyszervezet egyesítésével. A lépés mögött három hivatalos indok állt: a széttagolt amerikai segélyezés összehangolása, a „szabad világ vezetőjeként” viselt erkölcsi kötelesség, valamint a hidegháborús szembenállás, amelynek fényében kevésbé fejlett területek támogatása stratégiai jelentőséget nyert.

Ez utóbbi már korábban is így volt: az Európa nyugati felének a második világháború után nyújtott Marshall-segély egyszerre

szolgálta az amerikai geopolitikai érdeket,
segített a háborúban lerombolt kontinens politikai és társadalmi stabilizálásában és így a szélsőségek feltámadásának megakadályozásában,
támogatta az amerikai gazdasági növekedést a külső kereslet növelésével,
javította az Egyesült Államok megítélését,
valamint az erkölcsi diadal érzését sugározta a belső közönség felé.

Ezen célok összefonódása a későbbi segélyprogramokat is átfonta. A USAID célja mindig is az amerikai külpolitika stratégiai érdekeinek támogatása volt, de puha eszközökkel és holisztikus megközelítés mellett, az amerikai hegemóniát igazolni hivatott erkölcsi megfontolásokat, humanitárius és PR-célokat is szem előtt tartva. (Ugyanúgy, ahogy az elmúlt években meredeken emelkedő magyar segélyezés is a kormány balkáni és Európán kívüli politikai céljait szolgálja, vagy ahogy a kínai Övezet és út kezdeményezés is puha eszközökkel és humanitárius felhangok mellett hivatott támogatni a kínai stratégiai érdek érvényesítését.)

A USAID például jelentős összegeket költött a klímaváltozás hatásait enyhítő beruházásokra, járványok visszaszorítására, a közszolgáltatások kialakítására alacsony fejlettségű területeken, amit a humanitárius elvek mellett a konfliktusok megelőzése és a migráció visszaszorítása motivált. A természeti katasztrófák, éhínségek vagy a járványokhoz és az államszervezet gyengeségéhez köthető társadalmi és gazdasági válságok az elvándorlás mögötti fő motivációk között vannak. Ebből fakadóan azok enyhítése mentén – ezen elképzelés szerint – csökkenthető a kivándorlás, növelhető a gyenge államok stabilitása, és elősegíthető a gazdasági fejlődés, amely hosszabb távon kiegyensúlyozottabb nemzetközi politikai viszonyokat eredményezhet.

Hasonló a helyzet a magyar kormánymédiában gyakran lekezelően „demokráciaterjesztésként” aposztrofált tevékenységgel, amely alatt például a civil társadalom, a kormánytól független információs csatornák, oktatási és képzési programok támogatása értendő. Míg a hazai, az orosz és a kínai kormánymédiában ezek a „színes forradalmakat” előkészítő szervezkedésként jelennek meg, valójában az 1990-es évektől népszerűvé vált intézményi fejlődési elméletekben gyökereznek, amely szerint a fejlett civil társadalmi intézményrendszer, a demokrácia, az etnikai és szexuális kisebbségek elfogadása, az emberi jogok tiszteletben tartása és a nyugati típusú jogrend a fejlődés, a politikai stabilitás és így a béke alapja.

Ez természetesen kellemetlen felfogás az autokratikus rendszerek számára, de a USAID szerepét ezek a narratívák erősen túlértékelik: ahol Washington valóban rendszerváltást akart, ott a Központi Hírszerző Ügynökséget (CIA), súlyosabb esetekben a hadsereget vetette be. A civil társadalom lázadásaiban pedig Szíriától Ukrajnáig összehasonlíthatatlanul fontosabb szerepet játszott a helyi rezsimek elnyomása és gyenge gazdaságpolitikai teljesítménye, mint bármilyen pár tíz- vagy százezer dolláros USAID-es civil képességfejlesztő program.

A színes forradalmas narratíva a balszélen is népszerű, de balról – ennek kicsit ellentmondva – azt is a USAID szemére szokás vetni, hogy főleg a hidegháború során előbbre tartotta a stratégiai érdeket, mint a humanitárius feladatát, és számos elnyomó rezsimet támogatott Latin-Amerikától Ázsián át Afrikáig. Ez tény, ám ezen narratívára is igaz, hogy túlértékeli a USAID szerepét, továbbá figyelmen kívül hagyja, hogy a világ lakosságának döntő része elnyomó rezsimek uralma alatt él, emiatt a humanitárius segítségnyújtást nem lehet liberális demokráciákra korlátozni.

Gyenge célpont

Az nem számít szokatlan jelenségnek, hogy a kormányváltást követően az új kabinet változtat a USAID prioritásain és az amerikai segélyezés elvein. Az is bevett dolog, hogy az új kormány megkérdőjelezi a pénzek felhasználásának hatékonyságát: a nyugati világban évtizedek óta folyamatos és parttalan politikai és szakmai vita tárgya, hogy megéri-e segélyezni a szegényebb országokat, és ha igen, akkor ennek pontosan mi a helyes módja.

Ugyanakkor a USAID tevékenysége eddig nem tartozott a washingtoni politika forróbb témái közé: humanitárius tevékenysége miatt a Demokrata Pártban, az amerikai értékek és érdekek képviselete miatt a Republikánus Párt külpolitikusainak körében is népszerű volt. Ennek fényében egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy Musk DOGE névre keresztelt, homályos jogi felhatalmazással működő csapata a kormányváltást követően azonnal hadat üzen a USAID-nek.

A lépés mögött ezzel együtt számos hivatalos és feltételezett motiváció felmerül. Egyrészt Donald Trump egyik fő célja az első elnöksége alatt megszavazott, 2025-ben lejáró adócsökkentés meghosszabbítása. Ehhez a költségvetési mozgástér növelésére van szükség, ami miatt Muskék lenyírnak minden olyan kiadást, amit érnek.

A USAID e tekintetben előnyös célpont: az amerikai nép 52 százaléka, a republikánus tábor közel háromnegyede támogatja a segélyezés csökkentését, még ha a teljes befagyasztás nem is népszerű. Ebben persze az is szerepet játszik, hogy annak mértékét súlyosan felülbecsülik: a szövetségi állam 2023-ban 43,4 milliárd dolláros segélyezése az amerikai költségvetés 0,6 százalékát, a bruttó nemzeti jövedelem 0,24 százalékát tette ki, ám az amerikaiak korábbi felmérések szerint azt hiszik, a büdzsé negyedét emészti fel. Ezen pénz jelentős része ráadásul nem külföldre vándorol, hanem a segélyprogramokat végrehajtó, a USAID-nek élelmiszert, árukat és szolgáltatásokat eladó amerikai vállalatokat gazdagítja, egy másik része az ENSZ célzott segélyezési tevékenységét, például a világélelmezési (WFP), a gyermekvédelmi (UNICEF) és más programjait finanszírozza.

Egy kapcsolódó elmélet, hogy Elon Musk a Szilícium-völgyből importált hatékonyságfilozófiája áll a dolog mögött: az egykor Twitternek nevezett közösségi média átvétele után már bemutatott fűnyíróelvet próbálja alkalmazni a kormányzaton, amelynek keretében az általa maradinak és elavultnak tartott struktúrákat meg sem próbálja megreformálni, hanem beszántja.

Ezzel egy nem lényegtelen probléma, hogy alkotmányellenes:

miután a USAID függetlenségét, céljait és finanszírozását egy, a kongresszus által Kennedy rendelete után elfogadott törvény határozza meg, a szervezetet csak a kongresszus szánthatja be. A Republikánus Párt a kongresszus mindkét házában többségben van, így nyugodtan benyújthatott volna egy, a USAID megszüntetéséről szóló jogszabályt. Ugyanakkor ez a republikánus frakció néhány mérsékelt tagja számára problémás lenne, és a szenátusban az obstrukció (filibuster) intézménye miatt a demokratákkal való alku is szükségessé válna. A magát a dealek koronázott királyaként jellemző Trump ugyanakkor látványosan ódzkodik a törvényhozásbeli egyezkedéstől, az alkotmány megsértésétől viszont kevésbé.

Az alkotmányos vonatkozást illetően is releváns, hogy a segélyszervezet beszántása könnyen eladható a közvélemény számára, és a Demokrata Párt nem bízhat benne, hogy az intézmény védelme mögött átütő társadalmi támogatás lenne. Ezt egyes demokrata veteránok csapdaként jellemezték: ha a demokraták beleállnak a USAID védelmébe, később nehezebb lesz társadalmi szimpátiát szerezniük a belpolitikai szempontból fontosabb intézmények elleni támadások esetén, ha nem, akkor viszont veszélyes precedenst teremtenek.

Populista hatalomátvétel

A USAID elleni harc ideológiailag illeszkedik Trump külpolitikai hatalomfelfogásába is: az elnök az érdekérvényesítés puha eszközeit haszontalannak tartja, az intézmények és elvek helyett a fenyegetésben, erőfitogtatásban és zsarolásban látja céljai elérésének kulcsát. Így számára a USAID puszta létezése haszontalan és káros – függetlenül attól, hogy beszántása a fejlődő világban gyengíti az Egyesült Államok befolyását és érdekérvényesítő képességét, és minden jel szerint növeli a Washingtonban főellenségként kezelt Kínáét.

Egy tágabb értelmezési keretben a lépés a külügyi intézményrendszer populista megtöréséről szól. Trump első elnöksége során nem tudta ráerőltetni akaratát a kormányzati gépezetre, külügyi és katonai kérdésekben rendre eltérítették a régi republikánus elit által ráküldött kormánytagok, tanácsadók, szenátorok és képviselők. Ezen tapasztalat alapján Trump és körei arra jutottak: akaratuk érvényesítéséhez gyökeresen ki kell irtani a „mélyállamot”, azaz a szakbürokráciát, a független kormányszerveket és intézményeket.

Ebben nagy szabadságot kölcsönöz Trumpnak, hogy első elnöksége óta nagyot változott körülötte a Republikánus Párt: kooptálta vagy kiszorította a pártból belső ellenzékét, a rátukmált tanácsadókat lojalistákra cserélte, és a kormányzati kinevezések alakulása alapján a kongresszus tagjait is sikeresen beállította a sorba – részben azon fenyegetéssel, hogy aki nem igazodik, az ellen Musk egy lojálisabb jelöltet pénzel majd a következő választáson.

A Musk-féle stratégia előnye Trump szempontjából, hogy az intézményeket sokkal könnyebb szétverni, mint megmenteni: még ha az alkotmányossági panaszokkal foglalkozó bíróságok idővel el is kaszálják ezeket a lépéseket, mire az ügyek jogerőre emelkednek, a USAID kirúgott dolgozói már elhelyezkednek máshol, a szervezet külföldi programjai elhalnak, az évtizedek alatt felhalmozott tapasztalat és tudás elszáll. Azaz ha meg is marad a USAID mint szervezet, soha nem lesz az, mint eddig volt. (Persze a közelmúlt nyilatkozatai alapján az is elképzelhető, hogy a Trump-kormány eleve simán figyelmen kívül hagyja a bírósági ítéleteket).

Woke genderideológia

A USAID elleni fellépés a hatalmi és alkotmányos vetületek mellett az elmúlt napokban súlyos kultúrharcos felhangokkal, szélsőjobbos összeesküvés-elméletekkel és álhírterjesztéssel egészült ki. A Fehér Ház a médiában részben a szervezet pazarlására vonatkozó – hamisnak bizonyult – állításokkal, részben azzal igyekezett indokolni a lépést, hogy a USAID a „genderideológiát” és a társadalmi sokszínűséget, az esélyegyenlőséget és befogadást (Diversity, Equity, and Inclusion, DEI) erősíteni hivatott programokat finanszírozott, például a melegek, a nők és etnikai kisebbségek jogainak fejlődő világbeli védelmére áldozott pénzt.

Az elnök például azt állította, hogy a USAID 50 millió dollárt költött arra, hogy „kondomokat vegyen Gázának”. A valóságban a USAID azzal bízta meg az International Medical Corps nevű nonprofit szervezetet, hogy nyújtson egészségügyi szolgáltatást a háború során Gázában, miután a területen az orvosi ellátás szinte teljesen megszűnt. A szervezet tevékenységének valóban része a „családtervezés” támogatása és így a fogamzásgátlás is, azonban a sok ezer civil áldozatot követelő háború alatt nem erre, hanem a sürgősségi és traumatológiai ellátásra összpontosítottak.

Magyarországon a USAID a sajtó támogatására vonatkozó állítások miatt vált a kormánypropaganda központi elemévé. Orbán például Trumpra hivatkozva arról írt, hogy „a USAID finanszírozta a brüsszeli ultraprogresszív Politicót és gyakorlatilag a teljes magyarországi baloldali médiát”, valamint hogy a „patrióta politikai erőket a USAID által fizetett mainstream média démonizálta”.

A valóságban a konzervatív német Axel Springer tulajdonában lévő Politico közölte, hogy egyetlen dollár támogatást sem kaptak, pusztán arról van szó, hogy egyes kormányszervek előfizettek a lap Politico Pro nevű fizetős szolgáltatására. Hasonlóan hamisan vádolták a BBC, az Associated Press hírügynökség és más médiák támogatásával a USAID-et. A szervezet jobbos influenszerek részéről az ukrán sajtónak nyújtott támogatások miatt is pellengérre került, ami azért is érdekes, mert a maradék független ukrán sajtó az ugyanezen szereplők által démonizált Volodimir Zelenszkij elnök és a hírhedten korrupt államszervezet legfontosabb ellensúlya.

Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációs államtitkár a magyar sajtó kedvezményezettjeit sorolta nagy lelkesen, a G7-et is megemlítve, de a szövegével ellentétben a 7 millió forintos összeget nem kapta meg kiadónk a források felfüggesztése miatt.

A vonatkozó információk egyébként nyilvánosak, a USAID és más amerikai kormányszervek külföldi megbízásai egy online adatbázisban is elérhetők. Mint a Népszava és a Magyar Hang ezen adatbázis alapján beszámolt róla, a USAID 2019-ben az Orbán-kormány által létrehozott Hungary Helps nevű, a keresztényüldözés elleni fellépést támogató ügynökséget is pénzelte, a „guruló dollárok” legnagyobb hazai kedvezményezettje pedig a kormányellenesnek nem igazán nevezhető Pázmány Péter Katolikus Egyetem volt, amely 2017 óta több mint 300 millió forintnak megfelelő összeget kapott az amerikai védelmi minisztériumtól.

A USAID kiadásaiból a legnagyobb, Magyarországon elszámolt projektet a Booz Allen Hamilton nevű amerikai védelmi beszállító bonyolította 2003 és 2007 között, vélhetően az iraki invázióhoz köthetően. A nagyobb tételek között szerepel mezőgazdasági marketinggel foglalkozó, a Kereskedelmi Világszervezetbe való integrációt támogató, regionális katasztrófavédelmi, bolgár munkaerő-piaci, román energiaügyi, horvát kereskedelmi jogfejlesztéssel foglalkozó projekt is, ami jelzi, hogy a USAID térségbeli tevékenysége nem „ultraprogresszív” ideológiai témákat pártol, hanem főként a technikai segítségnyújtást célozza.

Polarizáció és külpolitikai kultúrharc

Ez a fajta kultúrharcos külpolitikai retorika jelzi, hogy a Republikánus Párt trumpi fordulata a külpolitika-csinálást is erősen átitatta.

Az amerikai jobbszél nativista csoportjai már jó ideje az államérdek korlátozásaként és külső érdekeket szolgáló globalista pénzszórásként tekintettek az ENSZ-re és bármilyen nemzetközi együttműködésre, az amerikai érdekekkel ellentétes, a „mélyállamot” irányító „globalisták” projektjének tartották a multilaterlizmust, a nemzetközi segélyezést és így a USAID-et is.

Ezek a narratívák a 2000-es évtized vége felé kezdtek prominensebbé válni, amikor az iraki háború mentén a republikánus tábor növekvő része számára diszkreditálódott a régi pártelit neokonzervatív külpolitikája. Igazán azonban Donald Trump felemelkedése, a jobboldali alternatív médiumok feltörése, valamint a republikánus választói tábornak a magasabb jövedelmű és végzettségű elővárosi rétegek felől az alacsonyabb jövedelmű és végzettségű vidékiek felé való eltolódása rendezte át a jobboldal külpolitikai palettáját.

Ezen folyamatok mentén egyre prominensebbé váltak a táborban a korábban a pártelit által kiszorított szélsőséges nézetek, amelyek a fent taglalt elméletek mentén értelmezik a világot, az amerikai nemzeti érdeket pedig egyre kevésbé geopolitikai, és egyre inkább ideológiai alapon határozzák meg. Így fordulhat elő például, hogy a Trump-kormányban több prominens oroszbarát szereplő kapott magas pozíciót Pete Hegseth védelmi minisztertől Tulsi Gabbard nemzeti hírszerzési igazgatóig: a tábor és a jobbszél médiája közelebb érzi magához Vlagyimir Putyin értékrendjét, mint Joe Bidenét vagy akár Ronald Reaganét. (Bármilyen furcsán is hangzik, de az illegális iraki háborút levezénylő George W. Bush ezen felfogás szerint egy „liberális internacionalista demokráciaterjesztő”.)

A USAID elleni uszítás prófétája a külügyérből politikai influenszerré vált Mike Benz lett, aki az amerikai (és a magyar) jobbszélt is ideológiai munícióval látja el. Rajta keresztül találkozott a USAID-el az X-es tevékenysége és nyilatkozatai alapján a szélsőjobboldali összeesküvés-elméletekre erősen fogékony Elon Musk, valamint a Mandiner is, amelynek tolmácsolásában a szerv „a politikai manipuláció és társadalmi destabilizáció eszközeként” funkcionál, „civil szervezetek és médiaorgánumok támogatásán keresztül az Egyesült Államok külpolitikai céljainak megfelelő „narratívák” terjedését segíti elő”. Ez a jelenkori dezinformációs stratégiák egy klasszikus esete, amely a valóság egyes szeleteit (a USAID az amerikai érdekeket és elveket képviseli) fantasztikus elemekkel egészíti ki (a USAID összeesküvést sző a másként gondolkodó rendszerek megdöntésére és külföldi társadalmak kézi vezérlésére).

Mindez annak tünete, hogy az amerikai társadalom és a politikai élet polarizációja mentén teljesen elveszett a nemzeti érdeket illető konszenzus, a külpolitika a belpolitikai ideológiai harcok foglyává vált. Így vége az elmúlt hat évtized során konzisztensen, pártoktól és elnököktől függetlenül képviselt, a világrend alapját adó amerikai elvek globális képviseletének – és a vészmadarak szerint Trump és Musk lépései mentén az amerikai demokrácia intézményi kereteit is hasonló sors fenyegeti.

Korai inni Soros bőrére

Orbán Viktor számára ez abból a szempontból valóban kedvező jelenség, hogy ezzel a demokratikus hatalomgyakorlás formai kereteinek fenntartását célzó nyomás valamelyest enyhül saját és elvtársai, így például a Balkán vagy Ázsia hasonszőrű rendszerein.

A szép, új és nagyon nem liberális világ azonban nem kockázatmentes. A USAID tevékenységével hozzájárult a fejlődő világot destabilizáló válságok enyhítéséhez, ezzel pedig az amerikai hegemónia támogatása mellett a Magyarországhoz hasonló, kis, a globális politika és a világgazdaság szeleitől erősen függő országok fejlődési környezetét is javította. Ha az Egyesült Államok kevesebbet áldoz a járványok, éhínségek, természeti katasztrófák kezelésére vagy például a balkáni etnikai konfliktusok rendezésére, és segélyezés helyett milliókat érintő etnikai tisztogatással akarja kezelni a válságokat, az a világpiaci nyersanyagáraktól kezdve a migrációig egy sor területen növelheti a volatilitást – ráadásul egy olyan időszakban, amikor Európának már eleve nehezen megy a gazdasági és politikai kihívásokkal való megbirkózás.

Másrészt a liberalizmust hátrahagyó, a puha eszközök helyett kényszerítésre szorítkozó nagyhatalmi önkény és erőpolitika világa nem feltétlenül kellemes a kis államok vezetői számára. Ha Washington csak a nyers erőalkalmazásban hisz, akkor az Egyesült Államok és Kína közötti külpolitikai manőverezés tétje nagyobb, egy rossz lépés súlyosabb konzekvenciákkal járhat, amit a személyes gazsulálás is csak egy mérsékelt szintig tud ellensúlyozni. E tekintetben pedig külön kockázat, hogy Trump kül- és gazdaságpolitikai berögződései eleve nem ígérnek sok jót Magyarország biztonsága és gazdasága szempontjából.

További probléma, hogy a politikájukat a történelem során az Egyesült Államok és liberális elitje elleni harcra felfűző autokraták jellemzően félrediagnosztizálták saját helyzetüket, aminek itthon is vannak jelei: Orbán hatalmára nem a „globalisták” jelentik a veszélyt, hanem a gazdaság gyengélkedése és a táboron belülről érkező belpolitikai alternatíva, emiatt a „globalisták” elleni harccal való mozgósítás hatása is gyengülni látszik. A maga ironikus módján mindez a USAID tevékenysége mögött álló elképzelések tesztje is: a „liberális internacionalisták” szerint a civil szerveződést korlátozó, a fékeket és ellensúlyokat kiiktató, a vezérhez való lojalitás mentén szerveződő politikai rendszer nem képes tartós fejlődést és társadalmi békét teremteni.